30 október 2008

Őszi SMV, sós-mogorva vérszegénység (blabla)

Olyan volt egy kicsit mintha három puha ajak közül hallottam volna a nevemet, ebből kettő a mássalhangzókat formálta síkosan és agilisen, a harmadik pedig a kettő között tremolózott idegesen. Riadtam fel mint a jairus lánya, csuklottam össze mint a rugósbicska, de csak a hülye köd puszilgatta nyálas görccsel a szobám 7 ablakát. Ez volt a kelés hajnali negyed tizenegykor.

Utána SMVThunder beüzemelése a 80 wattnyi 2.1-es hangfalszetten. Húha, volt dübörgés a 3 basszgitáratyaúristen jóvoltából... nem is kevés. Aztán tanultam egyhuzomban majdnem 6 órát, mely számomra történelmi pillanatnak (illetve időintervallumnak) minősül, hiszen ennek felét még az érettségi előtt sem sikerült 1 nap produkálnom. Ám az ember öregszik, elmegy a kedve az édes boroktól, elmegy a kedve a gitárszólóktól, elmegy a kedve a progresszív metáltól és a fiatal lányoktól, még a kényelemtől is elmegy a kedve, és akkor rászokik – szép sorjában csak – a becherovkára és más keserűitalokra, rászokik a basszusgitár slap-szólókra, a jazz-re, az érett, anyáskodó kurvákra és legvégül az önfegyelemre. Így sikerült 6 órányi nyelvgyak-fordítást, nyelvtudományt és presentation anyaggyűjtést abszolválnom. Ez persze innentől tökéletesen mindegy.

Abban a hangulatban van ilyenkor az ember ősziszünetben, ha nem éppen Szentpéterváron botorkál a luxusbutikok előtt, hogy egyetlen hiteles magatartásnak a szobája 7 ablakába pakolt 3-3 agyagbábu konzisztens imádatát tartja. Leborul előttük és megalázkodik a hidegfront istene előtt. Dönti magába a Davidoff kávékat bögreszám, de a hidegfront istene mindig is engesztelhetetlenségéről volt híres. Mögöttem halványan dereng a sókristály lámpa, prüszköli a sópárát szerteszét, kis sócsillagzatok szállnak szerteszéjjel, mint a pitypang kaszattermése, kis trapézokon szédülnek és gyűlnek a nyakamra ezüst pihék szelíd pilléiként (lehet hogy fordítva idézlek, bocs pilinszky). Nézem az állványon a 7húrost, és most először gyűlnek bennem fallikus víziók a vastag, tömzsi nyakáról, de lehet, hogy ez már a nyúlcsapdába gubancolódott libidóm utolsó jajszavaitól van. Mindegy, dübörög még a Wooten-Miller duó, borzalmasan intelligens zenéjükkel, nagy jó ritmikai megoldásokkal. Berakom nyomban a Liquid Trio-t is, ha már ilyen elvont hangulatban vagyok, lássam hát, hogy mit mond a Portnoy-Levin páros progresszívmetál országból. Azon kapom magamat, hogy bólogatok serényen, verve fejemet a falvédőbe mögöttem, szegény húgom dörömböl át, hogy a kurva életbe, döng az egész ház, nemcsak a fejemtől. Mit lehet innen a borgőzös halovínból mondani? Jelenteni szeretném csupán, hogy itt az ősz, André Kertész luxemburgkert-kertítésárnyékai egészen a nyomorékká játszott csuklómig vetülnek éppen. Tegnap megint sreddelős estét tartottam...

...de már mászok is át szépen egy új bekezdésbe. Szóval gyúrtam kicsit a sztaminámra, shreddeltem 120-al szextolákkal majdnem egy álló órán keresztül. Most vagyok az abszolút csúcson eddig, és végre egy tisztességes sweep-technikát is összehoztam magamnak, jóllehet ezutóbbinál még jócskán fárad a kezem. Kicsit másnapos is leszek ilyenkor reggelre, alig van kedvem a húrokhoz hozzáérni. Pedig azok csillognak groteszkül ám, csillognak, nem akarnak az istennek se leszállni rólam.

Most itt vagyok, Faulkner-től a Sanctuary-t olvasom, valószínűleg soha nem is fogom befejezni. Mindig, amikor lapozok, azt veszem észre, hogy két-három lappal hátrébb tartok ismét. Ez furcsa élmény főleg számomra, egy bibliofil alkat számára, ez most furcsa élmény. Kicsit annyira vagyok releváns entitása (?) a világnak, mint egy lejárt lyukas kínai pénzérme, amivel néha pengetni szoktam mostanában.

De most közölném a kis SMV-kritikámat is, szerény okulás végett.



***

A Millenáris Teátrumnak talán még soha nem volt akkora szüksége egy jól megépített koncertteremre mint október 26-án vasárnap este, amikor nem sokkal fél kilenc után a basszusgitár 3 királya a húrok közé csapott. A 3 király uralja egyrészt a saját hangszerét, másrészt a közönséget – bárhol legyenek is, na meg a színpadot – ám jólelkű királyok ők, igazságosan, mindenfajta háborúzás nélkül meghúzták birodalmuk határát, és mint a jó szomszédok, gyakran átintegetnek egymásnak a birodalom sövényfala fölött. Néha pedig kertipartit csapnak együtt, közösen zenélgetnek, és akkor már meg is született az új fenomén: SMV.
Az SMV formáció a három vérbeli jazz-blues-fusion basszgitárosból csupán idén alakult meg, első kooperatív albumuk pedig, a Thunder, augusztusban dübörgött fel először a zeneáruházakban. Ennek megfelelően a mostani magyar állomás legeslegelső közös turnéjuk egyik gyöngyszemeként büszkélkedik. Stanley Clarke, Marcus Miller és Victor Wooten közül az előbbi kettő jelentős életművel és koncerttörténelemmel rendelkezik, Victor Wooten pedig gyarapodó hanganyaggal, milliós nézettségű YouTube-os zeneórákkal ifjú titánként tör fel a két nagymester közé .Clarke a 70-es években még Chic Coreával dolgozott a Return To Forever-ben, a tavalyi évben pedig Al Di Meolával és Luc Ponty-val turnézgatott; őt a 76-os Schooldays albuma tette közismertté már nagyon korán, tankönyvbe való jazz-basszusgitár hanganyaggal. Marcus Miller a trombita-mester Miles Davis mellett muzsikált, a 80-as évektől kezdve pedig termékeny szóló-karriert futott be; neki legutóbbi albuma a Thunder mellett idén jelent meg, mely elegáns nagyképűséggel csak a Marcus címet viseli. Victor Wooten is kidobott egy új lemezt még idén Palmystery címen, és valóban, ha valaki nyomon követte 1,5 órán keresztül a 3 művész jobbkéztechnikáját a maguk agresszíven kifinomult, milliméterpontos mozdulataival, akkor bizony az illető meg is szédülhetett, és csupán az lehetett a szerencséje, hogy nem volt alkalma hátraesni, mert a Millenáris Teátrum vasárnap este gyakorlatilag teljesen megtelt. Mikor a terem közepéről alácsüngő kivetítő-ponyva környékéről fél kilenc után pár perccel lábujjhegyre álltam, már tudtam is, hogy nem fogok a sarkamra visszaereszkedni a koncert végéig. Ahogy a színpadon az album legelső számának (Maestros de las Frecuencias Bajas) kezdő dallamára magasság szerint orgonasípban felsorakozott Stanley, Marcus és Victor, rögtön el is szabadult valami nagyszerű. A Thunder-turné akár egy nagyfiúskodós hatalomszilárdításnak is beillene, ahogy a 3 nagymester szépen végig tisztogatja a basszusgitár-szcénát a kevésbé releváns nevektől. Érdekesebb viszont az, hogy egymás ellen miért nem viselnek hadat, és miért vonul el közülük mindig kettő a színpad árnyékosabb sarkaiba, mikor a harmadik szólózik. Szólózik egyrészt Wooten a kissé matt, fás tónussal, szólózik másrészt a slapp-mester Miller, acélosan csengő-bongó hangzással, és szólózik Clarke is, de nem rövidített menzúrás Alembic gitárján, hanem a nagybőgőn (mely egyébként az ő eredeti hangszere), a Milano c. dal szólamát cicomázva fel „némileg”. Jóllehet az SMV tagjai nem alkotnak jóban-rosszban összetartó zenész családot és csupán kiváncsi távolságtartással figyelik egymás mozdulatait, talán mégsem szégyellik bevallani, hogy már sokkal régebb óta együtt kellene zenélniük. A közös turné mindenesetre feldübörgött. Azt dobogja a maga pattogós, öblös polifóniájában, hogy SMV.

27 október 2008

Forró üvegszilánkok

Madárcsicsergős szép reggelre virradt ez a mai nap, és az emberek elindultak Budapest minden sarkából a Petzvál utca felé kresztesztet írni. Kilenc órakor azonban alig huszonegynéhányan ácsorogtunk a gyanúsan fehérre mázolt vaskerítés előtt, huszonegynéhányan, mint a sírásók és kussoltunk a kreszvizsgadrukkban. Én húsz perces késéssel, rendíthetetlen nyugalommal masíroztam be a épületbe, ahol abban a pillanatban szólítottak is, hogy Iváncscsi Berát-vagy-mi-ez-bertán-őőőő-iváncsics bernát-őő-ja. Hatolok egyre beljebb az inkubátronyi terembe, adom a személyit, az előttem bekushadt kreszvizsgázók meg röhögnek ezen a nagyon hülye neven. Születési dátum? Hallom, hogy kérdezi a kolléga a kopott asztal mögül, kezében a személyim, a szemüvege 6szor olyan vastag, mint az enyém, na jó, kisegítem. Anyja neve? Mama. Mondom szemrebbenés nélkül, engem nem fogsz vizsgáztatni, nem a zépé bejáratánál tapossuk egymást egy novemberi kiscsillag koncert ihletettségében, hogy te engem vizsgáztass egy karcmentes személyi kártyával a kezedben a jól megvilágított, inkubátornyi csöndes szobában. Csak néhány nanomásodperccel később jutott ezzel kapcsolatban sok minden az eszembe, és épp csak annyi idő telt el, hogy az alapállapotú, 133-as cézium két hiperfinom energiaszintje közötti átmenetnek megfelelő sugárzásnak csak 145 342 999 periódusa zajolhatott le, ami a mezei emberek között is egyértelműen csupán 0.01581 másodperc. Sok minden eszembe jutott ekkor, néztem a kresszes kollégát, néztem a szemüvegét, eszembe jutott róla Spinoza meg Hans Jenssen, akik szegények négyszáz évvel ezelőtt még tüsszögtek az üvegportól, ahogy a lencséket csiszolták kis holland padlásszobájukban, mert meghülyültek a gyémánt szépségétől, illetve Spinoza, ahogy a gyémántban ott tükröződött a világ, kis vitrinkében, naná, hogy panteista lett az öreg, a természet a sárba morzsolódott, miként most is távolodik folyamatosan az ősi Gyémántöltől, és morzsolódik először gyémántporrá, aztán grafittá, aztán szénné, aztán tőzeggé, aztán kátránnyá a kresszes faszi fogközeiben, és néztem a kresztestvéreket is az inkubátornyi szobában, most kinek magyarázzam, hogy kékítőt old az ég vizébe, hogy Gorkij regényében megszólal a gyársziréna, meg hogy Pulherija Alekszandrovna is meghülyül a raszkolnyikov miatt (valamiért mindig orosz regények jutnak az eszembe, akárhogy is), és azt kérdezik, hogy mi az anyám neve, nézem az asztalon kikészített vizsgalapokat, az előttem lévőt Görög Viktóriának hívták, de rajtam Nike cipő van, még leesik, hogy Niké a görög győzelemistennő volt és csak a rómaiak hívták Viktóriának, de az 1-es monitornál ülő csajon is Nike van, lehet, hogy ő viktória, ráadásul Görög, csak római névvel, és a szerencsétlen erről soha semmit sem fog tudni, mert már én sem magyarázhatom el neki, látom, hogy pisilnie kell, vagy menstruálnia, vagy mindkettőt, de én akkor egy elkeseredett, kanos mozdulattal, összeszorított foggal felvetettem a fejemet és ránéztem a szemközti a falra, mely csak harminc centire lehetett tőlem, de közénk még befért az íróasztal, a lencsés kolléga és valami prehisztorikus egyszerűség kérges vákuuma. És röhög mögöttem a félcigány hústorony gyerek, akiről később kiderül, hogy 91-es és hogy Ádámnak hívják, hogy a szülők így gyalázták meg a névadás momentumában ezt a szép héber nevet... röhög mellettem egy lepukkant szeszkazán is a kettes monitornál, egy kis féreg egyetemista a négyesnél, arcán öklömnyi pattanások, meg egy furcsán májfoltos arcú kis szuka is, vonyít szegény a kreszvizsgadrukktól. Szegi Zsuzsanna, és akkor már le is ültem a 13-as monitorhoz. Kicsit letörölgettem róla a zsírt még, csak utána kezdődött a megmérettetés. Olyan mély megvetés honolt bennem abban a fél órában, az inkubátornyi szobában, Ádika és a kis szuka és a még nemistudomhány jellegtelen csontozatú arc iránt, akik ott ültek és sorban megbuktak, vagy átmentek a vizsgán és a rutinpályán borultak fel és haltak meg libasorban, hogy ha valaki akárcsak egy mustármagnyit is megkaparintott volna az én megvetésemből, bizony, hegyeket mozgathatott volna vele. Mikor azt a tesztkérdést is megkaptam, hogy többnyomtávú mágnesvasút-átjáró előtt merőlegesen az egyenesített kaszát kilógató, állati erővel vont járművet megelőzhetek-e hólánc nélkül miközben éppen rádiótelefonálok, és erre azt válaszoltam, hogy nem, mert a mágneses tértől a kasza kilengése kiszámíthatatlan és a koncentrált rádiófrekvencia a készülék közelsége miatt még ki is csaphatja az agyamat, mint egy tojást, akkor bizony rossz gombot nyomtam, mert a bét kellett volna – valamilyen egészen más apropó alapján. Mindegy, a kreszvizsgán bizony átbukdácsoltam azért.

