Interstellar Overdrive

Be kellene, azt hiszem, tűrni minden intimitást, vissza a helyére, mint a félrecsúszott betétet a bugyi pereméről vagy a pizzakrémes szendvicsből előbuggyanó szószt, legalább elkozmetikázni, azt hiszem, minden intimitást, legalábbis azt, ami vérre megy, mert ami vérre megy, az unalmas, és szánalmas legfőképpen, ami nem művészet, és úgyis csak azt érdekli, akié, akié a magánélet, leszámítva a krónikus kukkolókat, mert ameddig nem művészet a pucér, addig az unalmas, és sajnálatos módon gusztustalan is, ameddig nem akt, és például a megfogalmazatlan és artikulálatlan sírás szintén unalmas, sőt, hogy rosszat ne mondjak, fárasztó, pedig a legrosszabb valamiben, ha az unalmas ergó fárasztó, igen, a legrosszabb, ha valami unalmas, hej-haj, veszélyes a nagyképűség is, mert lelepleződik vele az ember, elsősorban lelepleződik, hogy csak ennyi, egy nagy semmi az ember, mert hiába hajolsz be mögéje, találsz két háromdecis szprájtos dobozt, az egyik ráadásul összenyomva, meg egy spárgadarabot, és annyi, mert az egész ember és minden pozitívuma ki van vetítve a nagyképűségbe, de a mögött meg már megint nincs semmi, és az ilyen ember unalmas, haj!, de unalmas, kérem tehát a magam nevében, hogy gyűrjük vissza az intimitást, mert olyan lesz mint az alsógatya, amivel autót waxolnak egy szervizben, és dörgöli egy szőrös kéz, ez a szőrös kéz pedig egy mogorva autószerelőhöz tartozik, ahelyett, hogy ugyanezt a gatyát letépné rólad egy nő, széles spirális mozdulatokkal köröz a vastag gyantán az alsógatya, egy kopott motorháztetőn, egy Mazda háztetején, mely éppen Bulgáriából tért haza, mert a család belelógatta egy hosszú hétvégén a lábát az olajos tengerbe, abba, ami Bulgáriában van, de a Mazda most bekerült a waxolóba, és az én alsógatyámat sikálják rajta, körbe-körbe, körbe-körbe, nem a barátnőm tépi le rólam, akinek nem törik be rajta a körme tépés közben, mert nincsen műkörme, vagy megnövesztett körme, csak szolid körmei vannak, szépen lereszelve, hogy ne ijedjek meg a gyilkos villanásuktól egy éjszakai utcai lámpa alatt, amivel kitépi a szememet egy óvatlan pillanatban, mert azt mondja, vége, ezt nem lehet megérteni??, mit tanulsz te az egyetemen, szemiotikát?, nem járok egyetemre, mondom, a faszomat nem, nincsen tehát ilyen hosszú, véres körme, vérelvezető csatornákkal az aljában, mert volt, akinek ilyenje is volt, csak egészen szolid körmök, amikkel lehet, rajzolni, fotózni, simogatni, a Mazda motorháztetejére még fel nem került alsógatyámat letépni, de az alsógatyámat most a nagybátyám sikálja a Mazdán, nem Lala, hanem a másik, ott van, Body Zone-os, ilyen tré, a wax pedig sóhajtozik, ahogy széles, zsíros csíkokban maszatolódik, sápadt porózus fényben csillog, vagy inkább pislákol a piros Mazda tetején, horpad döbögéssel a motorháztető, horpad egyre, szuszog fölötte a szőrös autószerelőbácsi, akinek az irodalmi ízlése sajátos, Danielle Steel, és ezekből a könyvekből a lapok közül kilóg a sárga foltos bugyi, annyira unalmasak, unalmas erotikával, hogy egy ilyen könyv elővigyázatlan kézbevétele után, az első mondat után már nyilvánvaló volt, nem lesz benne köszönet, de ez az autószerelőbácsit nem zavarja, a sufnipadon is ott hever egy saláta példány a kb. száz darabos életműből, mely életművet nagyjából húsz év alatt sikerült legyártani, mint ahogy abban sem lesz köszönet, ahogy holnap több ezer sápadt-cvíder kisiskolás cammog szeptember elsején hétfőn hajnalban az isibe, itt most nem a libidótól pozsgás kamaszlányokról beszélek, akik meghülyültek a nyár végére abban, hogy nem voltak a közelben haverok, nem a nagy magabiztos gimnazistákról beszélek, hanem a másodikosokról és az elsősökről, amilyen én voltam, hogy bőgtem egész reggel és este, igen, a vágóhídra vittek, holnap is visznek egy csomó friss húst, valami idegen masszába, hideg pizzakrémbe tuszkolnak, a közösségbe, ahol senki vagy, és kacarászva rálépnek a fütyidre, tényleg, ha kb 5-6 évvel ezelőtt születek, most a petőfi laktanyából osztanának be valamelyik vidéki zászlóaljhoz, 3 hónap katonaság, karácsonyig, vagy több, kezdhetném elölről az egészet, tizennyolc évesen az egészet elölről kezdhetném, sápadt-cvíder kisiskolásként, masírozhatnék a vidéki tahó legényekkel, akik tényleg rálépnek a fütyidre, művészetből, gyökerekkel etetnének, de most egyelőre csak én vagyok, a Schecterem, a 26 órás órarendem, összeadtam egyébként a héber „halál” szó betűit („sédha”), mert a betűk a héberben számot is jelölnek, hát persze, hogy 26 jött ki, kis csalással ugyan, de a tökéletesen pontos számmisztika soha nem hihető, ez vár rám, meg a szemiotika is, a szabad bölcsészeten, az a tudomány, amivel majd megfejthetem a szavakat és jelentésüket, és hogyha felveszem majd, lesz előadás és gyakorlat, hogy megértsem majd azokat a szavakat, hogy vége, ennek a hippis két évnek együtt most már vége, folyik a szemem a porózus bőrű démon műkörmének vérelvezető nyílásában, csak most nem a vérem folyik, hanem a csarnokvizem a szememből, és ott az esti Sz. téri utcalámpa alatt azt mondja, vége, fogom, nézegetem ezeket a szavakat, leporolom valamennyit, egy talált tárgy megtisztítása ez, most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy ezek a szavak értelmet nyerjenek végre, mert most is ugyanúgy van, a mindig, a 12.-ik percnél beakadt Pink Floyd bakelitlemezem, tehát felszerelkezvén az értelmező kéziszótárral, fogom ezt a néhány mondatot, és kisesszét írok belőle, angolul és spanyolul, meg talán németül is, leadom az Umberto Ecónak, hogy mi a konklúzió, faszikám, na mi a konklúzió, végigdarálom grammatikai, szemantikai és pragmatikai szinten, mind a 3 szinten végigdarálom azt a néhány artikulálatlan mondatot, ami az arcomba fröccsent az Sz. téri utcalámpa alatt este, csorog a csarnokvizem a műköröm vérelvezető csatornáiban, és hátra fogok dőlni, hogy a vége mindennek, ami köztünk volt, az azt jelenti, hogy vége mindannak, ami két személy között volt, lábjegyzetben pedig definiálom a terminológiát, hogy mit jelent az, hogy „minden”, hogy „két”, hogy „között”, azt hiszem ezeket definiálni kell, legalább lábjegyzetben, és miután ezeket definiáltam, berakom a Piper At The Gates Of Dawn 67-es legelső PF-lemezt, kibontom az amszterdami import-termék maradék kb. 3 vékony sodrásra elegendő füvet, hátradőlök, spanyol nyelven előveszek egy Márquez-t, a piccante pizzámat már megettem, a mozart kugeln ízű carte d’or-os fagyimat már megettem, ezt a szart itt már megírtam, a kinti naplementét már lefényképeztem, az órarendemmel már megbarátkoztam, a Corrs-albumnak már úgyis vége volt, és üvölt a 2.1-es Altec Lansing hangfalakból az Insterstellar Overdrive, a napi öt óra obligát gyakorlás már megvolt, az augusztusnak vége, a nyár elcsomagolta tamponjait a kis retiküljébe az ajándék-befőtt mellé és elhúzott innen, most már hátra lehet dőlni, csönd van, imádom a csendet, mert akkor meg belül kezd el mindenféle üvöltözni, a szervek, a szív, egy új szóló meg minden, óvatosan rágyújtani, hátradőlni és egyik kézből a másikba helyezve a suta kis füstölgő izét, a szabadon maradt jobb kézzel megvakarni a bal lábszárat.

A hó utolsó napján sok a hajlítás

Ez a hó utolsó napja. Illetve az utolsó előtti, tök mindegy. A mai nap Mike Portnoy-dobolással kezdődött. Folytatódott az órarendem összeállításával. Minorral együtt 26 óra. Ismétlem, talán kissé kásás még az adás, szóval ismétlem, 26 óra. Lesz egy héten. 26x45 perc. Fele gyakorlat, házifeladatokkal, kiselőadásokkal, esszékkel. Kérdem én, hol itt az arany bölcsész-élet? Hogy ki mondta? Mintha hallottam volna... nem értem. Talán maga ott a bal oldali asztalnál! Hogy? Arany bölcsész-élet?? Hát én kacagni merészelek a maga hülyeségén, így reng a pocakoma [hasára mutat], és közben röhögök. Rö-hö-gök. Istenem, hogy milyen retardált embereket hagy meg az Úr a Föld hátán! [Már könnyes a szeme, zsebkendőt keres, egy rossz mozulattal majdnem leveri a MIDI-dobozát az asztalról.]
Ma csak 50 vödörrel mert a kerti medencéből, ne rohadjon a fű.
A mai gyakorlás kínkeserves volt, akárhány óráig is tartott. Az egyik Santana-szóló csak nem akarja megadni magát, a 6 húroson a már tegnap cserélt húr is kopni kezdett. Istenem, pedig Ernie Ball! Gondolatban ismét megkerestem a spanyol tankönyveimet. Hosszas fáradozás után megleltem valamennyit ugyanott, a pincében. Energiám csak a lépcső tetejéig vitt el, ahol pszichológiai hadviselést kezdeményeztem a méllyel és a sötéttel, valamint a hűvössel. Győzött a mély, a sötét, valamint a hűvös.
Már rongyossá hallgattam Vincze Lilla Angyalnak, madárnak c. idei albumát, és jóleső érzéssel konstatálom, hogy a hangja ’86 óta nem ment még el. Szerintem ez azért jó. Már patinás azért, de az csak patina. Próbáltam aztán egy pálfordulással az új Slipknot albumhoz fordulni, de nagyon nem fogott meg. Még mindig a Slipknot nevű albumuk a legjobb, a mostani csak remake. Hasonlóan vegyes érzelmeket táplálok az Extreme új albuma iránt. Elmaradt a nagy visszatérés, mint mondjuk az Eagles esetében tavaly. Annyi lemez jelent már meg idén, csak az egyetlen nem, amire várok és várok, a Prodigy. Megint fejbedobtak egy újabb válogatással és néhány olcsó remiksszel, kezd sok lenni már a jóból.
Mit lehet mondani. Küzdök a húrokkal, vakargatom a bőrdarabokat a bundok közül a 2 hangos hajlítás után, Another Brick In The Wall szóló, kóstolgatom a nikkel alól előbújó acél ízét, küzdök a metronómmal, a szextolákkal, a húrugrással. Sikerült elvesztenem valahol a szobában a második legjobb pengetőmet. Szerencsére a beszakadt körmöm meggyógyult. Görnyedek egész nap, úgy dajkálom ezt a makacs hangszert, szaporodik mindenféle n.-dik tone a Gearboxomban, kis kombóm köhécsel kurvára. Estére eljutok a virtuozitásom csúcsára, shreddelek mint atom és 200 kilométerről eltalálom a hajlítást, másnap hajnali dél körül felkelek, illetve csak a törzsem kel fel, mert a kezem könyöktől lefele ott marad a takaró mellett, és nem akar felkelni, hanem csak bénultan hever, heverészik, és még egy powerchordot sem tudok reggel lefogni. Nem jól van ez így, de máshogy meg hogyan?!
Egymás hegyén hátán vonul el a sok óra, mint a párzó bodobácsok, araszolgatnak akár négyesével is összetapadva, kopik a pengető, romlik a szem, zsírosodik a haj, távolodik az ember. Az élet már régi jóbarátom, kérges, bőrkeményedéses ujjbegyel hajlítgatom, 1 hangot, 1,5-et, 2-őt, de nem szólal meg, nem ad ki hangot, ja, meg kell pengetni.

Utolsó szó jogán

Alulírott személy 2008 nyolcadik hó 29-én, azaz pénteken az alábbi pontokban felsoroltak szerint cselekedett, szigorúan józan belátása szerint, mindenfajta manipuláció, alkohol, tudatmódosító szerek, hallucinogén anyagok vagy telepátia közbenjárása nélkül.

