DT-elmélkedések I. - The Ministry Of Lost Souls

Érdemes hát elindítani a videók közül az elsőt, hogy száraz soraim némi szószos ízt kapjanak.
A paraméterek. Előadó: Dream Theater. Album: Systematic Chaos (2007, legfrissebb album mostanáig, és bár blaszfémiának tűnik hangsúlyozni, hogy friss, a DT-nél ez nem egyertélmű, lévén, hogy évente átlagban 1 db újabb albummal vagy 3DVD-s koncerfelvételekkel stb. örvendeztetik lelkes rajongóikat). Az albumon ez a 7., utolsó előtti szám. Hossza: 14:57.
A Systematic Chaos az ezredforduló óta talán a legfrissebb hangzású és legszabadabban zenélgető DT-album, és hogy ez magyarázható-e az új lemezszerződésükkel, a mostanra megállapodott felállással vagy bő húsz éves tapasztalattal – nem tudni biztosra, valószínűleg mindegyikkel egyszerre. Ez a kontextuális meghatározás azért fontos most, mert a DT elvetemült ámde annál sokoldalúbb progresszív metál zenekarként mindig is hajlamos volt arra a koncepcióra, hogy írunk egyrészt izgalmas és pörgős zenét, másrészt zsíros kis balladákat is, ezeket pedig közreadjuk 80:20 arányban. Ez a hagyomány szerencsére megborulni látszik a Systematic Chaos-nál, ahol a melodikus balladaféle a Ministry Of Lost Souls lenne, ha. Ha nem dobják fel a fiúk (mondom én az 50 fölötti Rudess papára) a dalt egy kb. 5 perc hosszúságú instrumentális zenei dekoltázzsal a darab a közepén, amelybe beleszédül minden felvilágosult zenefanatikus. Illetve ha nem kezelik a melodikus részeket is a megszokott zenei precizitással, mely azonban nem rideg, nem merev, a darab folyik mint a méz, habár ütemről ütemre összerakott. Mivel negyedórás számról van szó, fix struktúrája is kell legyen, amely már kicsit hagyományos: bevezetés, vokálok és kórus, a fő téma ismétlése, középen a már említett kb. 4-7 perces DT-s ökörködés a hangszereken, utána visszatérés a vokálokkal és a fő melódiákkal, a legvégén pedig az eddig átélt zenei orgazmus összecsomózása.
A darab (és nem dal, hiába) rögtön felismerhető atmoszférikus hosszan zengetett power chord-okkal, a kimért dobokkal és cinekkel, valamint a vonósokat utánzó Rudess-effekttel játszott fő motívummal. Nagyzenekari epikus nyitány. Beletorkollik egy gyenge delay-jel megspékelt akusztikus arpeggio-játékba, ahol már ki is derül a szám melodikus jellege: a-moll. Az akkordok nagyon egyszerűek, a landoló hang többnyire az A hang (a 440 herzes, e húr, 5. bund), és annak ellenére, hogy gyakorlatilag a legkommerszebb c-dúr akkord is szerepel ebben az egyszólamos Petrucci-játékban, valahogy mégsem érzem unalmasnak a dallamot.
Éppen a második percnél csatlakozik LaBrie. A Systematic Chaos taglalását itt megint elő kell vennem, mert személyes véleményem szerint a másik nagy erőssége az albumnak, hogy az énekes itt végre megkapja a saját hangfekvésének megfelelő szólamokat, ami pedig a leglényegesebb: a megfelelő tempóban. James LaBrie sok DT rajongó szemében a leggyengébb láncszem, a szűk keresztmetszet, és nem hiába: sok-sok DT számban eddig torokból éneklendő, gyors lélegzetű, extrém énekléssel kellett tartania a tempót, a balladákban pedig túlbillentette a mérleget a melírozott énekstílusával. A SC-ben már tökéletesen illesztett vokálokkal tesz oda az instrumentális darabok mellé, és a Ministry Of Lost Souls-ban kimondottan pozitívum LaBrie hangszíne.
Az arpeggiókra felénekelt szólam után visszatérünk a hosszan zengetett elektronikus ritmushoz, és nem sokkal utána, 3:22, kezdődik az első Petrucci szólóféleség. Szimpla dallam, de valahogy tele van instabilitással, talán az erősen remegtett hangoknál, ami viszont nem csap át giccsbe, pedig pont egy ilyen dallamnál kezdené el sok gitáros kifacsarni a nemlétező könnycseppet a szememből. Szimpla dallam, de itt is előkerül az alig utánozható Petrucci-hangzás, amely a Mesa Boogie erősítők és hangfalak óta leülepedettnek tűnik. Olyan Petruccinál a kitartott, vibratózatlan hang, mint valami puha, meleg, hajlékony drót. Egy grammal nincs benne több magas hangszín, mint amennyi kéne, de mégsem jellegtelen, hiába hogy nem nyivákol. Nem beszélve arról, hogy a Suspended Animation szólóalbumán is hasonló tónusokkal úgy volt képes kőkemény váltott pengetésre, hogy ha kicsit tapasztalatlanabb vagyok, azt mondom: legato. Egyébként Petrucci nem ragad le ennél a hangzásnál, mint látjuk majd, az ökörködéskor lesz más is.