Hazaérkeztem, lesöpörtem az ágyhuzatról a sok-sok sót, ami a himalájai sókristálytömb kipárolgásából származott, lehajtottam a fejemet a párnára, azt hittem, hogy megint só ropog ott, de nem, a forró üvegszilánkok csörögtek hamiskásan a fejemben. Próbáltam gitározni is előtte, udvarolgatva a RockStand állványon sírdogáló Invasion-ömnek, de ahogy hozzáértem, keserves sírásra fakadt, én csak törölgettem sebesen a húrokat, mert hiába Elixir, azért a savas könnytől még rozsdásak lehetnek. Nem próbálkoztam tovább. Hevertem tovább, üvegszilánkokkal a fejemben, Tiesto-t hallgattam, mert elszorult a szívem az Emir Hot és Guthrie Govan szólóktól, hogy én ilyeneket bizony a büdös életben nem fogok tudni játszani.


Vasárnap este a Központi Földtani Intézet szeizmográfjai 10-es erejű földrengés észleltek a Millenáris Teátrum felől, ahol egyébként később az epicentrumot is megállapították, de egyelőre azóta is a romokat takarítják. Monitor-hangfalak kerültek elő a Millenáris Park mesterséges dísztavának mélyéről is, ahová, szakértők szerint egy sajátosan bejárt ellipszis nyomvonalának követése után érkezhettek. Az omlás akkor következhetett be, amikor Stanley Clarke, Marcus Miller és Victor Wooten az SMV-koncert első ütemében szétslappelték a világot. Erről akartam végig írni, de úgy látszik, a koncert-recenzió a következő bejegyzésre marad.

22 október 2008

A távol ülő szemű emberek - avagy esszé a belenyugvásról

Nem belenyugvás, csak valami intelligens ritmus. A távol ülő szeműek nagy titka. A távol ülő szeműek valahogy nem szűnnek meg ingerelni engem, és a csendes titokzatosságuk végül arra késztet, higgyek a ritmusukban. Merthogy csendesek is, akárhogy kiabálnak, vagy ökörködnek, mert amikor kiabálnak, akkor is csak megmosolyogja őket az ember, mintha nem is ők kiabálnának, csak egy kis mitugrász démon bennük, a loliták démona, de majd csak kinövik egyszer. A két szem közötti senkiföldjén ember lába nem tiporhat. Tengerparti sós pára lepi el azt a mezsgyét. Azokról írok most, akiknek jó messze volt a két szeme egymástól, majdnem közéjük kucorodhattam, mint két húsos tó ingatag partjára, most vagy bebillen a zsombék, vagy nem.


[Зинаида СЕРЕБРЯКОВА]

A távol ülő szemű fiúk és lányok, férfiak és nők nem rendelkeznek – természetük szerint – elvekkel. Amolyan húsos, farhát-szerű elvekkel, pattogó izomrostokkal meg ilyesmikkel. Bibliai kép: tekeregnek a távol ülő szemű emberek, akár a kígyó. De például bele tudják tekeregni a tengerparti homokba, a két szemük ingatag, párás vidékén, hogy szeretlek, vagy hogy utállak, ilyesmiket. A szava járásuk kicsit kócos, kicsit mocskos is ráadásul, mint a krakkói harmonikás elcsukló dallamai, hogy szuszog a megfáradt bőre a harmonikának, kattognak a kivert fogú billentyűk, de adok neki két eurót, és ekkor kivillannak a kivert fogú fogsorok is, felül és alul. A távol ülő szemű emberek soha nem térnek a lényegre, mert nem is ez a lényeg, jóllehet ezt ők maguk sem veszik észre. De általában nem is beszélnek. Csak bámulnak. Két nagyon messze elhelyezkedő szemmel, és lassan beszív a szemek közti senki földje, mint a Bermuda háromszög.

Amikor ellenállásba ütköznek, nem erőltetnek semmit. Elsiklanak mellette, majdnem hogy elfeledkeznek a vágyaikról, az álmaikról, csak aztán hirtelen kapnak érte – évtizedekkel is később akár – ha a megfelelő ütem eljön, akkor érte markolnak a majdnem pikkelyszerűen száraz bőrükkel, elképesztően sovány kezükkel, melyben drót szívósságú erő feszül. Sokszor már a partitúrát is maguk előtt látják, hogy az ő a szenvedélyes 7/8-os ütemük nem passzol a domináns 4/4-hez, és hogy még várniuk kell összesen hét monoton ütemet, mire a kezdőhangra ismét visszahuppannak, hét szűk esztendőt kell ilyenkor várniuk. Nem zavarja őket ilyenkor az sem, ha az esztendők várakozása után a kezükre csapódik a penge. Ilyenkor a másik kézzel próbálkoznak, és ha elveszítik azt is, úgy a csonka törzzsel vetik oda magukat – a hatalomért, várva várt férfiakért és nőkért, a betevő falatért.

A vészesen sovány kezükkel például az ilyen emberek jól hegedülnek és zongoráznak. Gitározni is jól gitároznának. De a Fischer Annie például zongorázott. Csak ő nem távol ülő szemű volt, hanem zsidó, de a kettő nem esik távol egymástól. Fischer Annie, amikor nem az elefántcsont billentyűkön kalimpált, olyankor cigarettázott. A keze talán nem volt egészen megfelelően sovány, ám itt a kivétel erősíti a szabályt.

Jó, ha odafigyelünk a távol ülő szemű emberekre, mert ők az igazi partizánok. Lelkük tágas, mint az orosz föld, a kipárolgásuk szagtalan és halálos a legtöbbször. De a ritmus- és dallamvezetésüket érdemes eltanulni. Az elv-nélküliségük azért tűnik gonosznak és furcsának, mert túl részletesre szűrik a távol ülő szemeken át beérkező ingerületet. A ritmusuk nem katonai mars, hanem valami soft, cin-pergetős jazz, érzékenyebb a retinánál vagy a makk idegszövet-együttesénél. Jó lesz rájuk vigyázni, mert ez a nagyon is kétpólusú tekintet, ami az övék, változtatja a fókuszpontját állandóan. A legrosszabb, amikor valaki a fókuszpont és a távol ülő szemek párja közé kerül, mert akkor átdöfi őt a tekintet, és akkor meghal. A távol ülő szemű kisfiúk és lányok, valamint a kamaszkor idején hajlamosak engedni a bennük cigánykerekező démon infantilis vágyainak. Ha ilyen embereket látunk, távol ülő szemmel, akiknek nagy része bűnöző is lesz ideje korán, vagy luxus prosti, mivel a maguk népi, bolgáros-törökös 7/8-os ütemüket akarják ropni, ha ilyenekkel találkozunk, akkor kerítsen hatalmába minket valami kényelmetlen, ambivalens benyomás: egyrészt várjuk sóvárogva, hogy a bábból, a démon fogságából kikerüljenek ezek az emberek, és elkezdjék mitikus tekergésüket, és babonázzanak meg, mint a rézkígyó, de ugyanakkor értékeljük is – persze nagy fejcsóválások közepette – ezt a bájt, amit a bennük lévő csínytevő démon ken rájuk durva sminkként, és örüljünk, hogy ezek a palánták még kiszámíthatók, bebörtönözhetők, és hogy meg nem tekeregnek a hónalj és a lágyék ősi mintázatai mentén.

21 október 2008

Variációk egy témára

A hétfői napomat három név határozza meg: Dire Straits, Magyar Atom, Steve Morse. Nem is kellene tovább részleteznem. Maximum e három fogalom sorrendjével szórakozhatnék, ahogy illegnek-billegnek itt a papíron (?), kapnék úgy 6 féle permutációt. Miért is ne: Dire Straits, Steve Morse, Magyar Atom; Steve Morse, Magyar Atom, Dire Straits; Steve Morse, Dire Straits, Magyar Atom; Magyar Atom, Steve Morse, Dire Straits; Magyar Atom, Dire Straits, Steve Morse. Valamint közölnék még egy megoldást, mely igazából az egyik ismétléses variációja az előbbieknek: Magyar Atom, Magyar Atom, Magyar Atom. Hej-haj. Minderről később.