1. Hajnali tizenegy órakor véres szemmel felkel, kikecmereg az ágyból, a fürdőszobát keresi, de az új bikinijét próbálgató húgához téved be. Sikítozás, végül a fürdőszoba megkerül.

2. A fürdőszobából visszafelé józanabb. Bekapcsolja a számítógépet, folytatja a költözést hálózaton keresztül a MacBook-ra. A régi laptop dvd-írója nem jó, a Mike Portnoy In Constant Motion Instructional tripla DVD-je még 8 óra türelmi időt jelez, mire átért a másik gépre, 13 giga, hát hiába.

3. Első útja a Montevido utca-beli Sanoma kiadó szerkesztőségéhez vezet, hogy ott bevásároljon 30 darab National Geographic-ot, 2005 elejéig visszamenően. 2005 elején az előfizetés megszakadt, mostanra elégelte meg a posta lassúságát. 15 kilós táskával hazacipekedik, költött 24e magyar forintot.

4. Poénból felkapja a régi gitárját, mely nem 4 kiló, mint a 7 húros, hanem csak 2,4, ám felszisszenve kapja el máris a kezét, mert a rozsdamarta húrok felsértik azt. Nincs mese, húrcsere következik. Ez felemészt (floyd rose tremolóval!) kb. 1 órát.

5. Még le sem ül gyakorolni, mikor megérkezik a pizzája, amit éppen 1 órája rendelt, ezért felörvend.

6. A paraszimpatikus hatások eluralkodnak a testén, visszatér számítógépezni, töltögetni, másolgatni, dvd-t írni, fotókat retusálni.

7. Délután 5 óra felé kerül csak a kezébe a gitár, rákapcsol a klín csenölre, és Eric Clapton-nal, valamint más blues számokkal eltelik 2 óra (a 6 húroson).

8. A Mike Portnoy In Constant Motion Instrucitional tripla DVD-je még csak fele úton jár.

9. Ez a mai nap látszólag az akusztikus hangzásnak szentelődött, mert ismét 2 óra következik, GMC-s órákkal, és a Blind Guardian Harvest Of Sorrow gitárjátékával, különös tekintettel azok egyszerű, ámde szívet facsaró akusztikus szólóira.

10. Leül az öccse gépe elé, Afganisztánba utazik, majd kiírt egy kisvárosnyi arab terroristát a CoD4-ben.

11. Egy pillanatra megakad a rutin a nap folyamán. Ma kimarad a 200 vödör meregetés. Gyorsan leül és ír egy verset. Aztán még egyet.

12. Visszatér a Harvest Of Sorrow-hoz.

13. A Mike Portnoy In Constant Motion Instructional tripla DVD-je csodálatos módon átért a McBookra. Alulírott személy ezt nem hiszi el, lejátsza, beleteker, újrabootol, de valóban átkerült az egész. Még néhány zip-es program és kész is a költözés, átköti a mouse-t, és próbál keresni neten magának egy rendes klaviatúrát is.

14. Eszébe jut, hogy van a házban a Londonba utazott bátyja révén egy 2.1-es Altec Lansing hangfal-szett, 40 wattos mélynyomóval, melyet ilyenformán rá is köt a gépre. Felinstallálja a Gearbox 3.0-át, hogy a hangfalszettre miként monitorozható ki a gitár. Egész jól.

15. Ráébred, hogy fáj a torka. Leoson egy Tantum Verdéért.

16. Próbál készülni a szeptember 3.-ikai minor felvételire, és gondolatban elkezdi keresni a spanyol tankönyveit. Megtalálja őket a pincében, de fáradt lemenni értük, marad holnapra.

17. Vet egy pillantást még a földön heverő újrahúrozott jószágra, és ráébred, hogy belőle soha nem lesz Joe Satriani, vagy csak szimplán Steve Morse és Kirk Hammet. Ettől elszontyolodik.

18. Este tíz óra, leül a gép elé összedobni a mai napról egy rezümét.

19. Befejezi a rezümét.

Alulírott...

Ül a nappaliban

Ülök a nappaliban, a teraszajtó felől hűvös levegő érkezik, de nem arra gondolok, hogy ősz van, hanem hogy bár pokol ez a nap, vagyis kilátástalan, miután hiába próbáltam meg magam hasznossá tenni, hogy rendet raktam a szobámban, költözök folyamatosan át a MacBook-ra, végre kiírom a zenéimet, filmjeimet, pendrive-ra mentek minden fotót, vagyis archiválok, ahogy szoktam, de ami félbeszakadt már majdnem egy hete, bár kilátástalan a nap, mégis minden jól van, nem arra gondolok, hogy ősz van meg minden, hanem ahogy a nappaliban ülök, a bőr kanapén, és előttem a dohányzóasztal tele mindenfélével a fejmasszírozótól a Konrad-os kilowattóramérőig mindennel, hogy ezek a holmik mégis ott nyugszanak az asztallapon, nem esnek le, hogy van gravitáció, és rám 760 hgmm levegő súlya nehezedik, de nem nyomja szét a fejemet, mert az ereimben meg a szervezetemben ugyanennyi kifelé a nyomás, és pont húsz fok van, meg oxigén, ami éltet, a gyomrom emészt, a belek bolyhai simogatják a kaját, amit megettem, a szemem nem szárad ki, a fogaim nem lyukadnak éppen ki, a torkom nem gyullad be, az aranyeremet nem operálják éppen ki, a bőrfotel kényelmes, az összes muflon vagy szarvasmarha már az Örök Legelőkön járja násztáncát, és már nekik is mindegy, hogy a bőrükön egy depis kamasz terpeszt, szóval arra gondoltam, hogy mindez így nagy jól van, vagy inkább nagyon is jól van ez így. Meg is halhattam volna azokban az idilli másodpercekben, mert mért ne, de nem haltam meg, mert most írom ezt itt, pedig a számítógép nem ott van helyileg, ahol a nappaliban ültem, tehát már nem vagyok ott, és amikor meghalhattam volna, az már akkor volt. Persze még most is meghalhatok, a tényállás így változatlan. Kb. 250 kész és retusált fotográfiával büszkélkedhetek, amiket majd ünnepélyesen, egy csomagban laborba küldök, hogy ünnepélyesen és egy csomagban vehessem át aztán. Ez a 250 kép kivételesen nem az utazok-és-dokumentálok-hogy-maradjanak-emlékek jellegű körútjaim során készültek, hanem annál tudatosabban, más attitűddel. Ezek közül láthat a jobb oldali slideshow-ban képeket a Kedves Olvasó. Még írnék, a grafománia szellemében, sok egyébről, vagy mégsem, no de mindegy, mehetek ismét a 200 vödrömért, a kerti medencét merni, hej, haj danaida lányok...

Azt elképzelni

Azt elképzelni, ahogy a matt vörösen megvilágított színpadon anyaszült meztelen asszonyok állnak körül, koronával a fejükön, valamennyi zsidó és göndör hajú, csak néhány szalag az öltözékük és mint két csészébe, árnyék vetül körteszerű fenekük felett a két sekély mélyedésbe, talán kávé, de körülállnak, középen én és egy oltár, hogy feláldozzanak mondjuk a mai nap poklának, hogy alábocsássák a lelkem, na mindegy. Legalábbis ezt elképzelni. A végén körbetáncolnak, de a vörös színpadfénytől az összes nő bőre matt, masé-szerű, cseppet sem izgató, kurvásra retusált. A tánc, az ujjongás ekkor mondjuk erősödik, ahogy az áldozat nem ellenkezik, hanem önként emelkedik mellkassal a késig.
Én próbáltam megmenteni a mai napot, de hullottak a percek egymásra könyörtelenül, mint a tetrisz darabjai, teltek a sorok, de hézagosan és idétlenül, mígnem betelt az egész nap, lyukacsosan, elcseszetten, próbáltam a percekkel mit kezdeni, forgatni és tologatni, már amelyikre felfigyeltem, ám a többsége csak úgy leesett, vigasztalhatatlanul. Attól félek, nem is csak az írás (mint olyan) ünnepélyessége késztet mélabúra, pedig sokszor ez a helyzet.
Közeledik az egyetem, a szűk egy hét, ami hátra van, mint a satu présel össze, valami új kezdődik, de ez a valami majd leveri az egóm fellegvárának kapuján a reteszt, betör, feldúl, kirángat, az egész világ elé hurcol, pedig be vagyok csavarva egy hosszú szőnyegbe, de ő kipenderít, pörög-pörög a szőnyeg, a végén pedig kiköp engem is magából, ott leszek nyálkásan, a kis konzervből kidobva, magzatburoktól prüszkölve nem kapok majd levegőt, de miért is kéne.
A 21000 literes kerti medencénkből egész délután mertem ki a vizet a felmosóvödörrel, térültem-fordultam, 200 vödör naponta, 1 vödör kb. 5-6 liter, még sokáig fog tartani, hej-haj, danaida lányok. Próbálok vigyorogni, mint a camus-i Sziszifusz, amikor az üres vödröt himbálva térek vissza a kert széléről, a tuják mellől. Nem sikerül.
Reggel nagyon jókedvű voltam. Tök tudatosan jobb lábbal keltem, amióta nem a fal mellett van az ágyam, mert egyébként éveken keresztül bal lábbal kellett kelnem, csak ha hason fekvésből szivárogtam le a földre. Tehát a kelés jó volt, tizenegykor. Azóta nem sok idő telt el, de kinek van hozzá sok ideje, hogy tudatosan elcsessze a napját vagy az életét? Egy pillanatra még hasbarúgott egy kósza vízióm, hogy talán minden másként alakult volna, ha most műugró lennék. De nem vagyok, a gyomorszájamnál a sajgás azonban megmaradt.
Kezembe kerültek az amszterdami holland múzeumban vett képeslapjaim a németalföldi festmények repróival. Az összes pepitás konyhakövű csendéletet megvettem. A perspektíva megszállotjai akkoriban mindig fekete-fehér csempés konyhákkal variáltak, és én imádom őket, ahogy az udvar végében álló nyárikonyhában kenyeret vág a szakácsnő, és lebeg, lebeg a végtelenbe nyúló pepitás padló felett, a kockák elparalelogrammásodnak, majdnem csíkokká lesznek, és rajta rohangálnak a kis holland gyerekek, a festő meg fest, vagy inkább fotóz(ik)? Bortnyikról is beszéltem már korábban. Mintegy ellentmondásként, ezek felett a képeslapok felett ott van egy csomó Van Gogh reprodukció is, csupa szín, a sok mustársárga, neonzöld, egyebek. Az éjjeliszekrényemen ott van még Hernádi Gyula Frankenstein-je, műpiros borítóval, és fekszik rajta egy halott szöcske, akit én öltem meg, egy hónapja, hogy körbe fényképezzem makro üzemmódban. A borítón sémita asszonyok táncolnak, kezek a magasba, körtés fenékkel.

