Kidobja a petárdától

Tiesto koncert Pécsen. Ma reggel fél kilencre értem haza, most a tárgyak körülöttem kissé sértődötten csúsznak ki a kezemből, e szombati nap salakszerű, mint a buborékos műanyag bélés, zörög kontraszt nélkül, csak néha pukkan ki egy-egy kis hólyag rajta, amikor rossz ütemben tenyerelek. A gitár nyakán viszont valahogy higgadtak a mozdulataim, mintha már meghaladottak lennének, és az jó is lenne, kikerülni végre az egész hetes motiválatlanságból. Tiesto koncert Pécsen.
A tavalyival ellentétben nem durrant be a fülem. Hangpróba: kinyitom a fürdőszobában a csapot. De az nem papírzörgés-szerű, még hallom a magas hangszín tartományát, ami jó jel, de a fülem, különösen a bal, sajog. Pécs, Expo center, rosszul festett fiatal nők és kigyúrt, smasszer alkatú férfiak, ezek a pécsi partiarcok, tetkók, rossz ritmusérzék és cigivel hadonászás. Kint ömlik az eső, a kis helyiségbe beszorul a testhőmérséklet, az ablakon csorog le a pára, le a földre, és hajnali négy órára már ujjnyi izzadságban tapicskolunk, ami nem esővíz, nem, benne ázott cigicsikkek, szétkúrt burn-ös üvegek, az eső szemerkél aztán, de ahogy a kis pihi után visszamegyek a küzdőtérre, a szemüvegemre vastag pára telepszik, a kopasz smasszer állatok nyakredőiből előgyöngyöző és a nők borostás hónaljáról felszabaduló harapható pára, mind megy rá a szemüvegemre. Tiesto három órás szettje 110-150 bpm-es pörgés, de kétszer és háromszor ennyinek tűnik a rengeteg tremolótól, ahogy dohog 10000 wattból az extrém trance. A trance ismerte fel elsőnek a nagy erősítők kapacitását, a basszus igazi lüktetését, és hogy dallamokkal itt már alig ér valamit, csak a lüktetés számít. A négy hangfal kereszttüzében a karomon a szűr mint a hínár csapdos ide-oda, ahogy a basszus tölcsérből levegőhasábok érkeznek rám, másodpercenként kettő, már a szívverésem is ráállt, a fülem két centivel beljebb került a fejembe, viszket, szakadozik a dobhártyám, és a hallójáratot a garat üregével összekötő kis járaton is leszivárog a hang, végigremeg rajta, eszembe jut erről valamelyik biológia tankönyv sematikus ábrája, és elkezdi ingerelni a fültőben lévő két nyálmirigyemet, elkezdek nyáladzani, agyő pavlov. A két oldalról érkező légnyomás szerint próbálok manőverezni az arcommal, hogy 1-1 fül egyenlő mértékben kapja lüktetést, és vigyázni kellett, nehogy rossz szögbe kerüljön a fejem, mert a sodrás elvitte volna, mint egy kenu orrát az evezőstáborban. A pécsi expo sátorszerű dizájnnal és a fémpaneles szerkezetével nem adta vissza a Syma-beli élményt, amit egy hatalmas betonkockának kell elképzelni, ahol a teljesen szilárd padló egydarabos kockaként ugrál az ember alatt. De volt, hogy majdnem megsüketültem, csak még éppen befogtam a fülemet. Lüktetés, testnedvek, akolmeleg, fény és hang. A legelemibb, a legartikulálatlanabb, a legegyszerűbb és legprimitívebb ingerek felturbózva, és erről szólt a buli. Azért jó, hogy nem kétezer évvel ezelőtt születtem, mert legalább ezt megtapasztaltam. Ha majd megkérdezik mostanában, hogy milyen koncerteken jártál, és volt-e előadó, akit kétszer is láttál élőben, akkor azt fogom válaszolni, hogy Dream Theater, Pink Floyd, Muse, Prodigy koncerteken voltam már, és megyek a Coldplayre, egyébként pedig csak a holland DJ Tiesto-t láttam eddig a legtöbbet, kétszer. Szóval ja.
Hazafelé próbálok rehabilitálódni egy kis Jean Michel Jarre-ral, főleg, hogy az Oxygen Tour-ja is most lesz novemberben, amire megint csak jó lenne eljutni. Már megírtam két kisesszét angolból, és már is soknak tűnik, hogy ilyenekkel zaklatnak. Fáradt vagyok, hiába van még sok a napból, nem tudok vele mit kezdeni, rossz szagú szendvicset kidobom a petárdától leolvadt narancsárga kukába.