Írástech-en szakdolihoz szolgáló kérdőíveket töltögetek valamelyik végzős anglisztikás néni részére, aki arra kiváncsi (mire másra lenne), hogy milyen véleményeim vannak a nyelvekről, az idegen nyelvekről és az anyanyelvről, a megtanulhatóságukról, az angolról, a kommunikációról általában stb. Do you think you will ever learn English on a high level? (!!!). Teljesen egyetértek. Egyetértek. Egyet is értek meg nem is. Nem értek egyet. Egyáltalán nem értek egyet. Mélyen magamba szálltam ekkor, a toll a kezemben az atomrezgések szintjéig merevedett, ezután pedig már csak akkor lélegeztem ki újból, mikor a tüdőmbe gyömöszölt levegő annyira tele lett széndioxiddal, mint a Tátrai szólói középtartománnyal. Akkor aztán kilélegeztem. Hasonlatos volt ez ahhoz, mint amikor kicsiny Marshallom megköszörüli a torkát minden másnap az előző napi többórás szolgálatok után. Hasonlatos volt az én kilégzésem is ehhez. Visszatérjek-e vajon erre a kérdésre, netán most merüljek a felelősségteljes válasz mélyvizébe? Arra gondoltam éppen, hogy este Magyar Atom lesz és hogy az Astoria felé reggel Quantom Soup-ot hallgattam Steve Morse-tól, akinek olyan dallamvezetései vannak, mint Eric Johnsonnak, olyan több száz iq-s dallamvezetések. Gondoltam még sok másra is. Faulkner-re, Sartre-ra, Mesa Boogie stack-ekre, Canon 40 és 50 D-kre, M.C. Escher-re, Guinnessre, Dunhill-ra, metronómra, iPodra, angol nyelvre, spanyol nyelvre, finn nyelvre, német nyelvre, emberi agyra, -R-es írható DVD lemezekre, a borotvától szétcincált arcbőrömre, az előttem ülő mesztic csaj tangájára, a bölcsészkar szűkös kampuszára, az Invasion-ömre, a Schecterem-re, a MacBookra, a Norbi sörnyitós tollára, amit a kezemben fogtam, gondoltam húrszakadásra, sókristálylámpafényre, blues pentaton skálára és ennek nagyszerűségére, az irodalomtudomány esszémre, amit még meg kell írnom egy T.S Eliot versről, eszembe jutott így T.S Eliot is, a wikipedia, a GMC, a fordítóprogramok, papírtolltartók, vakondtúrás recept-variációk, ukulelék, mandolinok, tábortüzek, eszembe jutott még hirtelen néhány Luc Besson film-jelenet, a cigaretta-parázs és a hideg holdfény egymásra acsarkodó kontrasztja, meg a FotoMarket, utána Daniel Robinson, aki a GMC-n instructor, eszembe jutott a kezem, az öt ujjam rajta (még van annyi, huh), de erről eszembe jutott egy angoliskolás osztálytársam, akinek viszont csak négy ujj volt az egyik kezén, és nem utolsó sorban eszembe jutott az, hogy szerencsére az emberi nyelv mondattani szabályai közül a legfontosabb, hogy a mondat végtelenségig bővíthető, vagyis a rekurzió is eszembe jutott, de csak azelőtt, hogy legvégül eszembe jusson a furcsa revelációm a hajnali keléskor, mert akkor az jutott eszembe, hogy én nem vagyok Fukizasu Kawahasi, akinek a nevével egy félrekattintott google-os keresésben találkoztam, egyébiránt viszont nem tudom, ki is lehet ő. Csak miután mindezt végiggörgettem magamban mint egy artikulálatlan szénagombolyagot, csak azután karikáztam a megfelelő rubrikát. Már elfelejtettem, hogy erre a kérdésre konkrétan melyiket is.

Utána Norbiékkal berámoltunk a szomszédban néhány skót menüt reggelire. Én tűztem haza gitározni, meg esszét írni, meg lelkiekben ráhangolódni az estére, Emir Hot-ot hallgattam még, vártam, hogy mégérkezzen a 15 gigás DT csomag a piratebay-ről az utolsó bit-ig, de arra még várhattam. Délelőtt azért volt részem a Coda hangszerüzlet fogasain egy Harley Benton stratocaster és egy Parker tőszomszédságának szemtanúja lenni. Furcsa hely Budapest. Megírtam világmegváltó esszémet is szerdára. A hétfők pedig általában mindig ilyenek, nem merek egy óránál távolabbra tekinteni az időben, mert akkor feloldódok mint a. Mindegy. Mindig csak a következő ütemet lesem a zenében, a következő szaros kis feladatomat hengergetem magam előtt, amivel aztán kitörölhetem az égiek seggét, hogy még egy pillanatig meghagyjanak a helyemen. A hétfők ilyenek.
Ám a mostani hétfőben még is volt miért némileg előre tekinteni, na és akkor el is érkeztünk a Magyar Atomhoz. Valamint rég el is haladtunk mellette. Figyelem a P. M. monogrammú cigaretta izzását, mert ilyen melegség rejtőzött a Tátrai hangszínében is. A P. M. Nem pallmall, haha. Valami ilyen lassú izzás dagadozott az üveg-szerű telt hangban is, az ízletes pentaton skálák mentén, csúsztak a Tátrai ujjai, mint le a torkomon a szegedi csípős szelet. Volt TalkBox is ott, mely számomra még nagy élmény, és csak a Kolosy tér felé jutott eszembe, hogy felvételen hol is hallottam először TalkBox-ot, hát persze, a Peter Frampton Comes Alive-on... Hazafelé pedig furcsamód nem a Boomboom számok mentek a fejemben, hanem a Rome and Juliet és a Tunnel of Love Mark Knopfleréktől. Ez azonban természetes, mert ahogy elérkezett a mai keddi este, már kezdek visszamenőlegesen ráhangolódni a Tátrai szólókra is, valahogy élesztgetni itthon a mentalitásukat. Az intelligens variációkat, amivel a Tátrai kombinál. Én még csak permutálok, atomi szinten, mondjuk ez már valami. A zenék szépen egymásra hajlanak így az emlékezetemben, mint a takaros kis zsuppolás a háztetőn, mely szépen befed egészen, reméljük, jó melegen tart majd, vagy hogy nem ázik be, de inkább azt remélem, hogy jó melegen tart majd.

19 október 2008

Nothing Extra Special


Vasárnapi ebéd

Serceg a zsír
nyúlik a szalonna
cuppan a sajt
porzik a hagyma
loccsan a kolbász
tekereg a nyelvünk
koccan a villa
hámlik
tőle
a
dentin
a
fogról
fröccsen a nyál ki
fröccsen a nyál be
pöndörödik a husika

pattog a raklett
sós husi szédül
nyelv csókolja a húst
bugyolálja be nyállal
tolja le a belekbe
nyálmirigyek tavaszában
senkise gondol
őszre telekre

nyúlik a sajt
filc a szalonnáról tekereg le
ne akarjad a bajt
fér még hús is a
kenyeredre




Szerény délelőttöm a DAAATS gépelésével telt többnyire, egy kis gyakorlással is persze, meg esszéket körmöltem nagyban, ahogy az jó bölcsészkisfiúhoz illik. Visszanyergeltem suta kis Invasion-ömre, hogy ne szokjak el tőle véglegesen. A húrok márkáját (mert már korábban újrahúroztam) nem is részletezem. Default.

Fogy a hold, a halálos hold most fogyni kezd és majd balra ívelő sarló lesz belőle, attól meg majd az egyensúlyérzékem tántorodik meg, mert csak a mohamedán világban természtes a fordított hold, ott persze visszafelé írnak, baloldalon vezetnének a forgalomban ma is, ha nem lett volna Atatürk, és egyáltalán, náluk a Föld is visszafele forog, csak az én kis európai torkom szorul el, ha felnézek a billegő, vékony pántra odafönt.

Töltöttem le fül-tréner programot, amely reményeim szerint a C-dúr és Qadd9sus5+13 megkülönböztetésétől kezdve majd egészen abszolút („”) hallásig fogja tökéletesíteni szerény hallószerveimet. Jól jön azért az ilyen akkor is...

Himalájai hegyi sókristálytömb izzik a szobámban 0-24, mindent beterít már a sópára a szobámban. Most már megszoktam, de a hangfalakat és a pickupokat érdemes ponyvával takarni. Kikapcsolni ugyanis nem lehet az ilyen himalájai hegyi sókristálytömböket.

És ami még idekívánkozik: éljen M.C Escher. Aki mindenféle geometrikus-látásbecsapós finomságokat rajzolt.

Végül közlöm a DAAATS második szeletkéjét.


*
I was staring upwards from down under. The air down there was still as an interrupted movement of a hand stabbing the knife, you felt so at the very first recognition, but then you realized that in fact it could be described as a floating essence everybody around me my girlfriend included was standing in. So that was the point I arrived at after 21 years of lifetime, I was hugging my skis, maybe even stronger than the warm little hip of L., my girlfriend, for I shall not spell her name, but instead indicate her with my favourite, the softest of them all, with the letter L. She was L. after all. L. And that moment down there, preparing for my most important three jumps in my life, scrubbing the special wax on the bottom of my skis with the thumb of my gloves I was kind of praying. To who? I could not tell, nor can I tell now, probably to the god of Wind, whose realm only started only a few meters above my scalp, which was pulled tight as the mouth of a sack full of ingots of dangerous materials. I knew that, because despite the calmness of the air down there, the very tips of the trees aligned beside the track were shaking from the turmoil of wind puffs. I needed to be aware that such turbulence up there can cause a world record as well as serious injuries. Or to the god of Flying was I praying? To Nature herself? I did not now, my humble, trembling office towards the gods was inaudible – to the crowd at least. THIS was a moment, all my 21 years trickled to this point of time, they tipped over the edge of razor sharp cliffs and soon they were going to fall down into the shamefully foreign space of time. But I have to admit that skiing was not the only and one that lead me towards my first championship with sponsors, girlfriend, special wax, special overall and so on. Now I know that skiing was only a minor pretext to start from somewhere. But it was the pair of margins of my life. Let me explain this a bit more thoroughly. The margins of one’s life are the dead and inexplicable zones that are dead and inexplicable because one does not care a straw about them. They are everyday moments that I did not even realize, but which formed my identity. I’m talking about special snowflakes soothing the scars of your cheeks, everyday evenings that had drawn all the dreams available of the world to you poor little bedroom, the glances of boys and girls filled with dismay, admire, joy, sorrow, suffer, scorn, boredom, interest or the simply knowledge of defeat. I had always been aware of such glances. And I could follow this train of thought forever. But the result was that these margins of life suddenly started (or just with a stealth sneak I don’t know now) to approach closer and closer towards each other while in the middle less and less text of one’s life fitted tidily, and one had to move on to the adjacent lines to carry on scribbling, but it was only that very moment standing there under the ramp like a frozen statue when the two finally left the space only enough for the three dripping full stops to fit through, because that moment surely was the neck of the balance to tip-toe over, and later on, that evening the margins would part again, widening the space in between, so the image of a sand-glass would start to appear, the stockpile of important moments heaped up throughout my 21 years, so these would squeeze through, dissolve into another set of decades that would fall shamelessly to the bottom, fill it up, each year getting even closer to a halt, and that halt would be only an inch away from the neck of the glass, but oh no, no recovery should be awaited, no more gliding full stops entering a new eternity upwards into the empty upper bowl, because there is just enough sand to get stuck into the neck – and suffocate forever. I’m cherishing the idea because I’m 41 right now. I’m not self for sure. So I was standing there, and the next couple of hours were sipped through instantly the neck of the sand-glass, because I only remember the moisture of the dusk, getting freezing again all around, and it was my jump that earned the most of the points, my sponsor flattering around me, my girlfriend two, full of admiring utterances that she whispered into my ears, my ears I couldn’t even feel because of the cold, but the whispers ran through the vaults of ice to the centre of my head, and everything in there started to boil. We drank lots of boiled wine that night. It was somewhat natural, however. To sit there, staring exhaustedly. It was still an amateur championship, what’s the fussing about? I was very sure that moment that the entire world is possessed by me.
There we were in the tiny trapezoid wooden cottage, celebrating. Melting dew covered the window plates like spoilt makeup of a mourning damsel. Not a fortunate omen to discover in those moments – but I found about this only later. I stared at those windows all night long, my girlfriend even threw at me some worried looks but luckily, as far as she was concerned, there really was nothing to worry about. And the mournful gaze of the black windows vanquished me, for I had won on the ramp, but a throttling evocation of certain memories started to grasp me by the templates. Certain ones but not precise memories, however. Only later, and this later indicates a narrow corridor in time of ten years, did I realize that such uneasiness was the symptom of evident success and the presence of dreams coming true. Because success and tragedy would always happen to other people rather than to us, for despite their fancy fates surrounding our environment where we dwell like a little trembling hen scarcely covered with feather yet, they do not feed us envy or hatred because those are unreal fairy tales in our little life, or they seem so, our the little life that meanders between poles pinned according to a strict system, this system being everyday life. But such poles are not the elastic checkpoints of downhill skiing, oh no... As we leave a beacon behind, it smiles at us with an alerting flash, and we feel content and happy and amusingly bored. We crave for nothing more and that is what the whole business is about. The business of pinning the beacons beside that specific path we ought to follow. I left my pure and gay and sedentary life to jump from a ski-ramp at least 50 times a day like a madman. Hazy dreams suddenly started to ripen, there they were in my palms, fleshy, fruity, delicious – but still, the comfortable ditch I did not follow nearly enticed me to turn around again and I almost succumbed to this acidy temptation – when a huge rush of the snow storm outside crashed two of the mourning windows with a frozen branch, it nearly hit me in the face, so the whole company split up, I hurried with L. to find shelter, and I considered this attack as the message of unknown gods. That short minute it took me and L. to run to the nearest house in the ski-camp was enough for her to really get cold and even in the foyer of that huge pension we finally arrived at she was trembling. She had forgotten her coat in the cottage when everybody darted out into the storm. Still we could hear the wind screaming outside, and when I touched her pink, cool skin and kissed her purple lips I suddenly remembered the first occasion I had met a deer. In the woods when I had been around 9 years old. No, it did not happen on a clearing, no sunshine, no sacred moments or frozen revelations. The tree trunks were thick and mighty around but seemed to be cuddled together in an unbearable density. I got lost again in the forest, but still I strolled about with innocent calmness that it is impossible to encounter anything lethal or divine in a simple little forest of only a few acres, and usually when heading towards a fixedly chosen direction I ended up on the dirt road that followed the wall of trees at the border in a sombre, piteous manner. Then I would follow the road downwards the slopes and finally our house would pop up in the distance too. But on that miserably afternoon I met this dignitary beast, and I could see that fresh snow covered its head and even its antlers, and dirty snow stuck to the flanks. He must have been lying on the ground or something. He saw me from a much greater distance than was the radius of my eyesight, my father told me about deer often, especially in connection with his trophies that he would send as a decoration to restaurants scattered all over the county with the false intention to appear authentic, and I had been wandering and cutting the animal’s ray of vision many-many times until I recognized its statuesque figure among the trees. Flame-like steam erupted from its nostrils, puffing up heavy dozes respiration as the monstrous body sensed something unfamiliar, something foreign – and that, I suppose, was me – and prepared for defense or counter attack. Actually it only appeared to be huge for me at the age of 9 left behind by my contemporaries who were far more mature than I, so it only appeared huge from my point of view, standing knee deep in snow, for it was rather a younger male, fertile already but the antlers still growing, still sharpening.