DT

Abban az időben Jézus maga köré gyűjtötte tanítványait, és ezt mondta nekik: Keressétek meg szerte a világon az összes eltévelyedett bárányt, a metálrajongókat, akik a nyájtól messze széledtek, és akik így veszélybe kerültek. Gyűjtsétek körém a szerencsétlen Hammerfall-osokat, a Kamelot-osokat, az Iron Maiden-t kopizós zenekarok híveit, a Bodom későbbi albumainak rossz útra tévedt rajongóit, az Angra-sokat, a kő Tankcsapdásokat és Depressziósokat. Gyűjtsétek körém az eltévelyedetteket. Így szólt Jézus a tanítványaihoz, a tanítványok pedig messze széledtek, a világ tizenkét égtája felé, és Jézus elé hívták valamennyi tévelygő lelkét Szodomának és Gomorrának, és jöttek sokan, zsírosan lógó hajjal, lázadással a szívükben, ám mikorra Jézus elé ért, le is csendesedett a tömeg. Mindenki letelepedett a dombon, a sörösdobozok kézről kézre jártak, mert fogytán volt már a nedű. Ekkor egy metálcica rohant oda Jézushoz és kétségbeesetten a fülébe súgta, fogytán van a sör, kéne valamit csinálni. Jézus pedig szólt a tanítványoknak, hogy töltsenek meg tizenkét korsót színtiszta vízzel, és hordozzák körbe azt. A tanítványok hüledeztek ugyan, de megszokták már mesterük hülyeségeit, amelyekből rendszerint csoda fakadt. És valóban, ahogy minden szomjas rokker a korsóját nyújtotta, a tanítványok pedig töltöttek a cserépkorsóból, nem víz, hanem éjszínű Guinness folyt ki onnan, és az ír nedű a rokkereket jókedvre derítette, mert kimosta az aranyászok rossz ízét a szájukból. De ekkorra már Jézus is szólásra emelkedett, a metálosok pedig elcsendesedtek. Bizony bizony, mondom néktek, ha zenei ízlésetek és tapasztalatotok akkora lenne csak, mint a mustármag, hegyeket mozgathatnátok vele, a rossz zenét pedig mélyen magatok alá taposhatnátok. Hatászünet. Az eltévelyedettek közül páran zúgolódni kezdenek, mert kezdik vágni, mire megy ki a játék, de ott volt a Guinness is a kezükben, hiába, Jézus jó PR-os volt. Jézus rekedtes hangja ismét felszárnyalt, és így szólt: Bizony mondom néktek, boldogok azok, akik Dream Theater-t hallgatnak, mert övék a zene országa. Boldogok, akik a DT Iron Maiden és Pink Floyd feldolgozásait is hallgatják, mert megnyílik előttük az igaz út. A Sátán számtalan alakban fog megjelenni előttetek, és kísértenek titeket mindenféle fülbemászó powerchorddal, szimfonikus aláfestésekkel, power metal hangzással, és rossz metálos hitvallással, hogy sex, drugs & rocknroll, holott ezek az elvek már a Guns’n’Roses idejében lejártak. Bizony, mondom néktek, boldogok azok a gitárosok, akik Arch Enemy riffek helyett a Train Of Thought és az Octavarium ritmusain nevelkednek, mert övék a sokoldalúság és a muzikalitás. Jézus ekkor előkapott szakadozott köpenye alól egy B.C Rich Warlock-ot, mely fekete volt, hegyes és sátáni. Eltévelyedett bárányaim, aki 21. században ilyen gitárral óhajt szórakoztatni bárkit is, az elfordítja előlem orcáját. Jézus a földhöz vágta a B.C Rich-et, kásásan szóló hangszedőivel, minden egyébbel. Szándékosan nem az Eagle-sorozat egyik darabját tette felelőssé a B.C Rich-ek közül, mert annak stílusát ő is elismerte. Ekkor Péter odanyújtotta neki hátulról a legújabb Music Man-Ernie Ball John Petrucci signature gitárt, és Jézus egy vehemens mozdulattal jó magasra feltartotta a puritán, ámde annál professziónálisabb hangszert, mellyel nem döfködni kell a színpadon, hanem játszani rajta. Eddig a zúgólódás mindegyre fokozódott, mostanra pedig már a csúcspontja körül játszadozott. A John Petrucci signature gitárnak azonban mitologikus varázsa volt, és ott csillogott a galileai domb tetején, a metálagyúak pedig elképedtek. Jézus a megfelelő pillanatban már el is indította tanítványait, hogy Live At Budokan DVD-ket, Jordan Rudess szólóalbumokat, Ernie Ball húrkészleteket osszanak szét a mostanra megpuhult szívűek között. Levedlette valamennyi a Hammerfallos, Annihilation-ös pólóikat, egy nagy kupacba dobálták őket, és Jézus meggyújtotta a máglyát. A tanítványok egy második turnusban DT-s és Pink Floydos pólokat és ruházatot osztottak szét, hogy azokban melegedjenek a didergő hívek. Ekkorra már sokan segítettek a tanítványoknak a tömegből. És lassan mindenki megtisztult az igaz zene kútjánál, ahogy a discman-ekbe és hordozható dvd-lejátszókba bekerült a hanganyag. Legutoljára a Rapsody-sok adták meg magukat (és még néhány fakezű Ossziános), akik nem hitték, hogy az ő Luca Turillijüknél jobb gitáros létezzék. Pedig a keserű igazság az, hogy létezett, és bizony lemosta a szegény Yngwie Malmsteen utánzatot a zenei palettáról, mert bár nem sweep pickingelt órákon át ugyanazokon az akkordbontásokon, és képes volt effektek közül válogatni, és zenét csinálni, John Petrucci megnyerte a Rhapsody-sok szívét is. Jézus ajka körül mosoly játszadozott, amint szemét a megtért nyájon legeltette, ahogy azok szélednek szét, az új evangeliommal a szívükben. A tanítványok már megszokhatták mesterük bravúrjait, úgyhogy elképedés helyett ők is megnyugodott, boldogan zsongó szívvel figyelték a tizenkét égtáj felé kígyózó ember-oszlopokat.
Jézus a tanítványai felé indult, levedlette szakadt köpenyét, mely alól Mesa Boogie-s póló bukkant elő, és Tel Aviv felé mutatott, hogy készüljenek a tanítványok, mert vip-jegye van az aznap esti DT-koncertre, mely a Hangar 6-ban lesz megtartva, nehogy elkéssenek onnan. A tanítványok előkészítették Dream Theateres kabaláikat, hogy majd azokat dedikálhassák. Jakab még a 6 húros Yamaha John Myung basszgitárját is elhozta, mert hallotta, hogy a vip-szektorba azt is be lehet vinni. Júdás a Mesa Boogie előfokot hozta volna el, csak nem bírta kézben, a kis talicskája pedig nem bírta volna a galileai puszta görönygös, aszott talaját. Péter hóna alatt ott lapult díszdobozban az egész DT-diszkográfia, az összes hivatalos bootleggel, mindennel. János abban reménykedik, hogy majd sikerül elkapnia Mike Portnoy ütőit, ha a közönségbe dobja, Máté szólni sem tud az izgalomtól, papírgitárját szorongatja, hogy a Dark Eternal Night riffjeit majd azon eljátssza élőben.
A lemenő nap jókevűen csillog a a Genezáreti tó mozdulatlan tükrében, úgy figyeli a domb tetejéről leereszkedő kicsiny társaságot. A megtért metálos tömegek mögött a por ismét hamvas lepedékként fedte a változatlan tájat, csupán néhány fordított keresztes sátánista nyaklánc, fekete rúzs és szöges karkötő hevert, megadóan, a homokban.
A minden lében kanál Péter még odasompolygott a boldogságában nagyot sóhajtó Jézushoz, és megkérdezte tőle: Mester, mi lesz majd a teknósokkal, az emósokkal, az agresszív pankokkal, a kordagyurisokkal vagy a rossz altert hallgatókkal? Hogy így felszámoltad a metálzene rákos burjánzását, még csak csepp a tengerben. Jézus megingathatatlan derűvel válaszolt: távozz tőlem Sátán! Ha a hited akkora lenne csak, mint John Petrucci egyetlen hajlítása a Lines In The Sand szólójában, már hegyeket mozgathatnál vele, és megtérne az összes kordagyuris rajongó is. Péter ebből megértette, hogy Jézus majd reája akarja építeni egyházát, és bizony véres évezredeknek kell még eltelniük, mire az egyház a sötétség birodalmával megküzd, és elhinti az instrumentális, progresszív, friss hangzású zene magvait a sok-sok millió eltévelyedett között.

Nyárösszefoglaló szentbeszéd

Ma mentem be az Astoriához beíratkozni a bétékára, utána jövök hazafelé, szembe süt a nap a Testvérhegyi lejtőn és átgázolok a friss aszfalton, miközben üvölt a fülemben az Arch Enemy, most már össze fog olvadni ezzel a csillogó aszfalttal a sok deathmetal riff, az olajos feketeségével a szépia-napfényben, de már annyira alacsonyan volt a nap, hogy árnyékot vetett az út rücske-ránca, még a por is rajta, meg az a por is, ami felszállt, köhécselő sóhajjal, amikor éppen belerúgtam, mert mért ne rúgtram volna bele a porba. Szól az Arch Enemy jövök haza, gitár be, csillognak a V-berakásokon a monitor fénypászmái, pirosra vált az egyik a 7.-ik bundnál, amint bejön a Gearbox logója a képernyő közepén. Ma egy kis shred-kirándulást tettem jóbarátom, a dobgép társaságában, és elértem egy begyakorlott szólamon a 150 bpm-es szextolákat. De utána nehéz volt lelassulni, és újra békésen játszani, nem akarok ugyanis valami kis shreddelő bestia lenni. Gyorsan tépni a húrokat, gyorsan pakolgatni az ujjaidat egy kis lécdarabon – mindenki megtanulhatja, akár 10 évesen is, olyan, mint a pléjsztéjsönnek a konzolja, a kis Harry Torquay-ban, az angol riviéra fővárosában anno még úgy lenyomott engem a maga 6 évével egy rally-futamon, hogy csak néztem, dupla joystick-kal és még plusz tíz gombbal nitrózott, farolt, sebességet váltott, holott már volt mögöttem is néhány NFS-évad, asszem akkor jött be az Underground 2. Úgyhogy a nap maradék részében blues és flamenco, mostanra meg már remeg a kezem a fáradtságtól. Kipróbáltam még a 7szögű angol 20 pence-essel a pengetést, a jobb üveghangok kedvéért, az ötlet Brian May-től származik. Azt hiszem ez be fog válni, de még nem mentem le a pincébe, hogy lereszeljem az érme szélét, marad holnapra. Még egy 5 forintost is tartogatok erre a célra.
És igen, érzem, hogy felnőttem, van már folyószámlám, az ország legrégebbi egyetemének, legrégebbi és legsikeresebb karának legnagyobb és legnépszerűbb szakának hallgatója vagyok, így az ELTE polgára, köszönöm szépen, csak sorban a kézcsókokkal és ha lehet, kevés nyállal. Úgy látszik az elte nem kívánta folytatni bő három és fél évszázados sikertörténetét nélkülem, és ez most megható.
Végre lejött a CoD 4 Modern Warfare, úgyhogy a nap egyetlen szigorúan kijelölt órájában ismét lőhetem a nácikat. Ezen a nyáron szűk 1 hét leforgása alatt végigjátszottam a Medal Of Honor Allied Assault-ot, a két expansion pack-jét, a Pacific Assault-ot, az Airborne-t, a Cod 1-et és 2-őt, a 3-asat nem, mert vírosos volt. Csaknem 3000 német, olasz, japán és vietnámi katonát lőttem le, és megvédtem ezzel a demokráciát Európában, valamint az egész világon. Voltam szovjet, angol és amerikai katona is. Beosontam a francia kisváros sniperekkel zsúfolt lakóházába, és elcsentem Jacques nagypapa éjjeliszekrényéről a páncéltörőt, de a szekrényből mögöttem észrevétlenül kibújt egy újabb Gestapo-tiszt, és majdnem meghaltam, mire sikerült feléje fordulnom, a páncéltörőt a BAR-ra cserélnem, közben kicsúszott a mousepad az egér alól, de végül győzedelmeskedtem. A CoD 4-nek annyira szép a grafikája, csak öcsém gforce 8600-asán indul el, úgyhogy ezt még lenyomom. Újabb statisztika: nyár eleje óta közel 230 gigányi játékot, zenét és filmet töltöttem le, miközben az upload csak 13 giga. Jó arány. A játékokat mind kidobtam, easy-ben 1 nap alatt végigjátszottam valamennyit, és kidobtam.
Az embernek kifújja a szája szélét a nyárvégi gyászoló szél, nő az embernek a borostája, és harapdálja az ember a szája szélét, a borosta belemar a száj körüli cserepekbe – és mindez fáj.
Lassan kunkorodnak a nyár utolsó napjai, próbálom valahogy leégetni a végét, hogy visszafelé haladva ne peregjen szét szálakra az egész. Valami utónyári szenvedély, hogy ráüsse boros, forró pecsétjét erre a partnélküli, legutoljára önfeledt, legutoljára igazán vízválasztó nyárra, így, 2008-ban, 6 évnyi krizmás-zsíros pokol, fél évtizednyi kamaszkor satöbbi satöbbi után. Házunk egyik ablakpárkánya alatt fél focilaba nagyságú darázsfészek dagadozik már tavasz óta. Le fogjuk verni, pont úgy fog kiszabadulni belőle félezer apró lárva és darázsfióka majd, ha már befújtunk előtte rájuk félliter sprét, pont úgy fog kiszabadulni, mint az a csomó vágy, amit így itthagytak a nyakamon a fél évtized alatt, hogy jó lesz az még neked, kisfiam, és kiszabadulnak, de a nyakukba kapott vegyszertől beléjük áll a görcs, amit aztán a jóisten sem szed ki belőlük többé. Síkosak innentől a napok, könnyen átcsúsznak a kromatikus hangok fölött, mint ahogy én bénázok még a slide-gyűrűvel. Kezembe veszek egy cédét, ami megkímélt állapotú még, mondjuk éppen most bontottam ki, a Muse 2003-as Absolution-je, megpörgetem az ujjamon, figyelem a tükörképemet, és nem változik a forgástól semmi, az arcom ugyanolyan, pedig a zene már a Hysteria-nal tart, az talán a 6.-ik szám, és majd véget ér az egész album, és az arcom megint csak nem változott semmit, pedig már véget ért az album. Nem találták még fel az idő-arányosan torzító tükröket. Ja, persze, az ilyet Időnek hívják, de engem ne etessenek be az ilyenekkel, nekem csipogó kell, ami szól, hogy bocsika, de leélted már életed (jobb esetben) egy negyedét/harmadát. Vagy a felét/kétharmadát. Legszívesebben beülnék a Marshall kombóm még megmaradt apró gyári kartondobozába, magamra csuknám és pityeregnék. De nem férek bele a Marshall kombóm még megmaradt apró gyári kartondobozába, ez pedig meggátol abban is, hogy ott pityeregjek.
Ilyenkor eszembe jut a puha-porózus bőrű barátnőm, aki peresze elhagyott, de egy inercia-rendszerben tök mindegy, hogy ki hagy el kit, ott nem viszonyítunk, akár én is elhagyhattam volna őt, csak nekem nem mindegy, de az inercia rendszerben mindenesetre távolodunk, mint a mobilomon a ping-pong játékban ahogy a labda közelít a hálóhoz, de a hülye húgom elhaladtában odateszi keresztbe valamelyik smink-tükrét, éppen a képernyő közepe mentén, és a labda pont visszapattan a tükörről, de az igazi labda, a telefonos ellenfél által visszaadott, csak később jön, el is baszom, 11-10, game over. Szóval eszembe jut a puha-porózus barátnőm, a vele tölött évek pedig súlyosak voltak és mégis légiesek, de törékenyek. Gondolkozzunk valami újabb zseniális hasonlaton. Hm. Na jó, porotherm, ebből készült a házunk is.
Jaj, de rég nem írtam már hexametert, meg hova tűnt a csomó szövegem kirabolva a számból, amiket kivettem, de eltűntek, amiket kialkudtak mások, de visszaéltek vele, amiket ki sem mondtam, mert elharaptam a nyakukat, amiket nem mondtam ki, csak gondoltam őket, de bizony belefulladtak saját artikulálatlanságukba. Huh. Mára akkor ennyi. (Újabb statisztika: az előbbi mondat végéig pont 1000 szót olvasott el a Kedves Olvasó eme bejegyzésből.)

