Kontakt

Reggel felpattan a szemem mint az ELZETT lakat, rajta ujjbegy nagyságú tárcsányi területen izzik a levegő, és olyan, mint ha éppen hályogot vakartak volna le róla, vagy éppen egy kontaktlencsét, és alá áramlik a nyers levegő. De a kontaktlencséről majd később.
Fél tizenegy, éppenhogy pirkad, a konyhában megvendégelem magam egy kurva erős kávéval. Aztán még eggyel. Egy harmadik bögrét dédelgetve vonszolom vissza magam a szobába, és mintha még mindig tegnap lenne, illetve ma, mert 2-kor feküdtem le tegnap, illetve ma, de alig bírtam elaludni, ott izzott még benne a Davidoff füstje, az éjszakai város leve, vagy éppen egy kontaktlencse. De a kontaktlencse csak később jön.
Tegnap megtartatott hát a pókerévad nyitó estje, egy kettes párral győzedelmeskedvén az első körben B. barátom (káró-treff, ami még a színek között is a két leggyengébb, hivatalosan pl. egy pikk-kőr kettes párral és azonos magas lapokkal a pikk-kőr nyer...), nekem két Guinness és trappista karamell ízű belga sör. Belőlem dől a szó kifele, végigcsobog az asztalon és nedves kézzel a zsetonhalmokba túr, ugyanúgy dől kifele, ahogy a barna nedű befele, talán hogy az egyensúly megmaradjon, és én ne essek le a karzatról hátrafele, mert bizony bejáratott pókeros helyünk a Fiktív Pub galériáján foglal helyet, a grillezős bazaltkövek felett, ahol megreked a hőség és a füst, pedig tegnap szivar nem is került öngyújtóközelbe. Belőlem dől a szó, a nagyképűség és az artikulálatlanság, rég nem ittam a jóból megfelelő mértékkel már, a kezeim végre pihennek, a plasztikkártyát simogatják, a zsetont dédelgetik, a tornyok hulló redőit pásztázzák puhán, és igen, kijön az ász-magas full, kijön a szín, a sor. Gyorsan pereg le a csütörtök éjjel négy óra zsinórban, vagy inkább zsetonban, kicsit valóban messze száll most az alattunk pulzáló mocskos város, pedig ha iszik az ember, akkor általában csak belesüllyed a bazaltkövek salak-fugái közé, de most nem, most lebegtünk kicsit talán, ha nem túlzok, a város felett, a füstben és melegben.
És utána az éjszakai város ünnepélyessége, mely megjátszott, mert az éjszaka kelyhe mögött nem az ostyát töri meg, hanem malmozik és várja a reggelt. A Duna olajáradat, az éjszakaik lehetetlenül suhanó akváriumok, a huszonöt fokos szél az arcomba vág. Az utcánkon felfelé jövet az aszfalt, mely izzott valamelyik nap még, és összefolyt az Arch Enemy riffekkel, most ugyanolya tintás, csak hideg, géles, az ember szabad bokáját kóstolgató. Hivatalos a szó: offset, hajnali kettőkor a kontúrok túlcsordulnak, és sokszor tűnt már olyannak nekem egy nap, hogy a hajnali papírmaséból estére beérnek és betűrődnek a formák, de már annyira élesek, hogy túlfolyva a körvonalakat megint eláznak, és bár valami gyors centrifuga nyomán még kavarog a matt anyag, reggelre felszáll, általában derékmagasságig, addig ázni el a hajnali buszmegállókban, felszáll a takonyszerű föl. Jobboldalon dohog a vízmű épülete, a levelek mögül szűrődő beteg utcalámpa víziószerű. Elhatároztam, hogy legközelebb megint rendezek magmnak egy ilyen Brassai-jellegű éjszakai városkörutat az állvánnyal és az új Canon 40D-vel, mint amilyet még tavaly szeptemberben, azaz pont egy évvel ezelőtt rendeztem egy pályázat fődíját meghódítandó, és most majd újra, mert ezeket a dolgokat ilyenkor nem lehet kihagyni. Az utolsó kanyarban egy hatalmas, fehér Skoda Octavia harap bele a látómezőmbe, rajta mintha cinkelték volna, a falevelek árnyéka, csillog a Skoda és mindjárt meg is indul felém, ugrásra kész pozitúrában megmerevedve az útpadka szélén, egy hatalmas állat, de a következő pillanatban ugyanígy ékszerré kristályosodik, az abroncsából kirajzolódnak a tűlevélszerű rovátkák. Az aszfalt rücskei között valószínűleg tinta folyik, vagy olaj, és akármelyik pillanatban begyulladhat az utca lámpa savas lángjától. Ezt nem tudhatja ilyenkor az ember, ezt nem. Szól közben a Lilla-szólóalbum, Ködpuha zuhanás, zseniális cintányér-játékkal, katonás pergődobokkal, és igen, fent, hol a torony áll, közelebb jön az ég, ilyenkor, az éjszakai kóborlások alkalmával, amikor már nem ijesztenek rám halotthalovány ismerősök a Móricz éjjelnappalijaiból kitámolyogva vagy csak amikor ott kotlanak, mint a tyúkok remegő, borsodit szorongató kézzel, amikor a város van és én, egy olyan stádiumban, mikorra az ember már végre túltette magát azon, hogy éjszaka kerül elő a város nyomora, a térképet rajzoló penész, hanem már csak a forma van és a valóság, a bazaltkocka-halom sziluettje, a támolygó részegek rovátkolt homlokai, a levelek surrogása, a hatalmas kátyúk az úton tele titokkal, ilyenkor általában az emberre szakad az éjszaka, és egy pillanat alatt lerészegedik tőle, csak forma van és az iPod-zenén kívül a tér és a formák zenéje, de nem térzene, mert mindez két dimenziós, a fotós perspektívája, az a kétdimenzió, ami már rég meghaladta a márványporos szobrászat idomain megcsillanó humortalan fénytörést, mert itt színek vannak, tapintások, zene van, mozdulatlanság van.