*

14 október 2008

Kis konklúzió

.
.
.
...karton.
.
.
.

13 október 2008

I Hold the dunhill

Amikor reggel kiléptem a bejárati ajtón, bele a reggelbe bele, még nem tudtam, hogy ilyen nap van, tele a tarkóm redői hideg kávéval. A reggeli nyelvgyak amatőr előadása kósza gondolatokkal kecsegtet: lehet-e majd tökéletes, plasztikus fordítóprogramokat írni bármikor is a jövőben, minden szólás-mondásra, iróniára, összetett kifejezésre odafigyelő programot. Egyáltalán, ember és nyelv, agyi tevékenység, kreativitás stb. Ezek a nagy elmélkedős gondolatok hamar el is hagytak. A buszon Chan Chan-t hallgatok, utána Omara Portuondo-t, nem hiszem el, hogy ilyen szép zene létezzék, mert ez A zene, élethosszú zenéből összesodorva, kiérlelve mint a Cojito, nem a konzik modoros zsenitudata, nem az én órányi edzéseim a húrokon, hanem ez, a klub, a nyolcvanéves, szivarmarta torkok éneklése, a megfáradt ujjak szeizmográfjai a fogólapon, a dns-ig hatoló ritmusérzet, nyolcvan év zene, a Buena Vista Social Club, akik NYC-ben elcseszik a szám elejét az egész világ szeme láttára, mert Compay Segundo félrenyúlt, de csak legyint rá, újra kezdik, mosolyognak, egymásra kacsintanak, elkezdik elölről, és összeszarja magát tőlük a világ.
Megyek kreszre. Bár ne mentem volna.
Szállok fel a villamosra, első vagon, középső ajtó, nincs korlát a babakocsik miatt, széles a lépcső és halálosan meredek, és szemben az ablakon keresztül már megy le a nap délután ötkor, keresztüldarálódik a fénypászma a szétmaszatolt-vésett ablakon, és ott ül, idétlen glóriában a porózus bőrű lány, a vérelvezetőcsatornákkal a körme alján. Most már szőke tincsekkel az amúgy barna hajában, mit tegyek, mitévő tegyek, mit tegyek akkor, de nem vesz észre, mert nem ismer meg, nem is vesz észre, én húzok hátra a kocsi végébe, könyököm alatt had kattogjanak a finom huzalok a villamos gépházában, bár fizikailag alig hallhatók, megnyugtatnak azért, hogy a bowden-inak ott mozognak, huzalozódnak, halálpontosan, nincsen rajtuk porózus, mattpuha bőr, jó lett volna kezet rázni velük, de jobb is volt hogy nem, mert dolgoztak, kapcsolgattak az áramkörök között ezerrel. Kicsit fagyott volt a villamoson minden. Flórián tér, hátsó ajtó nyílik, földet is alig ért a talpam, de fordultam el, sok száz fokot, a bokámonon a két éve összefort szalagok megint ropogni kezdtek, de fordultam a villamos vége felé, az ellentétes irányba, ahol egyébként a zebra is volt, de nyúlós nejlonként szakadt le rólam a hátam mögötti tér, a kurva villamossal, az árpádhídfeljáróval, mindennel együtt, lépdeltem, tele nemecseki őszinteséggel. Az ég vízszintes lapokban hevert egymáson, darabolt nápolyi-szeletek, de alatta súlyosan ott voltak a hatalmas paneltömbök, mint Isten kezében tonnányi csörgő dobókockák, közöttük mérhetetlen tér. Szerencsére épp nem hallgattam semmit az ájpodon, nem tapadt semmi zenéhez se hozzá a tragédia, mint történt ez valamikor korábban néhány Muse-számmal, amelyek véreznek most is kis tökönlőtt hemofíliás madarakként, lefagy az ájpod (egy Apple-termék !!!), ha rájuk kapcsolok... (az Apple-nek lelke vagyon...). Lépdeltem a korházutca felé, a súlyos emeletek alá a padlógázba, a vécépapírsárgába bele, Lászlónéhoz. És már látszik a hold is. Irtózatosan nagy, de akkor még szolid krétafolt a plafonon, plafonon, mert arrafelé az égen nem voltak ostyák. Csak két órával később jövök ki az első szünetben, a nagy éjszakába nyolckor, veszem elő az import danhilt, mert addig a vécépapírsárgában már fuldokoltam, hogy még elbasz a villamos egyenrangú útkereszteződésekben, és veszélyesanyagot szállít, és négy sáv összeszűkül egy sávba, ahol rendőr irányítja a forgalmat, meg egy tűzoltó, egyébként meg ez az egész egy határátkelőhely, és közben van egy zebra, srégen egy többnyomtávos vasútiátjáró fél úton átívelő szakállas sorompóval, és hiába tartasz jobbra, mert közben ez az egész Angliában történik, a kuplungnak meg nincs holtjátéka és a seggeden érzed, ahogy 1,6 mm alá ment az abroncsokon a mintázat, jobbról előznek, balról előznek, te fordulnál balra, de ott meg záróvonal van, dupla sárga csík, és hat stoptábla, közben meg a homlokodra ütsz, nincs nálad hólánc, pedig ez határátkelő, kezdődik Grönland (DK), csak hólánccal szabad. Akkor kiléptem a flórián sarkára, tettem néhány óvatlan lépést, számban az életet mentő danhil, az ívszenloran után most persze kapar, teszek még néhány óvatlan lépést, elfordulok balra és lefagyok ahol állok mert a hold kétszer akkorára dagadt, felkúszott a szomszédos panel fölé, világít mint a magnézium, úristen, ehhez legalább 300-as záridő kéne a Canon-nal, ha a krátereket meg a mintázatot még látni akarnám, a húszméter szélességű díszkőjárda közepén, és olyan kicsi vagyok és szoros, mint egy gombóc a torokban, a nagy panelek között apró fióka, bámulom a holdat, hogy mi van, leég a kezemben a cigi, és a látőmezőm alján éppen elindul az árpádhídfelhajtósáv jobbra fölfelé, de ez egy fotón morbid módon aránytalan lenne, a távolság a hold és a panel teteje között is túl kicsit, túl groteszk, de hiába mozgok egy kissé körbe az arcom a holdra zsinegelve, mert tök mindegy, érzem, ahogy szépen hüvelyknyi húsos foltokban mint egy jókora méh én most ott elkezdtem szépen vérezni. Telihold, telihold volt.
Kilenckor pedig hiába jövök ki, hiába újra végig a húszméter szélességű járdán, a hold feljebb kúszott az ég fölé, de most nem érdekel, inkább bámulom a hatalmas teret a Flórián téren, hogy milyen geometrikus, de hiába, túl sok a részlet, túl sok az árnyalat, ebből sehogyse lesz Bortnyik kép, ezek nem bauhaus-ok körülöttem, hanem rohadó kis panelek, kiteregetett gatyákkal, kipakolt háziállattal és növénnyel az erkélyen, meg fűvel, fával, az ég kékje meg hiába kavarog, itt-ott csomós, habár diffúz a folyamat, az azért az, de túl sok benne a hús, a bőr, nem enyhít szilárd perspektíva, hanem kísért mindenhol a hónaljak erotikus íve, a hajak bárkaívű hullámai, benne szőke tincsek, a kezemben duruzsuló dohány, el is dobom, mint a férget, ide hideg szelek, fényes, áramkör-csillogású szelek kellenek, kis abroncskét szoruljanak bele a kulcscsont formáiba. Már jövök le a Laborc utcán, és igen, szól még az On Every Street, és igen, ott vagyok minden utcában, előttem a húszméteres árnyékom, minden kihalt utca az enyém, az idétlen fotósé, lent messze látszanak az esti fények, a Duna árka is ott van, meg a hidak, a Fő utca, innen a hegyről minden látszik, innen az óbudai hegyről, rácsba szedve az egész fényözön, látok mindent, minden utcán ottvagyok, egyedül vagyok éppen ebben a kurva városban. A Laborc utcában még nem hallgattam Dire Straits-et, hanem általában a Twenty Years-t szoktam, ilyenkor lebegek, vagy pedig a Comfortably Numb-ot, ezutóbbinál változó, hogy meghasad-e a szívem, vagy roppanok össze valami súly alatt, mintha lapátolnák a nyakamba az útépítésről a sódert, homokot, de nem az utat építik, hanem a telken, jövök el mellette, a társasházat. Most ott vagyok minden utcán és furcsa módon boldognak érzem magam, az egyik szomszéd ház emeleti ablakában sötét van csak jeges fény vibrál a falakon, az ottani ismerős csávó most épp pornót néz, ő is boldog, kezd szállni fel a lenti éjszakai fényrácsból fölfelé láthatatlan párákban az akolmeleg, minden lakásból, a porózus bőrűéből is, ahol a legidősebb lány persze nem otthon van, hanem a haverjánál, vagy lánybuliban, mert odatartott a villamoson, de mindegy, belőle is száll az akolmeleg, az áporodott párna szaga a matt bőre mikroszkópikus pórusaiból, reméltem legalábbis, hogy száll felfelé, a Gilmour-szólók is pont ilyen meghittek és fájdalmasak, csak azok desztillálva vannak, és tiszták, mint a friss húr csillogása, nem úgy, mint ez a blog itt, ami nem desztillált eléggé, de nem is lehetett ez másként, mert beléptem az otthonomba, és a szemüvegemre kicsapódott az akolmeleg, és kicsapódott testem minden négyzetcentijére is.

12 október 2008

Lehangolt zongora. DAAATS (Part I.)