A Dios le pido

Még mindig hétfő van, de átaludtam a napot, és eszembe jutott hirtelen Lala, aki persze még mindig itt lebeg a nagy családi spenótban frissen, hajlíthatatlanul, nem vagyunk képesek őt integrálni-bedarálni. Azért jutott eszembe Lala, mert megérkezett az Ernie Ball 7 húros húrkészletem (tartalékba), amit kiengesztelésül kaptam a hangszerdiszkont.hu-tól, miután leoltottam Száz Petit, a tulajt, hogy amikor Ernie Ball-t rendelek, akkor azt hozzon és ne mást, merthogy bizony mást hozott korábban. Persze csodák nem léteznek az nagy magyar valóságban. Szász Peti ugyanis küldött egy regular gauge-es 6 húros készletet, amibe orvul belepasszírozott valahonnan egy hetedik húrt. Egészségemre, bár meghatott ez az áldozatvállalás. Veszélyes a hozzám hasonló emberekre húr készleteket bízni, mert olyan vészjóslóan tekeregnek ezek az acélos kukacok, és ha majd Lala tébolya beköltözik az én szemembe is, akkor megfojtom még magam velük. És tényleg, alapvetően Lala miatt árnyékolódott be ez a nyár most nekem, talán Lala miatt vagyok túl komolykodó, túl mélabús, akinek nincs ínyére szar zenére kitombolnia magát, utána kiütnie magát, utána valahogy regenerálnia a következő napokban magát, hányással, másnapossággal szívatnia magát. Mondom, rossz itt ez a sok húr, nem beszélve arról, mennyire gusztustalanok, amikor leszedem a régit, és valamennyi rozsdás, görbe, büdös meg minden, ott tekeregnek, megfojtanak. Ez a gitár sötét oldala, vagy amikor egy rossz húrcserénél szétesett a floyd rose-osom gyakorlatilag darabokra, mert egyszerre vettem le az összes húrt, hülye voltam. Fóbiáim vannak a húrcserétől, már így is anyukám letisztított gumis gyomlálókesztyűjével szoktam csinálni, mert szétcseszi az ujjamat is egy ilyen procedúra. De több ezer forintot és hosszú utazásokat nem fogok azért a luxusért bevállalni, hogy szakértő cserélje le őket. Mindegy, erről ennyit.
Úgy érzem magam viszont, mint a recesszív allél, úgyhogy eltaposhat bárki. Kérlek, ne tapossatok el, ha lehet, mért mocskoljam be a Hugo Boss cipőtöket? Estoy pidiendo a vosotros que no me pisoteéis. O, a Dios le pido! Esta manana cuando he llegado del campo a la estación del tren, por poco me seducía a la idea de desnudarme en el tren, pero Dios lo impidio. Hah.
Ímé, tres poemas míos:



Sorba teszem a napjaimat egy faasztalon
mint a káposztafejeket.
Ezek most egységesek, fazonra, kilóra.
Ezek majd mint a rózsa szépen kifeslenek.
aug13



Látom a szádon, azt akarod mondani,
hogy kár volt megszólalnod.
Most gyűrűznek tovább valami fájdalmas membránon
a hülye kíváncsi mozdulataid,
eltörik a tengelye, addig tologatod,
most megszólalsz megint hogy bocsi mégse
hullik a kalapács le a csonttörésre
aug13



Mondóka

Cseh Violának szeretettel


Cseviola te vagy a lányom tátsd ki a kezed
amikor futsz elém most nem fogsz elesni
nem bánt láva és szögesdrót
csak a hajnal ken be akár a
dér mikor ráfagy a biciklivázra

Cseviola ez a mi reggelünk szökellj akár az antilop
follyon méz a csigolyáid árkaiban s tömjén
szökjön az ajkad alól
beléd tapadok mint sörét a madárba
bordáid közt reked a hús kívül reked a pára
aug9

GT-beszámoló, spleen

Ha valaki nekem akár csak egy héttel ezelőtt is azt próbálta volna beadni, hogy lesz majd nemsokára 3 olyan nap az életemben, ami alatt mintegy lelki terrorként összesen 17-szer fogják leadni (és kell nekem meghallgatnom ilyenformán) a nótenksz Másik nemzedék-ét, összesen csupán kb. 400 wattból, ámde nonstop, akkor én ennek a valakinek megsimogattam volna a buksi fejét, hogy na-na, fiacskám, már véget ért a rossz álom, tessék lenyugodni és civilizált módon viselkedni... nem sejtvén, hogy a golgotai igazság véres bárdként lebeg a tarkóm fölött, valaki pedig lesz oly kedves a csigolyáim közé ereszteni azt. Mert a 2008-as gólyák hivatalos himnusza az eltén ezentúl eme ópusz lesz. A másik alternatíva egy Vad Fruttik-szám (lett volna). Én állok Zánkán a kétoldali golyózáporban és jobbhíján szopogatom a Becks-et, tolom be a giroszt. Próbálok kacsintgatni néhány metálos arc felé kétségbeesésemben, de azok pulóverén is egy-egy halálos ítéletként felvillan a hammerfall és az osszián. Ezen a helyzeten hiába próbál segíteni egy-egy Napoleon, a Júlia nem akar a földön járni, mert az NB a kedvencem a Pink Floyd, DT, Muse, Placebo stb. sor egyenes ági folytatásaként, mondom, hiába próbál segíteni. Nem képes rá. Zánkafürdőn az X kromoszóma alakú vasbeton épületek árkádjai alatt telt el az elmúlt három nap. 620 résztvevőből 120 anglisztikás, és ki nem bölcsész nem is ember, hej, hej, hej. Második nap éjszaka zuhog az eső, a kifüggesztett lepedő-plakátok csattognak a szélben, az ázott pólós lánykák ugranak és nyakukba hull a mellük meg vissza. Mindenki 5-ig akar bulizni, és tombolni, de gyakorlatilag 3-ra kikészül az első turnus, amit aztán hiányosan pótolnak. A második nap úgy érzem magam, mint egy hideg pengéje a késnek, amit a világért se dugnak tokba. Nem félreérteni. Sörivó verseny, két piros felmosóvödör jár körbekörbe-karikába, mindenki jár a színpad mögé, rituálisan, hányni. Nagyon hideg van, nem melegít a sör, a kaja elfogyott, behúzódunk vízipipázni. A plafonról sztalaktitokban hámlik a zöld vakolat foltokban, rücskös tenyérként áldón borul ránk egy-egy ponton. Játszik a grúv bend, két gitárral, amelyik közül az egyik teljesen felesleges, a másik meg (Fender American Deluxe) nem való a gitáros kezébe, és a dzsimi hendrix-szólóit játssza inkább a kis szobájában, mert velük villogni 2008-ban csak tábortűz körül lehetne, de még ott is necces, ha saját számodként konferálod fel. A pentaton skála biztonságos zóna a csúnya diatonikus skálák aknamezői fölött, és végül is előfordul, hogy zenészként néhány évtizedig ki sem merészkedünk belőle. Szóval a zenét nem részletezem. Össze voltunk zárva 3 napot, és napi 3 (!) sör után azt vettem észre, hogy próbálok mindenféle ismerőst, nemrég és régebben látottakat, elképzelni, de ahogy az arcuk elém kerülne, hirtelen valamelyik örs-tag villan be helyette. Ezt tapasztaltam másutt is, nem az arcmemóriám fuccsol be. Ám a leendő férjemet, úgy érzem, nem sikerült még megtalálnom.
Délután póker, és én kíváncsi voltam, hogy az amatőr tudományommal hogyan villoghatok tök idegenek előtt. Egy tanulságot levontam: a magyar fiatalság egymás között pont olyan fukarul és gyáván pókerezik, mintha valódi tízezreseket markolászna. A mi asztalunk szépen feloszlott két továbbjutóval, de a többi pultnál még fél órával később is mindenki azonos magasságú zsetontornyot kuporgatott. Egy dáma-hét kettes párral és egy nyolcas drillel kisemmiztem az előttem ülő csajt, aki aztán végig oltogatott engem, hogy némiképp a kis méltóságát helyre billentse. Ez neki akkor nem sikerült. Olyannyira idegesített már a játékmorál, hogy titokban felemlegetvén magamban a Fiktíves játszmákat, levontam a következtetést: játékközi párbeszédekben, hozzáállásban, matematikai számításokban a mi kis póker-körünk néhány száz ikúval többet képviselt mindig is az itt tapasztaltaknál. Végre jött egy dáma magas fullom, de éreztem, hogy a srácnak ász magasa van, betoltam a pénzt, aztán hagytam, hadd csámcsogjon a műanyag zsetonok felett. Már fel sem mertem emlegetni, hogy póker-etikett. Először is definiálnom kellett volna, mi is az a póker. Aztán, hogy mi az etikett. Itt most rossz tapasztalatokat emlegettem, mint olyat is, amikor egy este „csak a germanista, hej, hej, hej” rituális tánccal három hústorony leányzó lejtett végig előttem. Vár rátok a középkori germán fonetika, a fogkefe és az uszoda, mert az ilyen lányokat annyira megalázta a hormonális kamaszkor a csúnyaságukban, hogy minden gátlás és önérzet hiányában gyakorlatilag a teljes infantilis szabadosság révébe érkeztek. Én a menza-rántotthústól már majd szétdurranok, mellettem meg esengve nézik a villám hegyére felkerülő falatokat egy már fél órával korábban tisztára nyalt tányér mellől. Van az ilyen 150 kiló is. Mindenesetre a germanisztika messze lesz az angolosoktól a campuson, ahova pedig 70:30 lány-fiú arányban nem semmi a válogatás, azt hiszem, jó évfolyamot fogtam ki.
Próbálok gitározni, de a cigaretta-csikkekre gémberedett kezeim alig mozognak, mondjuk legalább pontosan. Fáradt vagyok, 4 óra alvás nem segített. Sok minden történt a nyáron, de azt hiszem, elég a jóból. Most majd évekig kell játszanom a felnőttet egy csomó felnőttet játszó kisfiú és kislány között, ami, valljuk meg, nem könnyű, pontosabban: fárasztó. Hazérkeztem, letusoltam a máv-szagot, beindítottam kis torrentjeimet, kifújtam a port a bundok közül. Úgy érzem magam, mint az egészalakos portré, amiből csak torzótól lefelé maradt meg a kép. A libidóm halovány jeleket küld csak, mint egy tengerfenékre lebaszott irídium-telefon, aminek vertikálisan a Föld körül keringő műholdját is ellopták a földönkívüliek. Itt van az ősz is, hogy kapná be, de hiába is próbálná.
Fekszek a fürdőkádban, mert átfagytam, és egy fizikafeladaton töröm a fejem, hogy a csapból csöpögő víz indította koncentrikus körhullám vajh miként interferál a hirtelen feldobogó szívem epicentrumából indult rengések okozta hullámokkal, számolva a tusfürdő adhéziós erejével, a mellkasomra nehezedő nyomással és az adott frekvenciákkal. Azt hiszem, fáradt lettem. A guitarmasterclass-on zajlik az élet, most újra bekapcsolódok. Visszatérek a vékony nyakra párhuzamosan felfeszített világok dimenziójába. Megérdemlem, ó, megérdemlem, mert kibuggyan a sör a számból.

