Új hajnal

Évbúcsúztató dalként benyomom még Satriani Ceremony-ját, aztán csend és éjszaka. Új évtized is közben.

Most igen komolytalannak érzem magam, amiért a macbook képernyője feletti pici mikrofonhoz hajtom a fejem és amúgy teljesen józanul a legújabb számom vokálját dünnyögöm el a felvételhez. Bár egy pár napja készen van, az év utolsó dalaként szeretném mégis közzé tenni, Dawn in Thessaloniki a címe, most nem tudom, miért is van ilyen kesernyés-mediterrán hangulatom. Ezzel a dallal rájöttem, tudok egy kicsit énekelni is, ám ezt bebizonyítani maréknyi hallgatóközönségemnek mégsem akarom. Így ismét egy instrumentális verzióval gazdagodik a myspace-oldalam.

Emellett pedig szeretnék minden Kedves Olvasónak zongoraszóban, hullahoppban, ezercsókban gazdag újabb évet kívánni. Váljék egészségünkre.

Rossz messiásvárás

Ahogy ez a magyar könnyűzene-iparra is jellemző, a rock világában az egész bolygón mindenki valami újra vár. Senki nem tudja, pontosan mit is vár, vagy minek is kéne eljönnie, mindenesetre visszasírja mindenki akár a 60-as, akár a 70-es, vagy épp a 80-as évek koherens korstílusát, sőt, vannak akik a kilencvenes évek elejére jellemző glamrock-oppozíciós kultúrában is látni vélik a kohéziót, vagy akkor már mondjuk is ki a bűvös szót, a korszellemet (sokaknak egészen profánul csak cejtgejszt). Lezárult az időszámítás utáni harmadik évezred első évtizede, és a könnyűzene felszentelt esztétái nem tudnak mit kezdeni tíz év zenével és a gyökeresen transzformálódott közvetítői médiumokkal, például az alattomos kis mp3-al.

Tényleg nincs hatvanas évekbeli bitlisz, nincs a 70-es években olyannyira domináló progrock, nincs a csillivilli 80-as évek, és nincs már a kilencvenes évek sem a maga szimpatikusan fáradós alternatív zenéjével.

A magyar könnyűzene néhány egyszemélyes, önjelölt képviselője, legyen az kritikus vagy zenész, a globális fáradáson túl még sajnos a világot is meg akarja váltani. Valami olyan zseniális magyar rock zenekart vár/akar felfedezni/akar majdan létrehozni, amely nemcsak valami hungarikumot exportál az olyannyira domináló angolszász könnyűzenei élettérbe, hanem mintegy lángoszlopként ki is vezeti a sorvadó magyar könnyűzenét a sárból. Milyen szép lenne.

A mindenki számára folyamatosan, korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló zeneanyag bizony más attitűdöt kíván, mint a kuporgatott bakelitgyűjtemény felett dagadó büszkeség és beérkezettség-érzet. Ma egy zenét átlagos, zenét kedvelő fiatal nem 20 zenekart hallgat, hanem kétszázat, és még ugyanennyit ismer névről, ezen kívül pedig körülbelül ezerszer ennyi előadó egész életművéhez fér hozzá egyetlen kattintással, ingyen, sokszor robinhúdosat is játszva, amiért meglopja a Roadrunner-t, és a felvételeken még a fennakadó porcicák sem sercegnek a tű alatt.

Lehet, hogy a végtelenségig tagolódó és elágazó rock/metál/pop/indie/elektronikus szcénára mégsem érdemes már a retrospektíve megfogalmazott és definiált Zeitgeist-ot új formában ráhúzni, még akkor sem, ha a korstílusok szétválása és egymásra rétegződése kezdetben nyilvánvalónak tűnt, vagy volt értelme számontartani. Más diskurzust követelne például az, hogy miért pont csak a rock/metál/pop/alternatív/elektronikus zenei stílusok konstellációról van mindig szó, és hogy megint milyen fokú a brit rock dominanciája a simán csak „világzenévé“ degradált megannyi más műfajjal szemben.