A ház otthon alszik, a hűtő nyílik, benne a vacsora maradékának bundáskenyér-zsánere. Ki vagyok száradva, a nyelőcsövemben talán már kis porcicák kergetőznek, van még egy Efes, de inkább csak ledöntök 1 liter szprájtot. A nappaliból a tévé hatalmas és fekete, a hűtő zúg, és most olyan a hűtő, mint a világ értelmének végső megfejtése, a monoton zúgás, hogy bizony rúgkapálhatsz a kis életeddel, a hűtő zúgni fog azután is, meg még azután is, könyörtelenül, és nem múlik, a folyóba nem léphetsz kétszer, de a hűtő zaja csak 1 van. Az első zúgatatlan zúgó, vagy mi. De akkor az történt, mintha nyakonfojtottak volna, mert hiába fejteggettem ezt így magamban, ott kuporogva a szprájttal éjjel kettőkor, mert hirtelen elhallgatott a hűtő, talán most sikerült a megfelelő klímát újra elérni az én nyitogatásaim után. A világ megállt, kis damilon pörög még a lendülettől, mielőtt a Nagy Fekete Torok elnyelné véglegesen, a vergődö kis tengerimalacot, ezt az értelmetlen világot, bassza meg, mindjárt elnyeli.
Szobámban a hangszerek csendélete, a klaviatúra, suta kis spanyolgitárom, és a fémes csillogású elektromosok, még nem kapcsolom fel a villanyt, a folyosóról szűrődik be monoton párákban a lámpafény, kis stúdióm néma, és azt gondolom, a világon ezerszámra kóborló stúdiózenészek közül egyvalaki már igazán megírhatná ennek dalát, a néma hangszerek abszurditásáról szóló dalt, ahogy csillognak mogorván a beszűrődő félhomályban, némán, ásítozva a dobok és a hanglyukak, a hangfalak és kombók leszőnyegezett, levarrt szájai is némák, és a stúdióban halotti kuss van.
Én szeretek a polihisztor öntudatával és cinizmusával megbolygatni álomszerű víziókat, így például hazafelé jövet is az utcánkban is jobb kézzel egy kresz-tankönyvet szorongattam, a "veszélyes hulladékot szállító tehergépkocsik számára behajtani tilos" táblákkal és a "veszélyes hulladékot szállító tehergépkocsik számára behajtani tilos vége" táblákkal, és most ott állok néma kis hangszereim között, de nem ragadom meg egyiket se, hanem csak ledobálom füstszagú ruháimat, és azon filózva, hogy most Happy Tree Friend-set nézzek a netről, tanuljak kreszt tovább, vagy kezdjek el rendet rakni és a mosókonyhában zoknit vasalni, végül is az alvást választottam, még mindig huszonnégy fok, lomha legyek köröznek a szobában végig. Alig tudok elaludni, kis kukacként feltekeredek a takarómra és várom a hajnalt.
Kora délután folyamán sikerült abszolválnom egy kis gyakorlást, az órarendem még mindig apró szilánkokra robbantva hever az etr padlóján, az utóbbi egy hét rangsorolásai alapján. Még két órát kéne megcéloznom a versenyidőszakban, de az etr már fél háromtól nem elérhető, ugyanis túlterhelt. Megyek a vesztendbe, első utam az eldorádóba vezet, ahová egy határozott mozdulattal beállítván először is végiglegeltetem a szemem a Honeyburst Epiphone LP-n, amit végül nem vettem meg, hanem helyette a 7húrost, másodszor pedig a pulton található pengetőtartó kis vitrinjét felnyitva kimarkoltam az összes Dunlop 0.96-os rózsaszín pengetőt, a kedvencemet, amiből a szobámban már 3-at is elvesztettem eddig. Segíthetek még valamiben, hebegi az eladó, mondom, Elixir húrokat kérek, de csak nejlon húrt találtak belőle. Próbáltak rámsózni daddariót és valami nóném szart, de én (persze csak kulturáltan és magamban) már szólásra is nyitottam számat, hogy műszaki drótot majd veszek az óbudai autósboltban, köszönöm szépen, az úgyis közelebb van. Eljöttem egy marék pengetővel. Na és most jön a kontaktlencsés.