Hanyatlik a fáradt bús őszi nap a kiúttalanság ólmos tavába...stb

Lehet, hogy ez már a kíméletlenül megérkezett, veretes öregkor első jele... de az igazság az, hogy éppen archiválok. Ez persze nem jó szó. Túl magasztos, komolykodó, hapci-a-pofaszakállba-professzoros. De egyre csak rögzíteni próbálok mindent, rögzíteni és kitartani a zenét, leírni a nem grammatikai szabályok szerint vicsorgó gondolatokat, elmenti, lezárni, újból felnyitni, kisimítani a legfelső begyűrődött lapokat, megint lezárni, ismét elővenni, hogy jól van-e, megvan-e a trezorban az elmentett zene, a szövegek, a retusált fotóim, ez a blog stb. Külön kis pendrive-ra kiírtam az összes eddigi gitárkottámat, pedig valamennyit megjegyeztem már, ugyanide kiírtam minden eddigi versemet. Több száz mega retusált fényképemet a héten hozom haza a laborból, nem beszélve a többi, sok gigányi fényképről, amikkel már nem bírok foglalkozni, de azok is mappában vannak, sorban, mint a kis befőttesüvegek, én pedig törlöm a kis ragacsos kezeimet, és még olyan anyásat is sóhajtok, hogy huh, betakarítottam fess kévékbe az idei termést. Azt hiszem, ez az öregség jele, mert nem szabadna ilyen retrospektív gondolatokra vetemednem, nem szabadna ennyire tudatosan élnem, nem szabadna éreznem az időt egyáltalán. Guitarpro fájlok, linkgyűjtemények, az eddig felvett cuccaim. Filmek, gyakorlatilag csak dvd lemezeken tárolt több hétnyi és hónapnyi zene. Igen, mind letöltött, én ilyen smucig vagyok, meg közben ezen zenék fele 2000 előttről való, próbáld meg megtalálni bárhol Mo.-n, ha éppen nem Pink Floyd vagy Queen. Azt próbálom hinni, hogy ezekkel megragadok bármit, ahogy így rendezgetek jobbra-balra, merevlemezre be, merevlemezre ki, katalogizálni, eltenni, megmenteni, leragasztani, sorbapakolni, kivonatolni, listázni, megjegyezni, funkcióöröm-szerűen dossziézni, és papír kilóban mérni, hogy ja, ezeket írtam, ezeket hallgattam, ezeket tanultam, ez vagyok én. Sorakoznak a kis bélyegeket sorra, de nem veszem észre, ahogy ragad az arcomra is a bélyeg, és nyelem le őket sorban. Ez a kényszeredett tevékenység nem kicsit naiv. Egy rendezett mappa-hálózatot kezdek építeni, de a folyamat közben az egész torzul, alul még bírja a vasszerkezet a súlyt, de felfelé haladva elkezd görbülni az eredeti terv. A legfelső emeletre érve az is nyilvánvaló lesz, hogy az egész komolytalan, mert az is. Egy idő után már toporog is előttem a kamasz-stádium, hogy felrúgja az én jóhiszemű lajstromozásomat. A kamasz-stádium meg röhög a markába a kárörömtől. Kiderül, hogy egy százszázalékos archívum-rendszerben minden kis fájlnak és bit-nek meglenne a maga mappája, ez pedig a teljes szétaprózódás. Ez az öregségnek a jele.
Holnaptól három napig leendő évfolyamtársaim társaságát kell majd élveznem Zánkán. A gólyatábor promóciós szövegében többek között elhangzott az is, hogy már a tábor során megtalálhatom a jövőbeli munkatársakat, a feleségemet és a férjemet. Ez meggyőzött, főleg, ha ott lesz a férjem is.
Beszakadt a középső ujjam körme, mert túl alacsonyan voltak a húrok a gitáron, és ez valahogy megártott. Úgyhogy hajlítani már egy ideje nem tudok, próbálok a speedpickingemre ügyelni. Olykor sikerül már 130 bpm-el szextolákat játszani, de csak néhány begyakorolt skála-töredék mentén, ez a sebesség viszont még inog mint egy kártyavár ázott lapokból, amint éppen hajszárítózzák. Ám a lényeg, hogy a 120-at, az én kis lélektani határomat, már elértem, és így a váltott pengetéssel egy jó kis araszt ugrottam előre a fejlődésben. Mindezért persze vért izzadtam, bár kérdéses, hogyan kerül az ártatlan verejték-mirigyekbe vér. És egy link, aminek mindezt köszönhetem: http://www.guitarmasterclass.net/
Észrevettem azt is, hogy az új 7húrosom egyik fő jellegzetessége a bundok vastagsága és ormótlansága, mely azt eredményezi, hogy a húr magasabb bundoknál nem ér a fához! Mintha egy Yngwie Malmsteen-gitárom volna kimélyített fogólappal!! De majd úgyis elkopnak a bundok, én meg szemlélem halálukat búsuló fejjel...
Azért is öregedek talán, mert már a harmadik verziója született meg a végrendeletemnek. Folyamatosan szaporodó értékes-értéktelen ingóságaimnak valami jövőt kell biztosítanom. Azt hittem, azzal válok hiteles emberré, ha már tizenöt évesen megírom a végrendeletemet, azóta pedig annak harmadik frissítését. Nem váltam hitelesebb emberré.
Most aludnom kéne, és álmodnom Mikkamakkával, és szólózni álmomban mint a dzson petruccsi és énekelni mint a bonitájler, és filmet forgatni magamról, ami a kedvenc filmem lesz, amire az van kiírva, hogy director: Bernardo Johnson, mert az iváncsics azt jelenti, hogy dzsonzon, mert a jánosnak a fia, és forradalmasítja majd a filmes világot, a kedvenc filmem lesz, mert minden képen rajta vagyok, még a vágóképeken is. Aludnom kéne, mert hajnali két óra van és nem akarom, hogy kihűljön a tudatalattim önző kis lecsója, amibe majd belevetem magam, hogy álmaim euklideszi világában végre magamra találjak. Csak ne ébrednék minden reggel egész barackkal a számban, amiről úgyis kiderül a végén, hogy valójában a dedikált kabala teniszlabdám.

Flamenco, Neusiedler See

Nemzeti ünnep, kint ropog a tűzijáték a Duna fölött, és ide hallatszik az ablakon keresztül, Vincze Lilla 2008-as albumának áriáin keresztül is. Az előbb a fürdőkádban elkezdett viszketni a bal ínhüvely-rendszerem, ebből megtudtam, írni kéne már. Megérkezett az új húrleszorítóm, így teljes mellbedobással gyakoroltam órákon át két flamenco darabot, mindkettő az andalúz régióból, Granaina és Malaguenas. A kis szívem ilyenkor majd meghasad, annyira szép mindkettő, kiváltképp a Granaina. Másfél perces, ismétlésekkel, mégsincs egyetlen hang se fölöslegesen benne. Ezt onnan szoktam megállapítani, hogy egy darabot megjegyzek-e két lejátszás után, vagy sem. Ha igen, úgy egy zseniális darabbal állok szemközt. A Granaina zseniális darab. Annyi feszültség és forró homály van egy ilyen zenében. O, penumbra ardiente! A flamenco-ban a férfi megaláztatik, a bika bevonul az istállóba és a falnak veri ki, mert nem érintheti a nőt. És az asszony magányában csak szüli újra a magányt, mert az terjed, genetikusan, mígnem száz év után kihal egy újabb nemzedék. A blues-t úgy élvezem, hogy az zene, és elkezd tőle viszketni az ínyem, annyira jó, de a flamenco-nál csak tátong a szegycsontom mögött valami, mert azt gondolom, hogy a flamenco az igazi vallásos zene, az igazi zsolozsma, ez a koszos, zsidó skálára épülő bomlott zene, mely gyors, szétpattan a sóhajoktól miközben peregnek és peregnek a húrok. A Granainát nem alázta meg az összesen 6 utasszállító gép, 2 vadászgép és 1 helikopter fülsértő robaja, ahogy a szobám feletti légifolyosón elviharzottak. Nem robbantotta szét a Sziget sem, amíg volt, hiába hallottam az üvöltő trance-et az ablakon keresztül légvonalban másfél kilóméterről is, mert ebben a kis nyakonfojtott hangú gitárhúrban volt az igazság. Ugyanakkor a flamenco-depresszió soha sem nyilvánvaló, mert mégis csak riszálják rá magukat a jóseggü leánykák, és a kabócazúgásos andalúz éjszakában a szűz Milagros szüzességét valamelyik Jesús csak elveszi, a csillagos ég alatt, a távolban gitár szól. De ilyenkor Milagros vékony combjai csak megfeszülnek valami ősundortól, csak egy pillanatra, ahogy Jesús beléhatol és liheg fölötte, infantilis kis lihegéssel. Ez az ősundor húsz év múlva lassan felzabálja a libidót, és a helyére csorog, mint egy groteszk közlekedőedényben, a magány. Soledad.
Ám csupán tegnap értem haza a Fertő-tó kerülésből (most ne szóljon be senki, hogy ez az egyetlen magyar tó a Balatonon kívül, amit kötőjel nélkül kell írni). Szóval Fertő-tó. Sopronból indulunk, az alvásba bólintott Sopronból, ahol nincsen élet hétfő hétköznap, csak barokk kastélyok, meg neoklasszicista templomok dögivel. A tavat körben megeszi a nádas, áthatolhatatlanul. Tányérnyi pilledt arccal lógatják a fejüket a napraforgók, egyirányban ácsorogva, várván a kivégzést, hátrakötött kézzel. Megalázott napraforgók, a tarkójukat véres körömmel vakargatja a nap. Közben frissen szántott földek, traktor fordul, benne Hans öblögeti magában a savanyú bort. Felgyorsítok 27-30-ra, hogy oldalt billent fejjel bámuljam a barázdákat, és eszembe jusson a Rainman, ahol Dustin Hoffman is bámulja az elsuhanó szalagkorlátot, híd-vasszerkezetet. A geometriai formák abszurditása, semmi részlet, csak a forma, már-már elvont, és nem a papíron van, önmagában létezik, szinte kiesik az irodaházak ablakából, a franciakertekből, és ott van a forma, a dolgok tektonikája, az Igazság. Csak forma van. Nézem a Bortnyik Sándor képeket, végigrohanok a pepitás kövezeten, de ez még csak egy flamand barokk konyhai csendélet, végül aztán mégis kiérek a Bauhausok közé. Gyermeki öröm fog el, mintha mezítláb tipegnék, és pepitás alattam a csempézett föld, jó nagy lapokkal, egy hatalmas sakktábla, és most hol kezdődik, itt vagy ott, soha nem ér véget, és magasodnak a lakótelepi házak, sok-sok kocka és paralelogramma, nem tudok betelni velük, valahogy a világ végét is jelentik, hogy a sakktábla szélén mégis lepillanthatok a semmibe, de ez a semmi jó és kényelmes, libabőrös a lábam, az a része legalábbis, ami a semmibe lóg.
Elhaladnak a szántóföldek is, kigörög alólam a föld, már feljött a Hold, vörös és akkora, amilyen nagyot még soha nem láttam életemben. Ez a felsimerés meglep, megrántom a féket, kis híján belém szállnak hátulról. Az a felismerés meglep, hogy soha ilyen nagy még nem volt a hold. A kráterek szabad szemmel is láthatók. Végül sátorozunk egy kis kápolna mellett, Jézus gipszkeze álomba ringat.
Másnap már Fertődön Esterházy-kastély, melynek bejárati oldala frissen meszelt, a hátsó, kert-felőli oldala pedig még rohad a szanatórium-sárga vakolattól. A kert geometriai, neoklasszicista, tele gúlaalakú tujákkal, amiket persze nem képesek rendesen metszeni, kis sünisek mind, erről eszembe jut, hogy nekem is majd igazítani kell a fanszőrzetemen otthon. De ott ballagván inkább csak a pázsitot élveztem, az U alakú kastély mögött, hatalmas, rámnehezedő térrel, ahol tökegyedül vagyok, a kis lelkemet meg nem tudom kiszakítani, hogy telehintsem vele ezt a kurva nagy teret, a gulatujákkal, a murvás ösvényekkel. Az én lelkem nem szabadul börtönéből, mint a sas, hanem csak vinnyog ettől a mérhetetlenségtől.
A végére 130 kilométer, szembeszél, napsütés, szar utak, szívás, kipurcant váltó. Két nap múlva gólyatábor, már most tele van vele a tököm. Még mindig viszket az ínhüvelyem, odanézek, de kiderül, hogy a tenyeremen most indult be egy szúnyogcsípés, egyébként meg a gitározástól húznak az ínak. A hold elkezdett fogyni, Lilla Ave Mariát énekel, 86 óta több magas hangszínnel. 86 óta eltelt 22 év, felnőtt egy csaj, akinek porózus a bőre. 86 óta jó nagyot reccsenve szakadt ketté két nemzedék, és sodródnak el egymástól, mint két kőzetlemez. A könnyű zene pálfordulása az angolszáz kultúrkörben átesett bizonyos szinten egyfajta pálforduláson, bár ez nem zaklatja azt a néhány ezer fiúzenekart, ahol ma is Beatles-nótákat írnak.Tessék belkukkantani a Top 10-es clip-listámba, amit most így összedobtam. Egy könyves és verses listát is összerakok majd, ha úgy adódik, és amsterdami slideshow-t. Úgyhogy mára ennyi. .