Lehet, hogy a jelenlegi évtizedekben már kár a görcsös kanonizálásért és a tonnaszám piedesztálra emelt zenekarokért. Kár magukért az ilyen zenekarokért is, mert ezek itt ma is itt vannak még, akár a hatvanas években kezdték, akár nem, és nagyjából nosztalgia együttessé aljasították magukat. A valódi legendává érett neveknek és példaképeknek jó okuk volt tehát még fénykorukban meghalni. Azért kár görcsösen számon tartani a gyakorlatilag százával osztályozható műfajokat és nyomatni az illuzórikus rendszertant, mert ez a rendszerezés tényleg nem tud kommunikatív értékű maradni. Ma már olyannyira nem figyel senki a műfaji meghatározásokra, hogy nem is zavar senkit az sem, ha a rossz osztályzás tökéletesen zavaros. Amikor zenész-interjúkat olvasok, ökölbe szorul a kezem, ha bekezdésről bekezdésre azzal szenved egy riporter, hogy műfajlag egy bemutatkozó zenekart sikerüljön behatárolnia. Ilyen esetben nyilván régen nem a hírértékű, rövid műfaji leírásról van szó, hanem a kritikusi lelkiismeretfurdalásról, amiért már nem számontartható a százféle zenei trend és stream.

Lehet, hogy simán csak zenét kéne hallgatni. És bár a popkultúrában tökéletesen elengedhetetlen a megjelenés és a performansz stílusának kialakítása, egy vegytisztára kevert albumon megszólaló steril zene mégiscsak azt tudja adni, ami rá van égetve, a zenét. Lehet, hogy a korszellem nélküli kor képes lesz majd arra nevelni a kulturális fogyasztót, hogy kissé újrahangolja a befogadói érzékét. Ha zenét akarunk megítélni, már nem kifizetődő az általános, brand-jellegű stílusjegyekkel foglalkozni többé. Ha egy évtizednyi zenei kultúra tudatosan/tudatalatt végül is arra épül, hogy a homályos generációs identitást biztosító korstílusokat úgy an bloc megkérdőjelezze, akkor ezzel végül is mi a gond? Még csak egy közös hullámhosszon egymásba kapaszkodó spleen sem kell ahhoz, hogy korstílusokat kérdőjelezzünk meg, egészen egyszerűen hitelt ad a kétezres évek zenéjének az a realitásérzék, amellyel felfogja azt, hogy egy folyamatosan globalizálódó zenei életben (legalábbis az angolszász egyeduralom keretei között) mindenkinek van helye.

Nem hiszem, hogy egy megfáradt évtizedet hagyott volna maga mögött most a könnyűzene. Szerintem az ötvenes évek óta a legsokszínűbb és nyilvánvaló módon a legtermékenyebb évtized volt. A mai, népességet tekintve is jóval tekintélyesebb generáció számára pedig a legizgalmasabb. Hogy harminc év múlva ki, mit, miért, hogyan akar kanonizálni, ezt a kérdést én hagynám az elkövetkezendő évtizedekre leszármzó, humortalan taxonómus-nemzedéknek.

A magyar zeneipar pedig jobb, ha nem ölbe tett kézzel várja a messiást, mert a messiást ki kell tudni termelni. Egy rakás lánglelkű zenekart kéne tudni kitermelni, megteremteni a nagy számok törvényéhez szükséges mennyiséget, ahonnan majd Mo. megválthatja a világot. És amíg várjuk a fantom csodazenekart, a burjánzó könnyűzenei élet jóvoltából, mely mondjuk táplálkozhatna a többé nem lefojtott underground-ból, hallgathatna az ember egy csomó jó zenét.

A hősugárzó, a vinkó és a babzsák

Év végén évet szoktam összegezni. Szétnéztem ma is a szobámban, mégis mi változott. Egy gigantikus babzsákon heverek, ami pár hete még nem volt meg. Egyébként nem bab van benne, mint azt mindenki sejtheti, hanem sok kis hungarocell golyócska. Van még egy új, 1 terás vincseszter is a gépem mellett, meghozta a pixmániás jézuska, halkan és szépen duruzsol, ha megkérem rá. Van még a hősugárzó is, kerámia fűtőcsövekkel, fél órás léptetésekkel lehet max. 7 és fél órára időzíteni. Ilyen sokáig még nem is próbáltam járatni, de annyit tudok, hogy a kerámia fűtőcsövek mellett nem egy atomóra ketyeg, hiszen a drága 34 percben méri a fél órát. Vagy csak engem minősít, hogy az egyik fázós éjszaka során, olvasás közben képes voltam kiszúrni a négy perc különbséget? Bizony mondom néktek, boldogok azok az emberek, akik nem akarják minden áron egy stopperrel tetten érni Sencor hősugárzó gépüket.