Ekkor érkezünk el a 7 perc feléhez, ahol egy lehelet finom átkötéssel jutunk át a nevezett hangszeres részhez. Ez gyakorlatilag a második videó eleje. (Ha a Kedves Olvasó elindította az első videót, hallgassa végig nyugodtan, azután indítsa el a következőt.) Azt hiszem ez a breakdown, vagy minek nevezzem, tankönyvbe illik, lehet hogy már tanítják is a Berkely-n. Először megszakad az ének, az atmoszférikus dallamozgatás néhány ütemig kitart. Portnoy dobjai egy kis lépcsőzős motívumba kezdenek, utána lábdob, ekkor Petrucci végigszánt a pengető szélével hosszában valamelyik recés felületű basszushúron. Myung csatlakozik fal-szilárdságú monoton, ujjal pengetett basszus szólamával, mely végigkíséri majd ezután az instrumentális szakasz nagy részét. Azt hiszem, Kedves Olvasó érdemes lesz meghallgatni ezt az átkötést mégegyszer (0:36 – 0:53). Innentől viszont nehéz írásban követni a történetet.
Egy zúzósabb ritmus-futam után bejön Rudess egy kis ökörködős keyboard-futammal. Ez a kérdés-felelet (a basszus+lefojtott gitárritmus+dob szólam ill. a szintis felelet) megismétlődik mégegyszer némileg módosított formában. A 2. szintis ellenpontozásnál nekem a kedvenc részem az 1:42 és 1:45 közötti záró szakasz, és amitől beszartam, az kis szekund a legeslegvégén, föntről lefelé, mert így szólamot így csak Jordan Rudess tud befejezni, ráadásul nem is egyértelműen kis szekund, mert a hangszíne több szimultán hangot is sejtet. Ezt a kis zárószakaszt, sokszor, ismétlem, sokszor érdemes átélvezni (khm...). A basszusos-gitáros ritmusfutamban változatosságot itt Mike Portnoy adja elképesztő dobolásával, ahol vélhetőleg átül a szerkó jobboldalára. Dobrajongóknak tudom ajánlani 1:18-től az 1:32-ig tartó szakaszt, ahol ritmikus cin-zörgetés pontozza ellen a basszus-szakaszt. Aztán átveszi Rudess egy kis szinti-szólóval, mely elmaradhatatlan egy DT-számból, amire, megint csak válaszként érkezik egy őrült, tappingelt Petrucci szóló, tulajdonképpen A szóló, a már megváltoztatott, agresszívebb szóló-tónussal. (2:51 – 3:21, azt hiszem ezt egy párszor vissza lehet tekerni). De közben figyeljünk az elképesztő Portnoy-Myung hülyülésre, ami a szólót mintegy tök függetlenül kíséri. Az ilyen megbújó ritmusgyakorlatokért már, azt hiszem, fel lehet venni akár a basszgitárt, akár a gitárt hangszerként, vagy beülhetünk a dob mögé. A szóló játékos, friss, már eltér az eredeti hangnemtől, illetve szerintem nem, csak tele van egy csomó kromatikus hanggal. Ne feledjük el, a tizedik percnél járunk, és a kezdeti bárki által lábujjal lefogott cédur, valamint a „living in a world without love” és hasonló nyálas szövegek után elérkeztünk ide, a progresszív metál vermébe! Ha nagyképűen zenefilozófiai (van ilyen egyáltalán?!) értekezésekbe bocsátkoznék, azt mondhatnám, az esetleg megúnható és kommersz zene mellett, mely befigyelhet egy DT-nél is, a zene még tök hiteles marad, mert tudom, hogy eljön az ideje, megérkezik A zene is, és utána kiderül még a negyed órás számról is, hogy valamennyi másodperce a tökéletesre csiszolt kompozícióra utal, annak tudatosan megcsinált kontraszthatásaival, hullámzásával, átkötéseivel, lezárásával. A Dream Theater nem a tábortűz köré való. Mégcsak nem is a tizenötéves 1-éve-ájronméjdent-játszok-a-harli-bentonomon jellegű ifjú palánták kezébe. De azért ajánlatos a leendő zenészek látókörét néhány radiánnal bővíteni, csak azzal, hogy DT-t hallganak.
Az instrumentális orgazmus pedig Petrucci szólózós akkordbontásával kezd el a vége felé járni (3:34), a dobok pörögnek, csattognak a cintányérok, és a végén... a végén vibrátózott, enyhén hajlított gitár, kórusozás a háttérben, és visszaérünk az A hangra, egy oktávval feljebb, mint az elején, és bedurran megint az atmoszférikus akkordozás, a vokálok visszatérnektérnek, és a fiúk (mondom én...) becsomózzák a darabot, mert azért kompozíció, hogy kerek legyen, az avantgárd pedig lassan 60 éve befejeződött...
Huh, hát jó sokat sikerült erről írni, a második videóhoz hátradőlős hallgatást kívánok. A Ministry Of Lost Souls egy hallgatóbarát darab, és valószínűleg tudatosan az. A Dream Theater nálam sok esetben az abszolút zenét is jelenti. Ezek nem dalok, nem filmzenék, nem aláfestések, nem érzelmeket fejeznek ki, csak amennyiben megalapozzák a(z abszolút) zenés szakaszt. Egy Jordan Rudess kisszekund nem fejez ki semmit, nincs terminológiája, csak van, és jó, hogy van, érdemes volt megírni elé azt a harminc órányi zenét 1989-től kezdve, ami máig alkotja a DT-s zeneanyagot, csak azért, hogy felfigyeljek erre a nüanszra. A DT-nek megvan a maga súlycsoportja, csakhogy azt mindig meghaladja. Játékos, zenés, ötletes és hosszú-hosszú. Azt hiszem, ennyi elég is.

És végül egy link Cristobal barátom blogjához, ahol hasonló elmélkedés-műveletek zajlanak: http://blogol.hu/comment.php?log=1916547