A dán nagybácsi érkezése (III. rész)

Egyébként Lalából sem veszett ki az írói véna, és bár a Mendel-szabály szerint genetikailag az örökletes tulajdonságok nagyobb része csak a második nemzedékben érvényesül, fiának, akit eddig még meg sem neveztem, de akit Kai-nak hívnak, mert voltaképpen Hamburgban született, és ott még Lara is élt, és megtetszett neki ez a név, még előző kedvesének apját hívták így, akibe a fián keresztül volt szerelmes voltaképpen, és a fián is az apja vonásait ette, tehát Lara a volt szerelmének apjáról nevezte el elsőszülött fiát, nem kicsit alázva meg így Lalát, aki erről a hosszú láncolatról tiszta fogalmakkal nem rendelkezett, de nagyon is sejtette hogy van ez a lánc, úgy húzódik a föld alatt, mint egy akna zsinórja, amiben érezni a csordogáló áramot a grafittal kibélelt ágyazatában, mely az aknáig vezet, és amire Lala soha nem kérdezett rá, nem lépett hát így rá az aknára, de megszületett mégis a fiú, Kai Simon, akinek versei mégsem jelentek meg a Kalligramm-ban, de azért írt ő is, az asztalfióknak, ám Lala nem hozott belőlük egy példányt se Kaajgelingenből, apropó Kaajgelingen, a szótő Kaaj, és a se dánul se hollandul a francot se jelentő panzió-cím, mely Lala találmánya, ugyanolyan akna-szerű feszültséggel telik meg, tehát Lalában megvolt az írói véna, mert mikor még 23 éves volt, nagyjából a 70-es évek közepén, álnéven posztumusznak álcázott emlékiratokat adott ki, természetesen egy fiktív életutat ábrázolva.
Rám hárult ugyanis a feladat, hogy vezessem körbe a belvároson Lalát, akinek ehhez persze semmi kedve se volt. Itt a Lánchíd, ott a Vár, ott a Gresham-palota, ahol 2 dl narancslé a büfében 8000 ft-ba kerül. Lala bólogatott és az óráját nézte. Megszántam, felajánlottam neki, hogy meghívom egy jó hideg barna sörre. Lalának nem csillant úgy fel a szeme mint vártam volna, de megkönnyebbülten sóhajtott azért. Beültünk a VIII. kerületi Fiktívbe, mely szerencsétlen ütemben alakult meg az egyik (amúgy hangulatos) utcasarkon. A vendégeket egyrész elszívja két zenés bár/kocsma a közvetlen szomszédságban, már ha vannak vendégek, mert a közelben meg kezdődnek a cigány-megszállta bérházak. Másrészt nem ismeri senki arrafelé a Guinness nevű dolgot. Lala ismerte, és megadóan koccintott velem, mert Carlsberg az nem volt, ám mint hű dán Lala olyat ivott volna. Lala a földszintről nyakát jól megtekerve kibámult az ablakon, és indítványozta, hogy üljünk ki az utcára. Rágyújtottunk egy Benson&Hedges Souvereign-re, amit még Hollandiából importáltam néhány héttel azelőtt, és mint kiderült, Lalának pont ez a keserényés-kátrányos B&H különkiadás volt a kedvence. Máris összemelegedtünk. Lala felpillantott a cégérre, onnan, a bazaltköves utcasarokról, a nagy magyar valóság kellős közepéről, és megpillantotta, hogy Fiktív, és mondta, hogy a mi hülye finnugor nyelvünkön ez biztos mást jelent, mint azt, hogy fiktív. Mondám, á dehogy, ez tényleg fiktív, még öblögettem a ír nedűt a számban, aztán, hogy ne akadjon meg a beszélgetés, mondom, tudod, azt jelenti, hogy kitalált, amikor egy öreg tengerész otthon emlékiratokba fog és leírja, hogy ő voltaképpen yacht-világbajnok és övé a világrekord a Vendée Globe-on, 76 nap valahány óra, ő kerülte meg a leggyorsabban a földet, nemúgy mint a kis MacArthur csajszi. Tehát hogy ez a fiktív, meg a lírai én és a többi. Lala addig bepállott tekintetéről már a szónoklatom eljén felszakadozott a dunántúli felhőzet. Innen tudok az emlékiratairól, amiben az akkor még zöldfülű vendéglátós arról álmodott, hogy világhírű síugró lesz. Tény, Lala egy időben professzionálisan síelt, egy jól sikerült ugrás után pedig szponzora is volt fél évre, igaz, csupán egy dán paradicsom-gyártó céget sikerült megnyernie így, aki akkor próbálta azt a piros izét a dán lakosság tányérjaira varázsolni. Patinás logót eszközölt ki magának, hogy tulajdonképpen már 40-ben, Dánia megszállása idején ilyet ettek a honvédő katonák, őfelsége pedig egyenesen imádja, mindig paradicsomsalátát reggelizik. De Lalán mindez nem segített semmit, mert belehabarodott Larába, aki meg halálra únta magát egy síugró versenyen, és egyszer valóban addig passzírozta neki a felvadult svéd szurkolótábor a kordonnak, csak hogy az egyik Erikssont lássák, amint ugrik, hogy Lara elájult, és vonaglott a hullámzó kerítéssel együtt, mint egy rongybaba, úgyhogy a síelésnek egyszersmindenkorra végeszakadt.
Lala emlékiratairól csak annyit tudok, hogy léteznek, és hogy a síugrással kapcsolatosak, de kézbe venni, pláne elolvasni, nem sikerült őket, pedig azok még magyarul íródtak a kéziratban, úgy fordíttatta le. Lala romba dőlt életén nem sikerült segíteni, megy vissza Kaajgelingenbe decemberben, pedig a mi feladatunk lett volna, hogy mélabújából némiképp felrázzuk, hogy a belső szervek a helyére kerüljenek benne, mint egy szalmazsákot, hogy friss legyen, hogy megpaskoljuk őt, mint a párnát, mindez persze anyám romantikus ötlete és víziójakén merült fel, de nem tudta, vagy nem akarta tudni a téglalapszájú anyám, hogy ezt persze így nem lehet. Minden kísérlet, így a mi városnézésünk is csak arra volt a jó, hogy a jótékony módon begélesedett emlékeket ismét feltépkedjük, és a sima, matt felületre most megint bugyog fel a friss és a csillogó harag és bánat. Hej-haj.
Nem tudom, látom-e még Lalát az életben, mert nem hajlandó senkit magához engedni Szentendrén, a karácsonyt meg, mint egy jó mazochista, majd egyedül fogja tölteni a havas, szétfagyott Dániában. Kai-ról nem mutat fényképet. Beírtam a google-be, hogy van-e ilyen név, de mindenféle Simon és Kai került ki, egyik sem ő, az ACM-author, aki az internet-nyelv újraintegrálásáról írt több publikációt és Freiburg egyetemének professzora, egészen nyilvánvalóan nem ő.

Kis mese P.-ről

P., a Disztribútor, valamelyik nyárvégi pénteki napon kissé kótyagosan kelt. Már-már pszichés beidegződéssel az éjjeliszekrényhez kapott, felemelt és megzörgetett egy aprócska tégelyt, de jó volt, mert benne voltak még a fülbevalói. Rögtön ezután meg a füléhez nyúlt, de azok is megvoltak, az is jó volt. P. nem akart felkelni, ám hiába, a péntek az péntek, munkanap, ő pedig a Disztribútor volt, és nem más. Ha ez a néhány mondat most egy regény kezdete lenne, ráadásul oblomovi regényé, akkor az első fejezet biztosan azzal töltődne fel innentől, hogy P., a tipizált kisember első kótyagos gondolataiból ötletbörze-szerű csokrot állítsunk össze, lehetőleg a grammatikai szabályokat is felrúgva, amúgy dzsojszosan. De P.-nek, sajna, ezen a reggelen nem voltak gondolatai, legalábbis lepattogtak mind jelen sorok szerzőjének idegesítően finomra hangolt membránjáról. Ilyenkor szokott, reggel, kenyérízzel a szájában, még sok-sok évvel ezelőtt, az izgalmas kamaszkor delelőjén maszturbálni – ez, gondoltacsíraként csupán, még eszébe jutott P.-nek, péntek reggel, egy augusztus közepi napon, egészen pontosan nagyboldogasszony ünnepén (hogy valami olyat mondjunk, amiről P.-nek nem volt, nincsen és nem is lesz soha fogalma), 2008-ban, a zsidó időszámítás szerint ötezer-hétszázötvenvalahányban, szóval a kamaszkor még P.-nek eszébe jutott, de a reggeli szokott merevedése már elmúlt, ó, elmúlt az már lassan egy évtizede. Kint ütemesen ásított Debrecen, de nem tette a szája elé a kezét, mert akkora egy tahó volt, és a nyálas szél bizony felborzolta P. haján a sziklakeménységűre száradt zselézett haj...darabokat. Debrecen, azon kívül, hogy tahó volt, vagy inkább csak természetesség híve és a prűd illemtúltengéstől ment, Debrecen ezeken kívül tiszta volt. A református kollégium érettségiző leányának pántlikáján egy pollendarab nem sok, annyi sem volt, de ez csak természetes, ám az már egészen magával ragadó, ahogy a debreceni takarosság egy cigarettacsikk (nem sok), annyit sem engedélyezett, hogy az alföldi felutazott parasztja azt valahol a csilingelő villamos sínjei közé vesse. A nagy és sárga Főtemplom két tornyának számlapjai éppen tizenegy óra 23 percet mutattak, pedig P. GPS-es karórája a greenwich-i idő (és a tőle 1 órával korábbra tolt időzóna) szerint éppen 7 órája és 21 perce indult meg a Föld az évi 265-ik fordulatára maga körül. P. persze nem tudhatta, hogy ennyit jeleznek a mutatók a Főtemplom sárga ikertornyain, hiszen egyrész Debrecen külvárosán vágott éppen keresztül, mely földrajzilag is a Főtemplom mögött terült el, másrészt 11 óra 23 perckor nem harangoznak semmilyen templomban, harmadrészt P. nek fogalma sem lehetett arról, hogy még az év nyarának legelején egy filozófiai diáktábor keretében Debrecenbe érkezett, és a Főtemplom egyik tornyára felcsörtetett rakás érettségis eszement kamasz, a toronyórát állító egyszerű rúdat, amelyet pont a toronybelső közepén, szabadon lehet fogdosni, szépen meg is fogdosta. Isten útjai kifürkészhetetlenek, P. pedig egészen beléjük zavarodna, ha még azt is megpróbálná neki valaki beadni, hogy az a pesti köcsög srác is e bagázs közé tartozott, aki számára P. nek a mai nap folyamán első dolga lesz elküldeni a várva várt 7 húros gitárját.
P.-nek tehát zselézett volt a haja, mert Disztribútor volt, és hangszereket árult, valamint játszott rajtuk. A kezdeti Lilla-dalok ihlette mandolinozó délutánok nagy (és őket egy szempillantás alatt felemésztő) szégyenfoltja lett egy szétkaristolt Fender 78-as American Deluxe-on megszólaló (te jó ég, mily eufémizmus, mert) inkább felhördülő Kiss God Of Thunder-je. A Lilla-daloknak lőttek, a kis Csokó forog a sírjában. P. azóta lett a hangszerarzenal.hu disztribútora.
A kis debreceni butik néhány készpéldány Squier tűzifa gitárja között megbújó aprócska számítógépét felbootolta, bekapcsolta az ádéeselt, és már dőlt is a sok ímél, amire egy valamirevaló disztribútornak felügyelnie kell. Na, bzmeg, itt ez a kurva sekter, valami pesti srác itt nyaggat vele engem egy hónapja, sóhajt fel P., a Disztribútor, és már írja is az aznapi első ímélt, hogy a majd 2 órával később lóhalálában érkező futárt erre a lóhalál-tempóra némileg fellovalja. Mér nem tud ebben a rohadt országban mindenki Harlibentont meg szkvájört venni. Itt basztatnak a német disztribútorék, meg a szaros amerikai piac, ahol nem termelnek külföldre, mert ők ott kúrva jól el vannak, belterjesek, esik is a dollár mint lószar a szénapadlásról. P. a fogait szívja, de végre elküldte a sektert. A kis nyalka futárfiú pedig hóna alá kapta az értékes szállítmányt, mellyel száguldott árkon-bokron át, már a lába sem érte a földet, és valóban, repült, ó, repült, mintha szárnyai nőnének, pont a hónalja alól, úgyhogy az értékes szállítmányt a lába közé vette inkább, és repült, ó, repült de az égi konfliktusok feszültségeit egymás között fűzögető villanyoszlopokat azért gondosan kikerülte. Alant elterült kicsiny Magyarhon, és bizony szép volt onnan, egészen felülről. Átlátható, sima, lapos. De zöld és pozsgás és elfér benne a tenyerem. Úgy elmerült a nyalka futár Magyarhon szemlélésében, hogy kis híján kipottyantotta lábai közül az értékes szállítmányt. Még éppen észbe kapott, és már fel is tűnt, a maga amőba-szerű, csordogáló terjeszkedésével a pulzáló főváros, melyből már áradt valami tompa zúgás, valami örvénylés, valami nemtudommi. A nyalka futár felgyorsított, és a következő pillanatban már a III. kerületi szerény hajlék bejáratánál toporgott, ott pedig az oroszlánfejes kopogtatót püfölte. Az ajtó nyikordul, nyílik. A nyalka futár előtt ott áll a zsíros hajú, köcsög pesti srác. De a nyalka futár több illemet ismert P.-nél. Egyik kezével a trapéz alakú kartondobozt nyújtotta oda, a másik kezével a markát kilencvenkét-ezer ropogós pengőért esedezve, a szájával pedig minden továbbit elmagyarázott, amit két ilyenformán kiterjesztett karja a maguk szerény metanyelvi készségükkel csak hiányosan voltak képesek továbbítani. A köcsög pesti srác szélesre húzta száját, mely alól kilátszott a már évek óta rendezetlen fogsora – gótikus szájpadlás, kis ínykerület, hát istenem – és már nyúlt is a trapéz alakú dobozért. A Schecter Omen 7 Extreme-et pedig a fenti emeleten már várta a letisztított ágy, ahol az imbuszkulcson keresztül a csípőfogóig minden előkészíttett, a gitárral egy szerény kozmetikai operációt végrehajtandó. Nyakbeállítás, pickup-beállítás, hangolás, húrláb-állítás, egyebek. Azután a Schecter Omen 7 Extreme csatlakozott a magas ellenállású, és ennél fogva csak kissé használható Klotz kábelhez, a rekedt kis Marshall pedig köhécselt, aztán köhécselt mégegyet, végül hangszalagjait a maximálisan legnyíltabb fekvésbe kényszerítvén kiadta életében először a számára addig ismeretlen hangtartomány jeles képviselőjét, a mély H-t. (Illetve sub8 effekttel már zaklatták szegény kis Marshallt korábban is, mélyebb hangokkal, de ezt majd a végleges verzióból kihúzzuk, ne rontson a katarzison).