Lehangolt zongora ez a vasárnap, minden bájával, minden félreértésével együtt, jó lenne most lehangolt zongora billentyűin kalimpálni, de a szobámban a zongora egy klaviatúra csak, felette külön kis polcon az olcsó mididoboz, lehangolok néhány húrt azért a gitáron, de hiába, nem adja vissza azt a finom, lúgos, émelygő hangot, tele fésületlen felhanggal, amit a lehangolt zongora selypít a maga botladozó nyelvével, és benne kereng mindenféle zűrzavar, mint ahogy a teáskannában spirálisan imbolyog valami beteg zene, ahogy töltöm bele a vizet és nekikoccintom a csapnak, hogy elkészüljön a kurva kávém.
Lalára gondoltam most, mert már elolvastam a könyvét, hogy milyen egyszerűen is lehet vezetni egy életfonalat, mármint írásban, lehelet vékonyan, mint az egyetlen húron játszott melódiát, Steve Vai-osan, apró, kúszó fonalként, polifóniától mentes sóhajként, Lala ebben profi volt. Miért is nem írt többet. Közben meg sajátos kis partizán helyzetbe taszít engem, mert úgy érzem, kötelességem lenne ezt a könyvet megjelentetni, terjeszteni, beszélni róla, de nem leszek képes, mint ahogy nem fog hallgatni rajtam kívül senki se Napoleon Boulevard-t, önmagáért csupán és nem azért mert valakinek a szánalmas fiatalságát tölti ki a nyolcvanas évekből, és ezeket a dolgokat a világon senki nem ismeri, és ki fognak halni, ha majd meghalok én is, mert nem mondtam el senkinek, hogy ezt hallgasd meg, ezt meg olvasd el, és mutasd meg másnak is, belém fognak száradni, mint az üvegekbe hegedt tus, nekem pedig pumpálják az életerőt, és el fogják felejteni sokan a David Gilmour gdansk-i High Hopes steel gitár szólóját is, pedig engem még ez is éltet, és például már sokan elfelejtették a Uriah Heep July Morning-ját is, és én is már annyi mindent elfelejtettem, vagy meg sem tanultam, és Lala könyvét se fogja a család néhány intellektuális tagján kívül senki se olvasni, csak ha majd lefordítom nekik, mert igen, ezt tervezem, hogy visszafordítom magyarra, mert Lala már eltűnt megint, nem lehet elérni, nem lehet kommunikálni vele, szarik az egészbe, szarik gondolom Kaajgelingenbe is, meg most már Larába is, meg a fiába, szarik az egészbe, az ötvenes férfiak beleszarásával, akik csak a féltékenységbe nem tudnak beleszarni, nem nőnek egészséges hegek a régi sebek mentén újra, mint vissza a gyíknak a farka, hanem mindenféle féltékenység ott marad, ahol van.
Szóval most Lala taszít a depibe bele, lassan másodszorra már, nincs az ember bevonva spéci kemikáliákkal, mint az elixir húr, amit hiába izzadok szét napi 6 órával, és hiába kopott el már rajta néhány réteg bőr az ujjbegyemről, csillog vigyorogva a gitáromon, hogy haha, ehhez te még kevés vagy, hogy én berozsdásodjak tőled, engem te még gyepálhatsz ítéletnapig, én meg fogom a pocakomat, és jót röhögök vele egyetemben, hogy haha, ő meg ott csillog az állványba rakott sekteren, akkor maradok is kevés, ezzel a néhány órával, de nehogy berozsdásodj ám, hahaha.
Telik az ősz, fojtott orgazmusként, telik, szép vagy mint mindig énnekem, mondja cérnára kötött farokkal Petőfi és nézi a terhes feleségét, a Júliát. A David Gilmour meg szólózik Gdanszkban. Lengyelül köszönti az egybegyűlteket.Na de most már nem kerülgetem a forró kását. Legépeltem a Drawing An Arch Above The Sky első fejezetét, ami nem fejezet, mert csak csillagokkal van elválasztva összesen kb. 10-12 részre a rövidke könyv. Ez most angolul lesz, mert fordítani még nem álltam neki, jaj, nehéz lesz, mindegy, nyelvgyak.

Ui.: most, hogy így legépeltem már, érdemes görgőzni a két szöveg között, és csak az írásképet figyelni. Az angol darabos, letisztult, a magyar a sok ékezettel és magas betűvel kicsit kaotikusabb. Európai nyelv már csak a német áttekinthetetlenebb a kapitális betűs főnevekkel. Az angolnál darabosabb talán csak a spanyol tud lenni, conocimiento, aproximadamente, independientemente, qué carajo, huh...)


Drawing An Arch Above The Sky – Rilchu Minos (Ulrich Simon)


I’m not a sick man. I implore the sun to shine on my forehead, and am still flying covered with freckles of the light of sparkling snow powder beaming their shattered glow on my overall, I feel warm, I’m Daedalus, I’ve sprung from earth, the emptiness of scattered hollows in my soul lifting the body, but only up there it gets filled with melted brass of warmth, so I grow heavy and parachute towards the ground which I reach with a gentle thump. That is my life, I may not describe better. Usually people get sown into basic grounds and start there voyage upwards, and I know this is sort of a cliché metaphor (or is it a simile) I’m using now, but I have already sprung from the tower, from the ramp, and I am sinking with all the respect a ski-jumper may all its life achieve, and I am proud I have accomplished this career of mine, and I’m telling you, fellow Reader, this unearthly dignity, which I found in the skies, but which should be even on ground sought after. I’m definitely not moralizing here, don’t shut the book fellow Reader, this is my not too much picturesque humble arch in the sky I have drawn, with all the complicated simplicity of the spring of your body, the wires of muscles stretching and bending, the furiousness of air brushing your face with the comb of full speed into awkward smiles of delight, and there you jump, and there you fly, upon the palms of wind, a bit pressing the stomach and the lungs, you get stiffened… but in a second millions of the Earth’s sorcerer ropes claim you back. The magic of the flight yields the impression of ruling the vaults of sky, so you don’t get pressed under with superstitious dreams.
I’m not a sick man, I’ve come from the cradle of the countryside, from the lap of Nature itself. I’ve read Dostoyevsky, but it was only the 23rd year of my lifetime when I crossed the first corridor I’ve ever encountered. I lived all my life in simple one- or two-roomed cottages, until now, henceforth I will be living in a flat in the country of lost pearls I moved to years ago, yes, I moved to the north where in the majority of the year the minutes get frozen of low temperature and become precious. I’ve always wanted to be aware of the present, of the moment, the moments you ought to cherish and fiddle with, as if you were constantly in the sky, revolving around Earth beneath you, and you must pay attention to the audience of forces which are toying around with your body in the air, clenching the legs, grasping the frozen breath, kneeling on the stomach, grabbing the limbs, the ski-jumper must always be aware of the lurking forces of physics, circling around the coat and the gloves almost torn by the wind, like wild animals lured towards the warmth of the body intending to steal the melted brass within, but oh no, you hug all the warmth upon the breast, you sink, never drop, and so all the engulfing animals will spread and scatter again in the air. Because you have landed once more.
My father was a well reserved man except when he was on rampage. Fog in his eyes due to drinking. He did not drink much, a small glass of palinka every evening only, but still that appeared to be enough. Enough for keeping him numb forcing him to do nothing. Utter silence in the small cottage beside the forest, for I did not dare to pronounce even my breath – otherwise my father would rise and shout like hell. He never hit me, he was too solemn or too humble for such behavior. He just shouted, very well articulated, sending heavy, mushroom-like smoke clouds into the cool air, with riddling sentences their meaning I had no clue about, usually reciting complete paragraphs from philosophers and fashionable writers who had had their trend in my his youth. I’ve never ever read these people, but many sentences stuck into my mind; I cannot pronounce them today because I do not dare to do so, however they sometime start their boiling in my chest, when I need to cry, for my father, after all, was one of the most pitiful phenomenon I’ve ever experienced. This feeling sometimes still slaps at my Adam’s apple today. But the shouting occurred only after my mother’s sudden death, when I was 12 years old. I did not like my mother. I mean, I would not present my love with visible or superficial caresses. She was a Polish rebel, a little girl full of politics she did not even understood. But my father adored her. She died very soon. But the reason I am mentioning my ancestors is that they were who first took me skiing, with a pair of skis crafted by my father, with leather ties on them, both lacquered with some special glue my father was able to acquire from the village nearby.
After the first solemn event, when I could pass the easier slopes without falling off but where I managed to stop only after I reached even ground and hugged a tree trunk tight, I became a little pro. A few afternoons later I could already shift my weight as a professional to bend those sexy curves into the snow. I had built a little ramp out of a fallen tree’s trunk and I had stuffed snow above it. A had been accelerating from the top of the slope, darting towards the ramp and kicking myself from the ground into the soft, chilly breeze. Skiing occupied my whole day – for years. When my pair of skis got worn off, for birthday I asked for a new, professional pair, which was already created of plastic and metal. It was expensive and it took me 3 months of wood cutting in the neighbor’s forest to gather my part of the money which I forked out immediately the next day. Even though cutting wood at such a young age was forbidden in the country where I lived, otherwise I couldn’t have dreamed of such a gift from my parent. Since my mother had already been dead by that time.
Now it was only then when I first met the guy from high school whose father was the greatest tomato importer in Denmark when I got my first sponsor out on the ski ramp. Silly thing to trust a tomato man, but that was what I did, and my girlfriend back then sewed my first pro overall, and I won all local championships, and my career was starting to dismantle itself, letting itself be used up for higher purposes, and it was opening like an authentic book, the pages still flattering about but the chaos ceasing rapidly, until I could see through the chaos, upwards, towards the ski ramp, the snowstorm coming to a halt, the flakes settling on my shoulders like little white parrots whispering stupid secrets into my ears, whispering their false advices, to jump, to jump, and I was staring, staring from below at the great ramp, because it was my first serious championship, my current girlfriend standing beside me, grabbing me by the elbow, the flakes were whispering curses into my red-rimmed ears, to jump, to jump.
I ought not to have jumped. For the first time I mean.

11 október 2008

Sok dolgok, Flórián

Tiktak tatakk tatata tak tik tiktatak. Csing. Visszatekercsel. Tiktatatititatak. Tak. Tititititittakt. Csing. Vissza...
Úgy telt el ez a hét, észre se vettem, pedig tele volt ám dolgozatokkal, meg sok torokfojtogató pillanattal, meg az első húrszakadásommal, három reménytelen szerelemmel, két prezentéjsönnel, Virginia Woolf-fal, kresztanfolyammal, az új fehérdobozos Marlboro néhány szálával filter-között-dohány-kialakítással, az GMC újabb, immár 1 egész éves előfizetésével, az apa hazaérkezésével az Adriáról, egy csomó pityergéssel, Roy Stuart-tal, Buckethead albumokkal, zsidó nőkről való ábrándozásokkal, kevés, de így is órákban mérhető gitározással, egy iltreno pizzával, okkersárga levélhullással, a nyelvtudományos lolita megvető pillantásaival a hátamban, gitározással, ábrándozással, KFC-vel, Marco Sfogli-val, Andy McKee-vel, Amy MacDonald-dal, Dr. House-szal, gitározással, azzal, hogy most már végleg kinéztem magamnak az új PRS-t, amire néhány éven keresztül végre elkezdhetek várakozni és pénzt gyűjteni, hasonlóképpen egy Line6 csöves 2x12“-es kombóval, amire szintén néhány évig gyűjthetek, meg a repülőjegyre retúr, amivel elmegyek ezekért a dolgokért Manhattan-be, tele volt még zenélgetéssel, gitározással, meg egy kis zenélgetéssel, meg Buena Vista Social Club-bal, Háy Jánossal, a póker elvonási tüneteivel (azon kapom magam hogy az ágyban kuporogva kevergetem a kártyát), fotós életművem babrálgatásával, gitározással.
Karjnyújtásnyira vannak a dolgok tőlem, de ez csak arra jó, hogy amikor körbepropellerezek, leverek mindent a csuklómmal. Ha csak kőhajításnyira lennének... tarkón basznának egy agyagröggel.
Megyek a hangszerboltba, mert a hangszerdiszkontosok megint átkúrtak, 7.-ik húrnak egy basszusgitár-húrt adtak, és gyanús is volt, ahogy lecsippentették a végét, hát persze, hogy ne kapcsoljak azonnal a piros szövettől... Megyek az nagy hangszerboltba, hogy én kérem 0.56-os húrt kérek. Csávó bambán néz felém. Az basszusgitár G-húr? Nem-nem, ingatom a fejemet. Keresztbe fonva a karom. Még türelmes vagyok, de azért vetek egy pillantást az egyetlen kiakasztott Gibson, a ’60-as goldtop Les Paul felé, hogy egy kis biztatást nyerjek, hogy ebben az országban léteznek még gitárok, meg húrok, meg gitározni tudó emberek, és nem csak a szkvájörök, meg a dzsonzonok, hanem van itt még Tátrai is, akit remélem láthatok majd nemsokára, meg vannak itt hangszerek, meg hozzáértő emberek, akik nem basszák át az embert még egy szaros kis húrral is, ami pont annyira vastag, hogy a hangolókulcsokba ne férjen bele. Nem-nem, gitárhoz kellene az. I shall give him a clue. Csávó bambán néz felém, nem mer többet kérdezni, kotorászni kezd a pult mögött, és, és, és felragyog az arca, mert még pont van egy csomag... Nem dohogok tovább, elhagyom a boltot, habár még előtte lecsekkolom azt az OLP musicman-t, amit a Muris Varajicnál láttam az egyik lesson-ben, hú, ez egész kényelmes, motyogom magamban, de nem próbálom már ki, mert kezdődik fél óra múlva a nyelvtud zh, és még vissza kell érnem.
Kis szeizmográf zizeg bennem, egy-egy sokk után folyamatosan csitulva áll vissza, kis borzos háromszögeket rajzolva a papírra. Ebben nincs semmi sovinizmus, sem fojtott vágyak, csak sokkok vannak, ezerrel.
Ülök még napi három órát a kresztanfolyamon, 11 emeletes lakótelepi ház legaljában, vécépapírsárgára meszelt falak között, feltekintek a plafonra, hogy most 11 emelet van felettem, de mi tartja, miért a falak és miért a szintek, miért a kresz, ha nem érdekel, miért a Flórián előtt a park, miért a fű, ha újra nő? Lászlóné magyaráz. De Lászlóné hiteles néni, úgyhogy nem szólok be csak azért se Lászlónénak.



