Karácsony

Egyre korábban sötétedik, fél négykor már lámpát kapcsolok, egyre korábban sötétedik és rámborul és elkezd simogatni a borús idő mint egy plüss kesztyű valami fehér lány kezén és én várom a karácsonyt. Becsusszantam valami kis tokba, ami most véd. Gabriella Cilmit hallgatok már vagy két napja. Azon kívül Peach Tree-t.
Benne vagyok a kis bojtos plüss kesztyűben és egy ébenfekete hajú csaj mongolosan feszülő mandula vágású szemekkel a legőszintébb kiváncsisággal bámulja ezt a fura szerzetet, de azért nem nyomja össze, hanem kancsalít is kissé, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol, a leheletétől bepárásodik a szemüvegem és csorog le a hátamon a kicsapódott pára, és ettől az érdeklődő bámulástól, sorolom: 1. beleesek a 89%-os kakaótartalmű Lindt csoki színű szemének halálos örvényébe 2. a szívemet hirtelen vastag zuzmóréteg lepi be, és kis híján megfulladok a sóvárgástól 3. sóhajtok egyet, és konstatálom: a fura szerzeteknek mindig is csak múzeumi vitrin járt.

De azért várom a karácsonyt, mert a gitárom bordós-vöröses lakkozása hibátlanul csillog, a sima nyaka belesimul a kezembe és én nem fojtom agyon, és a hűvös, télies levegőben benne van mindama csodálat is, ami tavaly karácsonykor töltött el, amikor először léptem be a gitárcentrum boltjába az oktogonnál a csomó gitárhoz, amik furcsák voltak úgy együtt, majdnem játék gitárnak tűntek ahogy cincogtak lógtak a falakon, a Gibson Flying V és a csomó Invasion, meg a B.C Rich-ek, de csillogtak kísértetiesen, és másnap már az első kombómat is hazacipeltem a körúton végig az autóhoz, ahol parkoltunk apámmal, és fújt a téli szél és én dédelgettem a kombómbat, mint a szegénylegény az első lovát vagy kardját, és már másnap nekiálltam, hogy Yngwie Malmsteen ereszkedő legato futamot elsajátítsak, lehetőleg 1 délután alatt, és cseppet sem zavart, hogy semmi közöm az egészhez, ráadásul még ma sem tudnám lejátszani rendesen. Elvarázsolt a gitárcentrumban a sok színes hangszer, olyan kicsik és aranyosak voltak én pedig szólózni akartam. Lassan már egy éve ennek de azóta mennyi-mennyi szóló került az ujjaim alá, mennyi-mennyi riff, dallam, tudás, hány száz órát görnyedtem e fölött a nemes hangszer fölött, ám a nagy árkádos gitárbirodalomnak csupán a bejárati lábtörlőjén toporgok, érzem a hátamban a kinti szelek hűvösét, és messze bent, a színpad közepén valaki éppen szólózik nagyban, talán maga Mark Knopfler, akinek a Sultan of Swings szólóját tanulgatom, mert sírni tudnék örömömben, annyira szép, annyira profi és játékos, hogy tényleg.

Kis eső a Batthyány téren, a buszmegállóban 25 év körülü nő ül görcsösen, X lábakkal, és sír. Először csak azt veszem észre a szemem sarkából, hogy remeg a feje, a fején a szorosan összekötött dús vörös haj, a hajában pedig egy plüss napraforgó, és remeg a napraforgó is, a dús vörös hajjal és a fejjel együtt. Mellette kislány áll, aki pont akkor veszi észre a nőt, amikor én, felnéz rám, hogy ugye a felnőtt emberek soha nem sírnak a buszmegállókban, ugye neki él még a mamája és egyáltalán mi ez? Ekkor még nem voltam karácsonyi hangulatban, csak dúdoltam, hogy september rain ooo yeah, hogy ez már majdnem egy francia neoromantikus artmozi, mert vigasztalni pláne nem merek senkit, csak szemléltem a csodát mint olyant: a diszkrét sírást, hogy az élet a petefészkemet is kitapossa belőlem szeptember közepén, az egész agyam fut ki a könnyel, de mindezt meg lehet oldani X lábakkal és két zsepivel, mert jött a 260-as és a nő még az utolsó pillanatban fapofával felugrott rá. Én meg előre engedtem, ahogy szétnyílnak a jótékony ágak a sebzett őz előtt, ezzel mentegettem magamat, hogy jobb én se lennék most előtte, mint egy taknyos zsebkendő, úgyhogy csak utat engedtem neki, mint az üvegajtó, örültem, hogy meg se köszönte, csak rontott be a buszba, mint az ágyúgolyó.