A 7 húros gitárnak alapvető filozófiája van. Nem az, hogy a te gitárodon 6 húr van, tehát kicsi a péniszed , nekem meg... stb. Nem. A legáltalánosabb hangolási konfigurációt figyelembe véve: HEADGHE, észre veszi az ember, hogy tényleg hiányzott még egy húr. A 8 húros gitár esetében már hosszabítani kell a menzúrán, itt csak a húrlábat kell némileg elferdíteni a testhez képest. Ráadásul a 7-es szám bibliai. Ha beszorozzuk a húrok számát a bundok számával (24), és levonunk belőle 128-at, amely, mint tudjuk, 2 a 7-iken (!!), akkor megkapjuk a 40-es számot, amely szintén bibliai. A héber betűk nemcsak hangot, de számokat is jelölnek. A két szám összege, azaz 47, éppen a „téhel” szót adja ki, ami húros hangszert (az akkori viszonyok között valószínűleg valami egyszerű lantot) jelent. Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Persze lehet, hogy csak sok kabbalát olvastam mostanában.

A dán nagybácsi érkezése (II.rész)

Ulrichot, szigorúan családi körben, Lalának hívtuk, amely legkisebb húgom találmánya, kinek artikulálatlan és bájos szájára nem sikerült ráfeszegetni egy ilyen germán nevet – emiatt történhetett az, hogy belőle az egyetlen lágy mássalhangzót kiemelve és megduplázva kialakult az új becenév, mely cseppet sem emlékeztet eredetijére. Lala, mint kiderült, csak évekkel később döbbent rá, hogy a fura név alatt a háta mögött tulajdonképpen őt illettük. Húgom pedig még ennél is merészebb volt, és nem sokkal később előhozakodott az Ulala névvel, de anyám téglalapba bemerevedő szája a maga metanyelvi hatásával még a húgomnak is tudomására hozta, hogy ez bizony minden tűréshatáron túl esik, főleg az idei év félelmetes rajtaütésünket követően, amikor a halszagú, keszegszájú dán nagybácsi betoppant a nappalinkba a teraszajtón keresztül. Az ilyen északi isten, maga Odin talán, vagy Vörös Erik, egy ilyen kaliberű élő legenda nem lehetett szimplán Ulala. Pedig dehogynem, és Ulrich esetleg meg is mosolyogta volna meghatottságában, mert Ulrich lelke bizony olyan volt, mint egy megroggyant világítótorony a partmenti sziklák közé gyötörve, alig tátogón.
Az első törés talán akkor keletkezhetett benne, mikor kedvenc skótjuhásza belefulladt a vörösfenyőfa lécekből összerakott házuk melletti szűk, de betegesen mély és erős sodrású patakba. Meredek partfal stb. Pedig praktikus volt a folyó, ivóvízzel szolgált és a vörösfenyőfa léceket is azon úsztatták le Ulrichéknak, gondolom nem kis melóval. Amikor ránktörését követő első estén betévedt a szobámba és sűrű bocsánatkérések közepette már fordult is ki, holott nyilván a társaságomat kereste, mert téglalapszájú anyám karantét rendelt el a keszegszájú nagybácsi körül, akkor Ulrich megpillanthatta a Pink Floyd 1995-ös londoni koncertfelvételének remastered verziója közben azt a jelenetet, amikor a színpad feletti kör alakú kivetítőn egy folyón falécek helyett akusztikus gitárok úszkáltak lefelé a High Hopes közben, 19 colos monitorom van, úgyhogy tisztán láthatta az asztalomról. Láttam a szemében a riadalmat, de mihez is kezdhettem volna vele akkor, amikor csak a messzi, hamleti dánia misztikumai borították el álmaimat. Pedig mindig tragikus hangulata van annak, ha a bejárati ajtódon túl nem a szomszéd utca és a statikus kandeláberek integetnek, hanem mondjuk egy sebes kétszernemléphetszugyanabba folyó, vagy egy tó, vagy éppen maga az óceán, tehát víz, víz, igen, víz, megfoghatatlan. Nem túl filantróp jelenség az ilyen, Ulrichot pedig megviselte.
A volt felesége is majdnem megfulladt ebben a sebes érben, amely mintha fiatalkorukban bennük habzott volna, aztán fokozatosan kiszakadva és meanderezve kikerült a háza elé, és most belepillantgatnak, fokozatosan, de ez olyan sebes, amilyen nem veri méla tükörként az ember ráncait és koszos kis vágyait, amik ráiszaposodtak az izületekre és a tarkó árkaiba, és ettől az ember megöregedett, hanem csak habzik, meg sebes, áttekinthetetlen, kurvára irritáló, eléggé ahhoz talán, hogy a nemzedékek beleőrüljenek egymás szemlélésébe. Mindezektől függetlenül Lala megtalálhatta Kaajgelingenben az ő üdvösségét, azt hibázta el, hogy túl hamar tette mindezt, túl hamar tett mindent egy kártyára, és bár besöpörhette a tétet, a kis panzióját és a kényelmesen kifizetett kölcsöneit, de mindez etikátlan az élet nagy pókerasztalán, mert aki túl hamar kaszál, az idegesíti a nagy Bankárt, és annak meg kell elégednie a húsos koncával, de többet ne várjon, lejátszák most már helyette a játékot, önállóan.
Lala feleségét gyönyörű svéd nőnek képzeltem, de kiderült, hogy fehérorosz, és amikor megláttam először a fényképen, amely túlexponált volt és alig kivehető, akkor elakadt a szívverésem, hogy létezhet ilyen szép fehérorosz csaj. Persze, túlexponált fénykép, de egy másik, tiszta képen még szebb is volt. Féltékeny lettem Lalára és közben minden anyakomplexusom felsorakozott a bejárati ajtó előtt, majd kórusban rázendítettek valami cinikus gyerekdalra, hogy kérik a halloween-cukorkákat, miközben forgolódnak gyatra papírfecni jelmezeikben. A feleségét Larának hívták, mint a Paszternak-hősnőt. Lala és Lara. Lala tényleg csak Lala volt, és Lara tényleg ennyivel férfiasabb és eredetibb, mint amennyit egy r betű implikál, mégsem hordta a nadrágot a háznál, hanem cigányos, finn szövésű, szexi szoknyákat, amelyek alá Lala minduntalan bebújni vágyott és Lara eleinte nevetve engedte be maga alá, csak később nem. Az egyetlen fiú túl korán megszületett, túl hamar elcseszte az ifjú pár ifjúságát, és több gyereket nem is vállal Lara és Lala, azzal barátkoztak egész életükben,hogy van egy gyerekük, ami, valljuk be, épp elég egy élet idejére. (Kedves Olvasó, ha elismétled ezt a legutolsó tagmondatot, akkor a sok é betűtől először elszédülsz, és később felfedezel valami nagy Titkot stb.) Én Larával rengeteget fantáziáltam, sajnos ez hiányos szexuális nevelésem velejárója is volt egyben. Larába halálosan beleszerettem és Ulrichot a világ legszerencsésebb emberének képzeltem, holott a világ legtragikusabb figurája volt, már amennyire egy szánalomra méltó ember lehet tragikus.
Lala most Decemberben tehát visszamegy Dániába, gyászolja tovább a halott Larát és a halott Kutyát, nézi a sebes vizet, és kávét tölt a dán turistáknak reggelire. Lala most 51 éves, de hetvennek néz ki, viszont szívós és szálkás, mint egy jó szálfa, akit leúsztattak a sebesvizű folyón, így tehát részesült is abból, és ez a csöppnyi energia talán még évtizedekig is elég lesz Ulrich számára, ezzel a bizonyossággal hitegetvén magamat már jómagam sem féltem annyira.
Tizennyolc éves létemre Ulrich felbukkanása valóban megrázó volt. Talán még túl kevesen és túl természetesen haltak meg a családból az ősök és nem igazán regél a családi fáma holmi vagabund tékozló fiakról, akiknek nyomát követhetném. Lala volt az első, akinek emlékét mindmáig hínárszagú titkok fedték. Ulrichról ennyit tudok mondani. Nem szolgált megjelenése verbalitásba ágyazható tanulsággal, ám mindenképpen felbolygatott sok-sok feszültséget a családban. A nagymama unalmas sztorijai eltörpülnek az ismeretlen rivális legendái mellett, gyakorlatilag így a nagymama esszenciálisan is nyugdíjba vonult. Ulrich további és folyamatosan göngyölődő hatására csak későbbi bejegyzésekben fogok csak szólni tudni, addig, minden komolytalankodást mellőzve valóban itt köröz felettünk az emléke, mint a vízimadár és néha felelősségre vonva végignyal valamennyiünket az ulrichi világítótoronyból áradó fénypászma, fordul egyet és újra ránkesik a súlyos, olajos nyaláb, de mi nem tudunk mit kezdeni vele, mert elérhetetlen, idegen, csak szűköl mindenki, szolid, termékeny szűköléssel.

A Balaton kimért és nem hivalkodó. Az idő kellemes, meleg is hideg is. Mit lehet mondani. A Balaton most kimért és nem hivalkodó.

A 7 húros gitárom még várat magára, de a Line6 hangkártyám már megérkezett, úgyhogy veszegetem is fel a riff-ötleteimet, haha.