Roy Stuart (Volume II, Taschen Verlag)


Hogy egy gyors műfaji meghatározással éljünk, idézném is mindjárt az eredeti előszót: „artistic pornography which is still masturbation−worth“. Valahol az akt és a pornó között tehát. Alapvetően pedig fotóesszékkel találkozunk, amelyek azonban nem a szó szoros értelmében fotóesszék, inkább valahol a videóporáma és az esszé között állnak. Egy ilyen sorozat tulajdonképpen nem esszé, mert nem tartalmi mondanivalója van, vagy ha van, akkor arról nem meggyőzni akar, mégcsak nem is szemlélteni azt. Egyszeűen csak lefényképezi a jeleneteket, és innentől fogva kerül nagy hangsúly a dramaturgiára, a koreográfiára − na meg persze a modellekre. Egy-egy fotósorozat egy-egy jelenetet ábrázol, általában egy helyszínen, epikai vonulatuk pedig hasonlóképpen egyszerű, két lélegzetvétel közé férnek, néhány példa: egy lestrapált tornateremben két nő felfedezi egymás szépségét; két férfi küzd egy nőért, aki megalázza őket (a csipkés harisnyakötő és a koreográfia alapján gyakorlatilag anyakomplexusukban) − a két férfi ezután egymást találja meg; fiatal lány Párizs utcáin járkál éjszaka és félrehajtva a bugyiját az utcakőre guggolva pisil, mert nincs nyitva sehol semmi; Prágában a kisfiú−prostituáltak egyikét egy borostás pali hiába viszi fel, mert a selymes bőrű gyerekről kiderül, hogy lány. Mondom, két lélegzetvétel között elmondható egyetlen mondatban a tartalom, a fotók pedig éppen attól fotók, hogy szemléltetnek, nem magyaráznak, Stuart képei sem magyaráznak, illetve azért valamit igen, de susogva–sisteregve. Erről később
A modellek szigorúan amatőrök, ez látszik is egy−egy esetlen mozdulaton, feszélyezett testtartáson, nem egyértelmű dinamikán, ám közben a keresetlenség bája lebeg az idősebb és fiatalabb női modelleken. Stuart maga vallja, hogy neki nem kellenek betanult, túlstilizált modellek, akármennyire profik is. A (merem remélni hogy már) 18 éves lányoktól kezdve a 3 császáron átesett amorf testű, elhízott ötvenes hölgyig anyaszült meztelenül, és az utóbbinál pont erről van szó, az anyaságól, a lestrapált húsról, ahogy felpuffadt az élet nagyszerű teremtése közben/végett/miatt.
Az igazi lehetőség természetesen Párizsba érkezett, a Paris de noir−ban, aminek leghitelesebb megörökítése eddig szerintem egyértelműen Brassai-é, az éjszakai bordélyok, utcasarki klasszikus pissoir−ok, a szajnaparton-hagyott-óvszer, a domború macskakövek, a latinnegyed kozmoszában, az éjszakai leple alatt. Amerikában pornómagazinok utasítottak vissza (sic!) tőle képeket (ahhoz túl soft volt), és mikor Angliába átcuccolt, azt hitte, az európai légkör majd minden fellendít. Nem ismerte korábban Angliát, de naivitását hamar kinőtte, ment a következő utcasarokig, Párizsig. Amerikáról azt kell még tudni például, hogy a Photo magazin egy tavalyi számában megjelenő tengerparti szépia árnyalatú aktképeket (melyek elkövették azt a hibát, hogy a toplessnél többet mutattak) maga a nyomda utasította vissza. Egy héttel a lapzárta után a Photo magazin is átköltözött Párizsba...
Roy Stuartot itt-ott zseniként és A művész−ként írják le, mint aki felrúgja a társadalmi konvenciókat, új felfogást diktál, megbotránkoztat, meg ilyesmi, de persze ezeket nem nehéz elérni teljesen átlagos fotókkal is, ha történetesen a tabu problematikájába piszkálnak bele, habár Stuart képei minőségüket tekintve jók, vagyis egy olyan fotósról van szó, aki hivatalán kívül még kísérletezget is. Apropó: tabu. Ami igazán megfogott a képek eszmeiségében, az a tabu−felfogásuk. Roy Stuart nem akar infantilis pornófotósként tabukat felrúgdosni, mert annak ellenére, hogy a tabu inkább társadalmi vonulatát tekintve tabu, individuálisan is érvényes. A nyílt pornó belehasít a tabu finom szövetébe, és közben megnyesi az esztétika, az erkölcs és az intimitás apró hajszálereit is. A nyílt pornó aljasít, infantilizmusba süllyest, vallja nagy nyíltan Stuart is. És valóban, ő nem tabukat fog felrúgni, hanem kifejti azokat, mint a virágszirmokat − persze nem tökéletesen, marad a fixáló anyagtól kérges ujjbegyén néhány tépett szirom, de vállalkozásnak mindenképpen tiszteletreméltó, és ami így létrejön, az a nyílt dialógus, a nyílt testiség, maszturbáljon rá, aki akar, de nincsen semmi meggyalázva úgyse, hanem a maguk drágaságukban vannak ezek − feltálalva. Mint egy erotikus gyümölcsöstál egy Velazquez képen, tele a bűnös almákkal meg hamvas barackokkal stb.
Roy Stuart nem engedi a modellek megborotválását sem. Számomra először tűnt egy finoman otthagyott hónaljszőrzet hitelesnek. De Stuart képein az. Egy ötletes képen, amely mintegy a sorozatoktól külön, egymagában áll, csak egy fellibbent szoknya és egy fehér vászonbugyi látszik, a fanszőrzet finom kis cérnáival a bikinivonalban. És ez nem a nyolcvanas évekbeli Playboy, hanem bizony az ezredforduló után vagyunk már (a fotósorozatok egyébként a 70-es évek közepétől datálódnak).
Roy Stuart nem zseni, de az a nagyszerű, hogy valójában semmiképpen sem akar az lenni, az albumok és a kiadók mindenféle marketingfogásainak ellenére sem, és valóban, akárhogy kapargatom a képeket, nem marad a körmöm alatt a manír orrfacsaró filmrétege, nem akar Stuart konvenciókat felrúgni, nem fogja a pénisze hegyén tornáztatni a Nikonját, annál azért nagyobb arc.

04 október 2008

Bábeli könyvtár

Tegnap este negyedórás tűzijáték, de még korábban reggel a hegyünk lábát elborítják az autók, a még le se aszfaltozott parkolóban tolong mindenki, és a Táborhegy talán még soha ennyi embert nem is látott egyszerre, Békásmegyer tömegeit, a Temető mellőli bebábozódott nyugdíjasokat, a háziasszonyokat és háziférfiakat, és én már be sem fértem, amikor megkíséreltem bejutni, csakúgy kiváncsiságból, miután átvágtam a hatalmas baseballpályán, éppen átlósan, át a munkagépek árnyékán is, amiket otthagytak még, mert a parkolóban már keresztbe álltak a bevásárlókocsik acélrács-anakondái, és a nyugdíjasok majdnem megkergettek a petrezselyemhusángjaikkal, mert akkora volt a tömeg, mert tegnap, október 3-án reggel nyolckor megnyílt az óbudai Tesco. Az indigókék égboltba, a baseballpálya hatalmas placcán túl, innentől fogva most már minden éjszaka bele lesz hasítva a vörös tesco felirat, 0-24 h. Este tűzijáték, és a Táborhegy megszóratott repeszekkel bőven, és a tesco felirat elhomályosodott a repeszek zuhatagában és elhalványult a nappali fényben, amit a tűzijátékok okoztak, a visszhangzó hegyek lármájától pedig az acélteszkóépület és majdnem összecsuklott, de legalábbis reszketett, mint egy reumás, de lehet, hogy csak a megilletődött nyugdíjasoktól remegett, akik benne remegtek az acélteszkóépületben.
A reggeli politikai előadásból alig értettem egy szót is, úgyhogy inkább csak bekapcsoltam a kamerát a mekbukon, és húsz percen keresztül vettem fel a pofámat, ahogy szenvedek az amfiteátrum kakasülőjén. Utána húsz percen keresztül néztem saját magamat, és az ásításaimat számoltam. Nem mondok adatot.
Hittudományi akadémia, egyháztörténelem tanszék, gyűrűs és kisujjam közt egy slim Yves Saint Laurent, jobbra fent a falon egy elnagyolt festmény Márton Áron gyulafehérvári vértanú püspökről, balkéz felől a polcokon 1896 és 1942 között a Hittudományi Szemle évfolyamai bőrbe kötve, gondolom tele Prohászka és Tóth Tihamér cikkekkel, előttem Józsi atya, megvitatjuk az Ulysess-t, azután épülettúra, a háromszázéves barokk épületben, itt-ott pálos barokk faragások, szószékek a refektóriumban, négyszáz éves németalföldi festmények a hallgatók könyvtárában, a folyosó végéről pont bebólinthatuk az Egyetemi templom dzsuvás barokk homlokzata elé, itt minden barokk, minden barokk, és a magyar pálos rend kezenyoma mindenütt. Már csak negyed óra Józsi előadásáig, most bemerészkedünk a pálos könyvtárba, ahol a legújabb kötet is mondjuk 1750 előttről való, igaz, korábbról sem sok van. Ez a tizennyolcadik század, tömény dohszagával, a rokokóba és a biedermeierbe kicentrifugázódó hemofíliás csicsáival, mely ugyan aranyozott, mely ugyan lakkozott, de alatta sajnos rothad, és rothadást lélegez ki. A könyvtár őre, Jorge, nem néz rám, csak el a jobb fülem mellet, hallani sem akar a könyvtár látogatásáról, két hete is csak az Erdő Pétert engedte be egy delegációval, most akkor minket minek, na de hát az egyháztöri tanszékvezetőjének vagyok fogadott bérmafia, filozófiai diákolimpia oklevelese, és egyáltalán, egy percről lenne csak szó, és egyáltalán, én vagyok a megtestesült bibliofil polihisztorutánpótlás. A könyvtár meglepően kicsi, de mi felmerészkedünk a háromszázéves tiszta fa, faragott körgangra, a dohos a könyvek szerves kipárolgása, és igen svéd szent Katalin, Józsi atya kispapkori tanulmányának tárgya harminc év óta ugyanazon a polcon van, Jorge is bólint, a második emeleten, bal oldalt, középtájon, harminc év óta nem nyúlt hozzá senkisem. Kinézünk az ablakon, lent a Papnövelde utca, a Veres Pálnét bontják ezerrel, munkagépek torz zaja. Bámulom a könyveket, csak teológia, csak teológia és más világi hívság nem, és ezek a könyvek némák, nem pusmognak egymással, hanem kussolnak jó mélyen. Nem állnak párbeszédbe egymással, nem írják meg egymás katalógusait, nem karattyolnak száz más nyelven mágikus történetekről, hanem dédelgetik a saját történeteiket, kihűlt, márványölmelegben. A polcok aljában kihúzható falapok vannak beépítve, százötven éve ott még valaki könyveket tanulmányozott, vagy fordított, vagy kötött át. Mondjuk egy pálos. Öt perc volt csak, a körgangról leérünk, én kuporogva csorgok lefelé a csigalépcsőn, négy fordulat és kiköp a kockás parkettára a pörgés. Ide sem fogok valószínűleg soha az életemben visszajutni, maximum ha bíboros leszek. Kint a folyosón már zajlik a csendes papi élet, aktuális evangéliumot parafrazeálnak poénkodva, nincs kedvem, mondja az idősebbik, nem megyek ki a szőlőbe dolgozni, de azért csak kimegy. Jorge jó nagy kulcsokkal vacakol, a megfelelőt háromszor is ráfordítja a zárra, ide akkor többet nem, te kis tetű, nem te fogod itt a nagy Filozófus titkos műveit kutatgatni, és én nézem haldokló fogsorát, amely valaha darabokra cincálta a Poétika mérgezett lapjait, hahaha. A könyvek némák maradtak, szerintem azután is, hogy kijöttünk a könyvtárból, hogy rácsapódott a barokk pálos faragású hatalmas faajtó a teremre, csöndben maradtak, talán fel sem ébredtek, talán fel sem kavarodtak zavaros nyállal a szájukban, hanem szépen elrendezve pihentek tovább a polcokon, legalábbis a vastag faragott ajtón keresztül én neszt kiszűrődni nem hallottam.
Elbúcsúzok Józsi atyától, beteszek egy kis Cacophony-t teljes hangerővel, a Concerto-t meg a Ninja-t, hogy a hangulat megmaradjon, az utcán majdnem elcsap egy konvojnyi ÁJK-s a Kecskeméti utcából, hazafelé pedig ekkor volt, hogy átvágtam a baseball pályán, és egy nyugdíjas néni majdnem megkergetett a petrezselymével, mert a táskámmal kisodortam a nagy tömegben a kezéből egy zacskót, amiben meg répa volt, joghurt és alufólia.
Most elfáradtam, a következő bejegyzésem Roy Stuart pornóképeinek elemzéséről fog majd szólni, de előtte még hadd álljon itt a régen ígért KFC-s tanulmányom:


KFC

Jelen értekezés műfajilag egyben nekrológ is, halott beszéd a régi típusú király utcai KFC-hez. Erről azonban később.
A Kentucky Fried Chicken-nel először Torquay-ban találkoztam, ahol egy lengyel haverommal majdnem minden nap végigbattyogtunk a Union Streeten, be a központi KFC-be, és tömtük lefelé a Twistereket, meg 1-1 fontért a 3 Hot Wingset. Magyarországon csak később fedeztem fel a Király utcában a KFC-t, hiába, budai gyerek vagyok. Az azóta eltelt 3-4 év alatt pedig már a főváros valamennyi pontján van KFC, ez pedig örömmel tölt el, olyannyira, hogy számomra városnak minősülő település az, ahol van KFC. Amikor Párizsban voltunk, egészen az utolsó napig azt hittem, valami túlméretezett faluban járkálok, de végül megtaláltam ott is a főhadiszállást, Amszterdamban pedig 4 nap alatt háromszor vacsiztam a hatalmas étteremben, mondjuk ott nem kellett keresni. Budapesten tehát terjed a kultúra, a kultúra fokmérője pedig eme étteremlánc darabszámban mérhető mennyisége. A wikipedia szerint összesen 11 van a fővárosban, 1 Dunakeszin, 2 pedig Budaörsön, 1 pedig várható Debrecenbe.
A KFC-nek is megvan a maga kis mítosza, Sanders bácsival és a 11 fűszerből álló titkos receptjével. A KFC is jellegzetes amerikai álom, az Egyesült Államokban egyébként sok helyütt a mekdonáldznál jóval népszerűbb. A wikipedián pedig sok minden mást is el lehet olvasni: http://hu.wikipedia.org/wiki/KFC , de én most csak a magam szimpla gondolataimat tudom róla közölni.
A csirkehús egészséges, a KFC-ben nem annyira zsíros, a krumpli nem túlsózott, a Pepsi viszont egy gyenge pont, de a Coca-Cola már korábban elköteleződött a mekdonáldz mellett. A piros-fehér-kék színvilág kölcsönzi az egész étterem mű voltát, éles ellentétben a konyhavitrinekben párolgó panírozott csirkedarabok barna, gusztusos színével, a krumpli sárgájával, és a kóla feketéjével. És az egész klasszikus KFC-ről üvölt, hogy amerikai, hogy kicsit lepukkant, a kiszolgálás a kis húsdarbokkal való vacakolás miatt lassúbb, több szemét keletkezik az olajos csirkés papírtányérok után és egyáltalán. Nem a Burger Kinges túlneonozott, Harley Davidsonos imidzse a hiteles, hanem a KFC-é, ahogy a régi király utcai étterem cigány hústorony biztonsági őre tíz centis távolságban masírozik felalá az asztalom mellett, ahogy a fejem felett emeli át az aszisztens a szemetes zsákot, ó, bocsika, mert csak úgy fér el, és mindez csak azután, hogy húsz percet álltam egyetlen grószmutter mögött a sorban a pultnál, amíg a pénztároslánykával végiglajstromozták az összes csirketípust, a stripset, a hot wingset, a csirkerészt, a különböző típusú vödröket, a twistert, a fincsibe burgert… Akkora hangulat volt ott, amit az ember nem tapasztal mondjuk egy Leroyban. Mára azonban a király utcai étterem átalakult, igaz, ízlésesen, de közben odalett a terézvárosi hangulat. A bézs-piros-fehér-fekete ihlet jegyében puritán székek és asztalok, letisztult dizájn, tisztaság, beülős, hangulatos sarkok, csupa pozitívum, de az ember egy ilyen helyiségben nem felejti el, hogy kint Budapest várja, a körút meg a villamos, nem képes elfeledkezni róla, vagy nem tudod azt hinni, hogy kint a texasi seriff vár téged egy sörétessel, vagy a nagy búzaföldek hullámzanak a semmi közepén meghintve itt-ott egy-egy rozsdásodó siló-toronnyal, a repedezett duplasárga záróvonalas amerikai út valahányezredik kilóméterénél New Orleans és Denver között félúton, ahol a rozsdafoltos türkizkék Dodge pickup alatti tyúkketrecből vakarják elő a leölni való csirkét, és Virginia, a helyi tenyerestalpas konyhafőnök elkészíti neked a copyright recept alapján a twistert. A twistert egyébként megtaláljuk a mekdonáldzban is, ahol tortillának hazudják és kecsapot tesznek bele a barmok.
A KFC falatnyi amerika, és én minden gyerekkorban elfojtott indiános lelkesedésemet ebben az étteremben élem ki. Remélem, a király utcai éttermük is újból lepukkan majd, úgy talán autentikusabb. Ahogy kis pénztároslánykák lavíroznak a csirkerészes tányérokkal, hopp, itt leesik egy itt, leesik egy ott... A KFC életérzés, nem a jóllakásé, hanem valami fizetett szabaságé, pop-art stílusé, egy kis 70es évek, egy harapásnyi realitás, a franchise éttermek minden jellemzőjével, s így a leghitelesebb éttermek egyike a világon.
Utolsó két gimnáziumi évemet a tedeum után a családdal a Király utcában zárattam le hivatalosan, és bár a ballagás utáni vacsora sajnos a széles rokonságra való tekintettel nem ott zajlott, remélem azért a diplomaosztót vagy az esküvőmet a saját szájam íze szerint egy KFC-ben ünnepelhetem majd, és nem azért, mert így avantgárd, hanem mert a hagyományos protokoll rendszerek alkonya után úgyis mindenki belátja, KFC is the ultimate place.

02 október 2008

Taylor

Sikertelen nap, de csak röhögök rajta, nem is, inkább, hahotázok, mint a felfestett bohóc, és reng a pocakom, hogy ho-ho-ho, pedig csak néznék kifelé a fejemből, mint egy hosszú távcsövön keresztül, amin végigsétálok tétova módon, mint a Mester utcán ma a lurdiház felé a körútról egészen el, hogy átvegyem eddigi fotós életművem maradék részét, a 175 fényképből álló csomagot.
Most egy kis Unwritten Law-t hallgatok, közben szagolgatom a rozsdásodó acélhúrokat a nem Elixirrel felszerelt gitáromon, aminek kicsit savas is már a szaga, mint a csalamádéé, ami három napon át készült az étkezőben nálunk, tonnányi reszelt uborkával és paprikával és ecettel, fürdőkádban ázván éjszaka, és hányingert kaptam ettől a sok zöld, savas masszától, talán onnan van még a húroknak is csalamádészaguk.
Ma összesen háromszor voltam sírásközeli állapotban, ebből háromszor a reggeli spanyol nyelvfejlesztésen. Mindezt miért?
Ma érdemes lett volna acélbetétes bézbolsapkát vinnem a városba, mert kicsit az az érzésem támadt, hogy jó nagy hógolyókban szakad rám az ég, ezellen pedig egy acélbetétes bézbolsapka esetleg segített volna.
Egyébként nem tudom, miért éppen Unwritten Law-t hallgatok, amikor ilyen erővel hallgathatnék Bad Religion-t is, ami ennél sokkal jobb punkrock, punkrockból pedig az ember mértékkel hallgat, ha éppenséggel nem pank. Meg akkor is ha már a könyökén jön ki a sok powerchord, a sok sus4, meg dúr sus2-es akkordok, amiket egyfolytában játszanak ezek az emberek, a horpadtra vert cinek, amiket csak akkor püfölnek ugyan, amikor éppen figyelni kell, mert robbannak, de hát az ilyen háromperces számokban mondjuk 12 másodpercnyi bevezető után végig robbannak, ennyi robbansára meg az ember nincsen berendezkedve. Mondjuk a Get Up jó az Unwritten Law-tól, a Here’s To The Mourning-ról.
Ma próbáltam magam megörvendeztetni egy kis blues szólózással. Nem sikerült.
Egyébként pedig böngésztem egy jó elektroakusztikus gitár után, mert ez még hiányzik a felszerelésből, egy pofás kis western gitár. Így van, ezen szoktak az emberek a C, G ill. D dúr akkordok trükkös váltakozásaiból (Amerikában és az angolszász popzenében) Bilboard listás dalokat csinálni, ami háttérzenénk megy a texasi KFC-kben, de ugyanúgy a király utcai KFC-ben is. Rá is akadtam egy szimpatikusnak tűnőre, haha, naná hogy Taylor volt, fehér, hanglyuk-pickupos, több sávos, egy külön változatában pedig kis előerősítővel ellátva. Átszámítva 800e HUF, odabattyogtam a titkos trezoromhoz, mely a szobám bástyarészének negyedik ablaka alatti íróasztalom felülről a 3. fiókjának jobb hátulsó sarkában van, pontosabban a balatoni kerékpárutas térkép és néhány régi (értsd: 95 előttről származó) de máig felbontatlan zsebkendős zacskó alatt található, elővettem hát, de bizony csak néhány ötvenes zörgött benne fogvacogva, meg egy csomó kétszázas, meg egy-két ezres is, na meg egy húszezres, de hej-haj ez még messze van a Taylor gitáromtól. Lehet, hogy már csak azért is le kell mondanom róla, mert ugyanennyibe kerülne egy amerikai zarándoklat is Manhattanbe, ahol a helyi egyetlen Taylor disztribútortól átveszem ezt a hanglyuk-pickupos csodát, mert Európába nem szállítanak Taylorék, hanem mondjuk csak Alaszkába. A másik variáció, hogyha a Dolores O’Riordan majd egyszer KözépEurópában jár, akkor a backstagere beosonva leütöm, és elveszem az övét, mert neki is ilyenje van, csak az már gondolom összevissza van karcolva. Lehet, hogy be kell érnem egy Oscar Schmidt-tel, ami csak 54e forint. Majd hoz egyet a nyuszi.
Na most kezdődött el az Unwritten Lawtól a Celebration Song, aminek hatására még leghátulról is nyertem az NFS Underground 2ben, de persze soha nem voltam hátul, csak a rajtnál. Na ez is egy ötletes szám, vagyis profi, de semmi köze az eredetiséghez, mégsem idegesít.
Egyébként csorog stabilan lefele a David Hasselhoff diszkográfia. Alig várom már. Néha beteszek egy Du-t vagy egy Hot Shot City-t. Duuu, du allein kannst mich verstehen. Szóval érted.