Gabriella Cilmit hallgatok, a 16 éves kis ausztrál csajt, aki berobbant blues-énekes hangjával júniusban a zenepiacra, érett szövegeivel és a könnyed zenével amit három rastahajú srác tol alá. Ezen kívül Peach Tree, egy elektro-trance-rock banda, akikről a wikipedia sem ír egy sort se, csak vannak, elakad a lélegzetem a ritmusaiktól és attól a 200 iq intelligenciájú kétperces dallamvezetéstől, amivel megkezdték a Ghosts of Muses Past c. albumuk anyagát, és amivel egy pillanat alatt belopták magukat a szívembe.
A GMC-n megérkezett az 1000. lesson, melyet stílszerűen Kristopher Dahl sajátított ki magának egy dögös rock szólóval. A guitarmasterclass.net a világ legjobb weblapja, másodpercenkénti hozzászólásoktól pezsgő fórumokkal, csüng rajta átlagban 500 elhivatott ember, de minden pillanatban ám, és olyan tanítókkal, akik a befutott gitárművészek 99 százalékát lemosnák a színpadról ha amerikaiak lennének, de nem azok, hanem szerbek, svédek, argentinok stb.

Jó lenne kijutni a Jean Michel Jarre-ra. Minden reggel meghallgatom a Beautiful Agony-t a Teo&Tea-ról, valamint csöndesebb délutánokon az Oxygen-t és a remastered verzióját, nem tudok velük betelni, jó lenne kijutni a Jean Michel Jarre-ra.

Ma megleptem magam egy éttermi ebéddel a KFC-ben. A KFC-vel kapcsolatban még tervezek egy elmélkedős esszét. A világ legjobb étterme. ÉTTEREM. De csak azután engedtem meg magamnak ezt a luxust, hogy leszívta az agyamat az irodalomtudomány szeminárium, és valószínűleg ez most már minden szerdán így lesz ezentúl.
Bementem az oktogonnál a rotschildbe és vettem 89%-os Lindt csokit, azt majszolgattam a körúton végig a Blaháig, de közben benéztem az Andráss-yn a spanyol külügy irányába, már hiányzik Paula, a volt spanyoltanárnőm a Cervantes-ből, spanyolosan lóarcával és a sok sz-hangtól elöl felejtett nyelvével, meg a garbójával, akinek köszönhettem, hogy hallgattam ezt a csodálatos nyelvet, ahogy egy eredeti spanyol hadarja élőben, folyamatosan, aki megvárja, míg végig mondod a szövegedet, aki nem a Marx egyetem bölcsészkarán tanult meg spanyolul és ment ösztöndíjasként Ukrajnába spanyolt tanulni, aki nem 30 évvel ezelőtt írt tankönyvet és tanítja ma is, aki nem egy vén szatyor.

Ezen a héten valahogy brutálisak a nők, nem a Paula és nem a síró vöröshajú, hanem csak általában, Tóth Krisztina Miserere c. novellájával, amit kötelezőként kellett olvasni és ahol folyik a vér, ugrálnak a csonkolt békák, szart hány az egyik főszereplő, a szemináriumi évfolyamtársak, akik a presentation keretében kitalált és igaz történeteket mondtak el, hogy a többiek tippeljenek, igaz-e hamis-e, az egyiknek kitépte valami hülye kissrác a kezéből az infúziós tűt a gyerekosztályon, és a blood was running into puddles, a másik rácsapta a hüvelykujjára a kocsiajtót és spriccelt a vér (ez volt a két igaz történet), a harmadik pedig elmeséli, hogy hogyan kellett kislányként először elvágnia vidéken a tyúk nyakát a leveshez, ahol persze a nagymamájával együtt derékig véres volt (hamis történet (!)), egy Margaret Atwood versben horgász horog akad bele a szemgolyóba (irod. szeminárium), és a Hemingway novella-elemzésnél semmiképpen sem az apa-fiú kapcsolat toposzára utalt az a tizenvalahány lány, hanem a szülő nő vaginájából és az öngyilkos férj nyakából folyó vérre reflektáltak, dö szimböl of lájf end desz, dö blad, dö blad, dö blad, valahogy mindenki vérzik, anyám nyomkodja ki a halántékomon a pattanást, hú jön a genny, jön a vér, hú, de véres, a két hüvelykujja körmén ott a kis vér, amit kipasszírozott belőlem, mindenki vérzik és biztosan nem a menzesz okozta első szindróma ez, hanem valami kis szadizmus, ahogy szégyenlősen és kiváncsian tapicskolnak a vérben, persze mindez nem komoly. De azért elbizonytalanodtam.

Várom, hogy essen a hó, de arra még várhatok, helyette dörgölőzök a kesztyűbe, amíg lehet, amíg ki nem csúszok onnan, mint a béka.