Balaton

A Balaton felé naplemente. Széjjelmaszatolt felhők, meg minden, de pont középen, egy villáskulcs-szerű felhő, vagy inkább egy inas kar profilbol, amint a hüvelykje és a többi ujja ketté válik. A csuklója megdagadt. Mi a francnak nyúlkál, kérdezem. Le kellett volna fényképezni, mert egy jó teleobjektívvel kicsit enyhítve a perspektíván + jó retusálással meg tudtam volna oldani (főleg matt fényképpapíron), mintha az nem is az égben lett volna, hanem a fénykép maga sérült meg, annyira lehetetlen volt az a kar. Most már mindegy. Mostan színes filterekkel álmodom. Inkább csak félálom volt az első balatoni éjszaka. Az ég kint csillagos, de nem tud megérinteni. Eszembe jutnak azok az éjszakák, amiket még táborokban és egyedül kint Angliában kellett eltöltenem. Minden emlékem olyankor tragikus színt ölt. A legapróbb epizódok is is valami zöldes, vagy annak komplementere, pirosas filterlapok mögé kerülnek, és sírni kéne, mert lehet, hogy mindaz elveszett. Főleg, hogy senkinek nem emléke, csak nekem. A Balatont szigorúan őrzöm és megpróbálom desztilláltan megtartani. A Balaton: az év egy szűk szegmense, amely azonban biztos mint a halál, gyerekkor, kosárlabda, éjszakai autóút, Napoleon Boulevard, másodunokatestvérek, fagyi a mólon, szabadtéri misék (?), biciklizés, esti jogging, átúszás, vitorlázás, nádas – nem sorolom tovább, mindenki maga tegye ezeket érzékletessé azzal, hogy a megfelelőket kiválasztja, átéli és a saját emlékeivel tölti fel, mást úgysem tehet. Szóval féltem a Balatont az aranyászoktól, a sznob balatonszáundtól, a rossz éjszakai meztelen strandszextől, a hülye vízibiciklizéstől, a sok röhögő kamasztól, akik az egészből semmit sem értenek, a hamis gitárakkordoktól a naplementében, a cserkész tábortüzektől, a nagyképű borozástól és még sok hasonlótól, amik mesterségesen képződnek már a saját jelenükben is, hogy ezekből majd emlék lesz egyszer. A mi nemzedékünk már túl sok filmet látott, és túl sok könyvet olvasott olyan emberektől, akik túl sok filmet láttak és túl sok könyvet olvastak, így már nyilvánvaló, az életünk mely pillanata merevedik majd meg, hogy végig objektívek előtt táncolunk, és mindez csak öncélú képiség, és azt is tudjuk, hogy igen, most vagyunk boldogok, pedig erre csak később lenne egészséges rádöbbennünk.
Pedig nem lenne okom féltenem az archaikus emlékeimet, vitrinbe szögezni mint a lepkéket. Jobb is lenne, ahogy rakódik egymásra a sok tektonikai emlékréteg. Csak válogatni kéne azért mégis. Ami azonban a legjobban visszatart, az a mű kultusz, a balatoni nyár túlmisztifikált, egészségtelen és a kamaszsznobériától átitatott víziója. Ez, azt hiszem, már a kilencvenes évek közepén is lejárt téma volt. Az a balatoni nyááááár... Más kérdés, hogy kortársaimat ez a legkevésbé sem zavarja. Nem azt mondom, hogy mindenki a Costa del Sol-ra járjon strandolni. Mindegy, nem folytatom tovább, két oldal, és ki fogok oda jukadni, hogy antiszoc vagyok, ami igaz is.

A dániai nagybátyám még nem járt a Balatonon. Ott van Szentendre és a Duna-part, neki az is elég, és azt mondja, hogy egy iszapos pocsolyát nem fog elvből meglátogatni, amikor annak esélye sincs az Északi-tenger rejtelmeivel szemben. Nála tehát elvi kérdés a Balaton. Régen nem meséltem már a dániai nagybácsiról, pedig ígértem. Nevezzük őt el Ulrich-nak, mert erről elhiszik, hogy valami észak német fazon, de az Erik meg mégis csak elcsépelt már egy kicsit. Szóval Ulrich. Decemberben megy vissza Koppenhága mellé, kicsiny falujába, vezetni a panzióját, mert hogy alapvetően egy vérbeli vendéglátós, mint ahogy az északi népek minden agresszivitásuk ellenére zsigerileg vendéglátósok. A DNS-nek 10%-a máig ismeretlen a kutatók előtt, ennek következményeként ezt a tíz százalékot képzelik a lélek generátorának. Szerintem a dánoknál ez a tíz százalék a vendéglátós véna. Valami furcsa indíttatásból a panzió neve Kaajgelingen, ami pedig dánul sem jelent semmit, hollandul meg pláne nem. Ez azonban sem a turistáknak sem a dánoknak nem tűnik fel, így Ulrich egy újabb szárny felhúzását tervezi, míg a fiaira a Kaajgelingen panzió-lánc kiépítésének feladata vár. De Ulrichnak csak egyetlen fia van, aki verseket ír, mint én, de még annál is jobban (ezutóbbi jelző nem a versek minőségét, sokkal inkább a versírást mint processzust jellemzi, habár, ha meggondolom, valóban jobb verseket is írt már, mint én). Amikor Ulrich Simon hazajött és betoppant hozzánk váratlanul, nekem rögtön eszembe jutott, hogy a Kalligramm tavalyi szeptemberi számát a könyvtárban akkor majd átbújom, mert az dán tematikus szám volt, tele dán versekkel, kortárs fordításban. Hátha ott van az a Simon rokon, anyai nagyapám legidősebb fiának, Ulrichnak a fiának a versei, aki a Szegiről Simonra váltott, mikor egy nagy családi összejövetlen apai nagymamám legfiatalabb nővérének (volt vagy 5db) lányát megpillantotta, aki szintén Simon volt, de nem a nagymamám családi neve miatt, hanem mert a nagymamám nővérének a lánya történetesen egy Simon-fiút vett el, de nem véletlenül, hanem mert a másodunokatestvére volt. Ez most legalább olyan kusza, mint egy Kandinkszij-kép, de ezt szeretem benne, a családi fáma burjánzását, ahogy nyakonfojtja a saját nemzedékét és az azt követőt is, az emberek pedig szaporodnak, Isten éltesse őket sokáig. De a Kalligrammban nem voltak Simon versek. Lehet, hogy álnéven írt. Az egyik vers különösen ismerősnek tetszett, és mintha egy magyar mitológiai utalást is véltem volna benne feledezni. Mindegy.
Ulrich a fasznak sem jön le a Balatonra, téblábol az istentelen sok turista közt Szentendrén, és izzik a bazaltkockás grillen. Az én dániai nagybátyám már régen elvált, és az asszony nem sokkal később rejtélyes módon elhalálozott. Ulrich anyjának rögeszméjévé vált, hogy fia a gyilkos, de ezt még ő is annyira képtelennek érzi, hogy nem emlegeti a családon belül. Ulrich megígérte nekem, bár csak egyszer váltottunk szót négyszemközt, tört magyarsággal, és inkább angolul beszélgetve, hogy majd hoz nekem finom dán sörport, ha legközelebb jön, van öt kilós kiszerelésben, abból összesen 25 liter sört lehet keverni. Imádom a holland és dán sörport. Megkérdeztem még, hogy mondjon valami jó dán rock együttest, mert én csak a discós Infernal-t ismerem, mert szerelmes vagyok a csaj hangjába. Ulrich erre a kérdésre megvetően legyint. Ez a legyintés, bár csak később tudtam meg, nagyon jelentős volt Ulrich részéről, szemében pedig megjelent az a zöldes, zörgő, hínáros filter, ami olyan tragikus színnel borítja be az emlékeket. Valószínű, hogy nem a rockegyüttesek borították rá vödörnyi nyüzsgő tintahalként a fájdalmat és révetegséget. A nagybáty ekkor elcsöndesedett, én pedig nem is firtattam tovább.
Az ilyen pillanatokban Ulrich-kal kapcsolatban ismételten végigelmélkedtem ember és ember között a lehetetlen, kivehetetlenné torzított párbeszéd idegesítő abszurditását. Eszembe jut Petőfi egyik maradandó verse a tízből, az Állok a rónaközépen. Ahol (jé...) áll a rónaközépen és vele szemben egy kaszát fenő legényke áll, és nézik egymást, és rájön a mi Sándorunk, hogy ember és ember között nem lehet tökéletes kapcsolat/párbeszéd. És ez még a Júlia-periódusbeli nagy kiábrándulási revelációk előtt volt, hogy végül a Júlia-periódusbeli nagy kiábrándulási revelációk (Szeptember végén...) után mégis belevesse magát a Segesvárnál a golyók közé. Azt hiszem Petőfi azért maradandó a tíz versén kívül, mert a camus-i ember vegetálása helyett ő inkább belevetette magát abba a nagy tűzbe, ami körül a világon az emberek melegedtek. Tegyük hozzá, Petőfi szerencsés korban élt, nem minden generációnak adatik meg a forradalmak és az internatcionális orgazmus lehetősége.
Balaton fele tartunk, és a nagy villáskulcs már halványodik. Apám azt kérdezi, mire gondolok. Semmire, mert hiába kezdem mondani, a benyomások szavakba öntéskor már hitelüket is vesztik. Nem lehet ihletből írni, illetve csak finom áttételekkel, kis billentyűkkel, hogy az erő jó irányba áramoljon, és a finális kivezető tölcsérekben felgyorsuljon, egyszóval nem lehet csak úgy odabaszni mint a szószt, talán erre elég sok költő rájött, a nyelvnek megvannak a maga törvényei, a nagy gondolatoknak is a maguké. Amikor minden ötlet nélkül írok verset, akkor pusztán a nyelvet követem. Ez így még nem helyes, mert ebből hiányzik az az erő, amivel meggyőződéssel beszélek, és amely radikalitással lehet verset írni. Ulrich fiának vajon még az asztalfiókban lapulnak-e a versei, a speedes doboz és egy csomó széttört cigi mellett? Ulrich megígérte, hogy elrángatja egyszer Magyarországra a fiát, habár most nehezen érné utol, mert történetesen Winnipegben pincér.

Nyár van meg ilyenek

Augusztus ötödike van. Illetve hatodika, már negyed órája, végre hideg a levegő és Michael Jackson-t hallgatok. Nem írtam másfél hónapja, és már azt a pillanatot sem találom a tettek nagy kohó-rezervátumaiban, ahol az akarat cselekedetté való olvadása végre lelepleződne. Talán az esés momentuma, az esés mozgási energiája. Meghajtaná a tett turbináit vagy mi.
Ilyenkor nem lehet írni, és nem mentség vagy válasz az, hogy a hiteles emberi magatartás az, ha inkább csak megállapít. Az ember néz előre és néz hátra, megállapít, de miközben hátrafele bámul, fejbebassza egy gellert kapott labda. Ez pedig már az ember és a részvétlen világ abszurditása, tök mindegy.
Vagyok én és van a nagy-nagy szobám, amiben vagyok. A Sátán nem küld ide nőt, hogy megostromoljon, mert elég hozzá maga a Sátán is. Nem kapok Társat, hogy megalázzon, hogy vigyorogva bocsánatot kérjen, amikor rajtakap amint birizgálom magamat. Nem ad a Sátán Társat, hogy felmagasztaljon, hogy az mintegy örök lencsévé képeződjék, és beborítsa a plafont meg a padlót tükrökkel, magamat hogy tapossam, magam fölött, hogy viszonyítatlanul lebegjek, le nem esőn. Nem térdel rá a vállamra a társ, hogy utasítson: most már az effektív súlyommal keljek fel, ne pedig a múlt idő hínárai pofozzanak maguk között, lebegőn.
Az ember tényleg csak konstatál, tényleg csak hisz inkább, és nem mint a Májköl Dzsekszon, hogy give in to me, there is a feeling, takin me high-aa, és ropja. Pedig én is így szeretnék, és szólózni mint a szles. Azt hiszem a Michael is sokat gondolkodott, és sokszor volt magányos.
Mint a rossz pallók, amikor úsztatják le a vízen őket, pont úgy érzem, hogy minden óra szépen elcsordogál. Gitár, olvasás, második világháborús lövöldözős játékok. Jajaj, nem lehet már ezt a júliust se visszaigényelni, mint az áfát, de mit is kezdenék vele, ugyanúgy eltékozolnám, egy replay lenne az egész, és megint visszatértünk oda, hogy az ember csak konstatál. De legalább ember, mert benne lehet hinni. A legkülönbözőbb alkatúakban is, a biedermeier jellegű aceton szagúakban, akik belül már elrohadtak, de összetartja őket egy fűző vagy bokszer, a lehet hinni a kis ösztönlényekben, 2 és 6 év között, meg a szőnyegre bólintottakban, akik már beérkeztek öregkorukra.
Hibás felfogás az, hogy az emberek a jéghideg vagy milyen kozmoszban egymásra lennének utalva, egy billegő pallón a tökéletes egyensúlyba kényszerítve. Hosszú cölöpök vannak csupán, mindenki számára egy, zsebkendőnyi ülőkével, mi pedig egy távcső lencséjével villogtatunk és szemlélődünk, és kukkolnak minket elölről és hátulról, a sok fénycsóva összezavar, valaki pedig fordítva néz bele a lencsébe, annak vége.

Hú, de elvont lett ez a néhány bekezdés. Bocsásson meg érte a Kedves Olvasó.

Most befúj a nyár éjszakai, hideg levegő, és az ingem a vállfán integetni kezd, hogy hagyd már abba ezt a sok szar ömlengést. Ez a hűs nyári levegő mosta ki a hajamból a sok sok doboz cigifüstöt, próbált segíteni a hányingeremen, mindez tavalyról. Sáros koncertek, nagy magyar valóság, alterzene, és még sok más szégyellnivaló, ami nemzedékről nemzedékre tapad, aranyászok, kispál, voltfesztivál, osszián és még sok más, és itt vagyunk, tökig a balkánban. Nem gyengeségből mondom, de jobban érezném magam egy hitelesen nagyképű és öntudatos nemzet gyermekeként magam, aki tényleg elhiszi, hogy a második világháborúnak például voltak győztesei, akit eltart a világ kilenc tizede, és aki ezzel nem is tud már foglalkozni. Ifjúság, csak maradj magadnak, bíztatóm valál, húgycsövemből lóg egy szúrós szalmaszál.