01 október 2008

Blade II.

Már akkor, amikor beléptem a D épületbe, a szlavisztika tanszék fellegvárába, és eszembe jutottak a d betűvel kezdődő és rossz emlékeimet generáló szavak, detention (még az angol iskolából), Dday (a második világháborús játékokból), dagerrotípia (azokból az időkből, amikor még azt hittem, hogy ez egy mentális betegség neve, aminek során vörös haja, sárga foga és zöld bőre lesz az embernek ráadásképp) és demarkáció(s vonal, még a töri faktokról), már akkor, amikor igyekeztem késve lefelé az alagsorba vezető lépcsőn, és egy nem túl messzi helyiség fornettis büféjéből átszivárgó, de a dohos falakon megszűrt, áporodott péksütemények szaga köszöntött, a kis oszlopos előtér sarkaiban nyugatózöld, szétvert iskolapadokkal és krétaport köhögő vászonborítású székekkel ott volt minden kellék, mint egy Csehov-drámában, vagy inkább mint Dürrenmattéban, és a neonfény már kezdett befolyni a garbóm alá, már nyitottam későn érkezőként az ajtót, egy nyelvgyakorlattal és egy informatika előadással már korábbról leamortizálva, már akkor tudtam, hogy ebben a mai irodalomtudomány szemináriumban nem lesz köszönet. A terem aprócska de magas, három méter magasságban az ablakon keresztül akár meg is ragadhatnám valakinek a bokáját, aki ott áll, akár, a mennyezet pedig ívelt, és belül akár a meszelt hordó, benne lötyög a neonfény, és benne mi is, illetve én, egy csomó lánnyal meg egy kevés fiúval, akiknek máig nem sikerült az arcát megjegyeznem, a lányokét pláne nem, a meszelt káprázatból csak ittott előtünedeznek, mint az iszapos vízből az ízléstelen búvárok, kicsit még ragacsosan, én is pont így lebegek, szerényen, 1 intelligens mondat/félóra, ez így összesen 3 alkalmanként, éppen bámulom a kijavított háziesszémet, amikor mellettem a 176 kilogrammos, 6,5 dioptriás lány kezén megpillantom az újabb hegmintázatot, az alkarján, most GNR volt belevésve a bal kezébe pengével, ez érdekes, gondolom én, valósznínűleg tegnapi, mert még elég gennyes és friss a varr, majd akkor otthon felfrissítem a Slash-szólóimat, igaz, közben még öt párhuzamos vágást is felfedezek a jobb alkarján, de azok hetente frissülnek, különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, már folyik az óra, Joseph Conrad Heart of Darknessével, melyet még a Faulkner elbeszélés előz meg (Rose for Emily), melyben (ez utóbbiban) összefoglaljuk, hogy az amerikai modernizmusban a Dél mítosza és szelíd, békés sztereotípiái hogyan borulnak meg az új, Faulkner alkotta fiktív Dél mítoszában, mely rohad, mint Emily férjének teteme a nászi ágyban, aminek szaga néhány hét alatt elmúlik, ám Emily előszerettel hál vele olykorolykor, és a régi Dél is pont így rohad, vit dö szvít szent of dö korpsz, na de aztán rátérünk a hart of darknesszra, ami egy kisregény, és el kellett volna olvasni órára, de én erről semmit nem tudtam, mindenesetre a főszereplő, egy fehér ember, aki istent játszik egy kongói törzs falujában, szépen lassan elaljasodik, mint minden magára hagyott intelligens ember, mert az ember szívében keletkezik a sötétség, az arcok úsznak el sorjában előttem, a neonfény kis körmökkel kapargatja a meszet a falakról és közben csikorog, beleszórja a nyakamba és a hajamba a mészport, a mellettem ülő vésettkezű pedig megtapogatja a hegeit, de azok sajna már megszáradtak, habár a többségét varrni lehetne, annyira mély, mindenesetre láncövéről elővesz egy kis műanyag tokot, amely pont akkora, hogy két borotvapenge elférjen benne, gondolom én jóhiszeműen, de kiderül, hogy három Gilette-pengét is sikerült besuvasztani oda, és ahogy kéznél van szerszám, gyorsan kimélyíti a GNR monogrammot, tőlem fél méterre ül, a pad alatt, diszkréten, így azokon újra csorogni kezd a gennyes, friss vér, a farmerjában megtörli a pengét, de basszus, leejti, bele a töredezett parketták rései közé, lehajol, ekkor van alkalmam szemrevételezni a seggét, melynek fele kilátszik, és ez a fele is nagyobb, mint az én egész felsőtestem, egyébként nem visel fehérneműt, és a segge a patkóbeléig visszamenőleg szőrös, de csak előkotorja végül a pengét a száradt lakkszilánkok közül, hálaistennek, a húsos és újra diszkréten vérző kezét kipakolja a padra, a tanár magyaráz, valamit a vérről és a rohadó hullák teteméről, a 20. századi pszichedelikus amerikai irodalomról, ilyesmi, a szemközt ülő három lány arcán megfagynak az izmok, de nem eléggé, redős marad a bőr, belfolyik a redőbe a friss tejsavó a neonból, és amikor az egyik árok megtelik, szépen átbuggyan a következőbe a fehér gennyes anyag, míg végül mind három arc halottsápadt lesz, és kínjukban nevetnek, hogy úristenúristen, ez a ganzenróziz, és itt most nincs novemberréjn, itt lötykölődünk formalinos halakként a szlavisztika tanszék pincéjében, egy meszelt hordóban, krétaport köhögő szövetszékeken, krétaporos táblák előtt, úszkálnak előttem a soha fel nem ismert arcok, a fejünk felett elkószált bokák lépdelnek, valami rohad, de lehet, hogy csak a fornettis pizzakrémes pogácsák szaga az a dohos falak mészszagával keveredvén, ablak sehol, meg különben is elfoglalják a bokák, amik ott vannak spanyolul pedig szájat jelent, boca abajo, boca arriba, hejhaj, és még tíz perc az órából, jaj, csak ne hegedjen be a ganzenróziz felirat, mert akkor újra fel kell hasítani, na majd a buszon, ha lesz ülőhely, de végül is kényelmes, kényelmes ülni a hányingerben, mert nem ettem előtte semmi, haha, kifogtam a beleimen, mert nem hányom most szét az asztalt, hanem csak megelégedeten hallgatom a korgását, ahogy agonizál magától is a gyomrom, valami rohad, vagy a falak, vagy a pizzakrémes fornetti, vagy gennyes seb, vagy Faulknerféle fiktív amerikai Dél, vagy Emily férje. Zuhogunk ki a teremből, felfelé, felfelé a lépcsőkön, kinyitjuk a bejárati óriásajtót. Kilépünk kint vár minket a friss levegő.

Tommy Emmanuelt kezdtem el hallgatni itthon, konkrétabban a Journey-t, melynek legutolsó száma, jé, az alig kétperces Amy, ennek hatására betettem egy kis Amy Macdonald-ot is, a kis komolyokodó, fekete skót lánykát, aki még ír pubokban kezdett énekelni a Guinnesst szürcsölő nacionalista skót bácsiknak, enyhén remegő, gyönyörű hangjával betettem Amy Macdonald-ot, aki úgy ejti a tonightot, hogy tunajt, úgy belehabarodtam a kiejtésébe, hogy egésznap ezt hallgatom már, visszatekerem, újra meghallgtom.

Itthon várt már rám a Schecterem, és gyorsan nyomtam egy Cacophony Style lesson-t a GMC-ről, egy tök jó gitárharmonizációs gyakorlatot. De néha úgy érzem, nem gitároznom kéne, hanem mondjuk skótdudálnom, talán azzal több sikert érnék el. Persze elég csak beállnom az Astorián a metróhuzatba, szemmel végigkövetnem a végtelen oszlopsort a szűk peronon, amint a távolban valami groteszk perspektívába ficamodik, mellettem megindul felfelé az üvegvitrinben egy hengerekkel csavargatott plakát, közben jön a huzat, és én emelkedek felfelé a plakáttal, mert a Jaws Of Life elképesztő átkötései mennek az ájpodon, vagy ez már az Animate Inanimate, tök mindegy, mellettem elmasírozik egy femme fatale, hosszú szőke hajjal, de annak egy tincse sem lobog a metróhuzatban, mert szorosra van húzva az egész nő, a kabát, a cipő, a blúz, a melltartó, az egy számmal kisebb tanga, és ó, nagyon konvex, egy kis darabkája sem áll ki, mégsem fuldoklik, hanem lebeg ő is a szélben, az ember szíve szerint bepréselné magát a peron és a metró között résbe, hogy átlépjen rajta, amikor beszáll, mert az ember csak erre való, erre a szolgálatra, meg rajtam épp a London Underground logós „mind the gap“ feliratú póló volt, ilyen szigorú és steril nők jelenlétében, és az oszlopok is töpörödnek össze messze elöl, mert torlódik a femme fatale előtt a tér is, na ilyenkor ráébredek, hogy az én héthúros jószágom talán nem is olyan hálátlan. Habár nem sok választ el néha, hogy ne rakjam fel egy óvatlan mozdulattal az eBayre.

Az 1es villamos pedig nekem mindig is a légiesség és a fény villamosa marad, mert széles körutakon siklik végig általában 60 körüli sebességgel, és ömlik be a Dunáról a sápadozó napfény, és belevilágít az emberek arcába, az emberek arcának finom pórusaiba, ilyenkor elönt engem minden maradék filantróp hangulathullámom, nézem a még fiatal, de a szüléstől lestrapált nők szigorú arcát, az idős bácsik rosszul agyagozott körvonalait, teleömlik az arcuk fénnyel, jaj, most fotózni, most fotózni, most, átjárja a kis tinilányok félresminkelt járomcsotján a bőrt a fény, a hatalmas, erste bank üvegirodaház bumerángján keresztül törő fény, és eszembe jut az én régi puha, porózus bőrű Szerelmem, akinek ebben a fényben furcsa ellentétképp majdnem masészerű volt az arca, majdnem elfolyóan matt, de így volt szép, mert a bőre apró pórusai mindent elnyeltek, és nem csillogott az arca a faggyútól, hanem tele volt titokkal, árnyékok nélkül is tele titokkal.

Sárga a szobám fala, teljesen, tele van a szobám könyvekkel, számítógépekkel, gitárokkal, dobozokkal. Meg van egy plüss rénszarvasom is, 1 méter magasságú.