Vizsgálat, műszerek. Világítják a szemem, de nem közvetlenül egy kis lámpából, hanem tükrözve, be van szorítva az állam és a homlokom, és a tükör szórja szét, és ott van a gigantikus szivárványhártyám, lebeg mindenfele a tükörből, tele van velük a szoba, pislognak és bámulnak. Fölfelé kell néznem, majd oldalra és baloldalra, a nő tépi a szemhéjamat és felrémlik apró foltokban valami barázdált felület a szivárványhártyám helyén, mint a kiszáradt tó fenekén a töredezett sár, lehet, hogy az már a retina maga, és félve nagyot nyelek. A nő berakja a kontaklencsét, lassan borul a világ, lassan elalszik a világ, vizes a rendelőszoba a vesztend kicsi eldugott rendelőszobája az Optiris-ben, hasogatják a szememet, mely kifolyik, ahogy a nagymamám hosszúkörmös ujjai között még régen, kicsi korom idején szétrobbant egy parfümgalacsin, aminek a fürdőkádban kellett volna oldódnia Csepelen, de én bizony reklamáltam, hogy a tíz éves zselatinos golyócska még mindig csak nyúlik, mint a disznó szeme, amit meg Nagylózson adtam oda disznóvágáskor a kutyának évekkel azelőtt, aki azt szétharapta és csorgott ki a fekete csarnokvíz, pont így pattan el parfümlabda a hosszkörmös ujjak között Csepelen és így pukkan ki az én szemem is, ahogy turkáltak, turkáltak nem a számban, a seggemben, a fülemben, orromban, torkomban vagy a gyomromban, hanem a szememben turkáltak. Az első levételkor a nő a körmével szépen a lencse alá kanalazott, és talán hasadt kis cafatokban a szaruhártyám. Nekem már aztán soha nem sikerült feltennem ott a rendelőben a lencséket, a szemem becsukódott, mentve zsigerből a menthetőt, mert már eljátszottuk a bizalmát, mint a kis trezor számkombinációival, a harmadik után nagyot kattan az utolsó biztonsági retesz is.
Izzik a szemem most is, mintha tüzes pénzérmék hevernének rajta a legnagyobb kényelemben, a szemem most a tövéig izzik, talán az aljáig, ahol feltöredezett már a sár, mert már nincs is víz a szembemben, hanem fel van fújva, és már kiszáradt az alja, az időszakos tó vagy alpesi tengerszem alja, feltöredezett a sár a sárgafoltomon, és már gaz növi be a háromszög alakú vízbeugrani tilos táblát a tövénél, és ameddig a szem ellát (az enyémet leszámítva) mindenhol töredezett sártenger, de talán két méteres mélységben már előkerülnének a lelőtt első világháborús vadászrepülők, talán azokat még múzeumokba lehet szállítani, de az ég a kiszáradt tó felett hatalmas, lapított kupola-jellegű, üveges, mint egy gigantikus kontaktlencse, és benne viharfelhők gyűlnek, ahogy én már szó szerint sírok a kínzástól, begyulladt szemekkel.
Most itthon vagyok és zsonglőrködök a pengetőkkel. Az alkaromban az inak bekrepáltak, kis selyemhernyók mászkálnak rajta és talán majd behímzik enyhítő selyemmel az alkaromban az inakat. Van itthon vagy kétszáz pengető, köztük a tévesen vásárolt tizenkét darab 0.46 milliméteres is, melyek papírszerűek és olyan lágyak és úgy hajlanak, mint a kontaktlencse, mert nejlonhúrra valók. Kicsit fóbiáim lettek talán a kontaktlencsétől, próbáltam megidézni Spinoza-t, aki négyszáz évvel ezelőtt maga is ott csiszolgatta Amszterdamban a lencséket, és nagyon jó arc a filozófiatörénetben. Aztán Children Of Bodom, Red Light In My Eyes Part I. és II., az egyetlen hallgatható legelső Bodom-albumról. Egy Napoleon Boulevard: Szemtől szembe. És végül írtam egy verset, melynek címe: Emlékszem, de hiteltelennek találtam, hogy helyesen ragozom az ikes igéket, így ez a művem is megsemmisült, főleg a rossz szóvicc nem tetszett benne.
Pörgetem a pengetőket, mint a zsetonokat a kontaktlencse berakásához is koordinálatlannak bizonyuló suta ujjaim között, pörgetem a pengetőket. Mit mondjak még. Ez blogom eddigi leghosszabb bejegyzése, azt hiszem, de még ellenőrzöm. [Ellenőrzi.]