Ezek közül egyébként csak a vinkó volt karácsonyi ajándék, rajta kívül pedig Solaris DVD-ket kaptam és egy Umberto Eco-t, tőle is a Lista mámorát. Ha valaki belepillant ebbe a kötetbe, látni fogja, miért érezheti e sorok írója azt, hogy a tőle időnként megszokott felsorolásos-recitálós blog stílus végre jótállást nyer, ráadásul egy olyan kaliberű embertől, mint Eco. Annyi különbség talán van az Eco-féle lista és e sorok írójának zsolozsmázása között, hogy míg Eco a teljesen random módon összeérő kultúrtörténeti motívumokat szereti egymás mellé pakolgatni és az így újjá alkotott kontextusban igazi posztmoderni élvezettel gyönyörködni, addig ebben a blogban inkább csak a zeneiségükért talál az ember felsorolásokat.

Az ember szétnéz a szobájában, megállapít egy csomó mindent, most például rögzült a babzsák, a vinkó és a hősugárzó gép. Rögzülhetett volna a PRS-től kezdve az effektpedálon át a rekesz kiürített Bailey’s-es üvegig bezárólag sok minden, és mégsem rögzült.

Ennyi hát a karácsony, a hülyegyerek pedig elkészült újabb remekművével, melyről reméli, hogy mire új projektje gyakorlatban is szárnyra kap, myspace-es hallgatottsága eléri a 10-es lélektani határt. Fluorescence a címe.

Szívlapát

Egész nap hólapátolás, virradattól sötétedésig, lendít, céloz, csúsztat, emel, lendít az ember, a csúsztatás és az emelés között pedig gyomorszájon szúrja magát a nyéllel, ahogy a lapát vége megakad a letaposott, köteges hóaljzatban. Kemény munka ez, lehet, hogy meg sem éri, majd jön az ónoseső, majd pont az általad megtisztított díszkőre fog odafagyni holnap. Mindenesetre lapátolsz, mint egy viking Danaida csávó. Az átfagyott tenyeret a meleg szobában hőtűk szurkálják által, de te még nem tartasz ott, még nem mész be a házba, te még lapátolsz, és amikor aláérsz, az egyik fenyőfa ágáról, mintha egy rossz angol filmparódiában lennél, a nyakadba hull újabb tíz kiló hó.

Az ember lapátolás közben sok mindenre figyelmes lesz, figyelmes a jégcsapok hűvös koncentrációjára, figyelmes, ahogy nyikorog a lapát nyele, ahogy egy befagyott fácán a lapátolás közben felhalmozott hókupac mélyén hibernálódik, ahogy a jégen csúnyán kattogva gurul egy elkésett toboz, ahogy az ég a fenti szürkeségben nem is létezik már, ahogy a lapát éle is furcsán sercen, üvegesen csörömpöl, figyelmes az ember a hólapátolás aktusának abszurditására, a tisztára mosottság felemás derűjére, arra is figyelmes lesz, hogy lehetne mindennél sokkal jobb dolga, de a hólapát megint sercen és a felszínről felszakadozó hó alatti furcsa csillogásra is felfigyel az ember, valami nincs rendjén, mik görögnek most rá éles csuszamlással a lapátodra, mégis mik lehetnek ezek, lehajol az ember, nem akarja elhinni, és mégis, mégis a sok jégpozdorja között jégszívet talál, megtalálja hát a hó alatt a szívét, ami ki lett belőle tépve és most jól át is fagyott, de legalább szépen csillog, egészen átlátszó, és jó szabályos is.

Nem akarja az ember bevinni a hőtűk közé a szívet, hiszen ha átfagyott úgyis, kár lenne felolvasztani, kár lenne a rideg, diszkrét geometriáért.

Albedó

Matt fény mindenhol, nem szivárog, kásás, meg van kötve, mint a mész. A hó matt csillogással tátog az egész hegyoldalban, a tegnapi friss porhó most megadóan tömörödik a hidegben, lelapul mint az ülepedő izmok. Síelni kéne most, lecsúszni a francba és nem visszanézni.

Kint a hó albedója lassan a maximális értékhez, az 1-hez közeledik, be is nyomom egy hirtelen mozdulattal Vangelis Albedo 0.39-ét. A 0-tól 1-ig terjedő skálán a Föld átlag fényvisszaverési mértéke ez a 0.39. Én viszont fölé hajolok a hónak, kis fordított L alakban görnyed a testem, és szemlélem ezt a csillogó kompozitot.

Az L betű furcsán kiütközik a havas síkságból. Most hirtelen megbillen és kis sátrat alkotva beledől a hóba. Ha stílszerűen éppen arra lépkedne egy hóleopárd, hallaná, ahogy a sátor egyik végéből prüszkölő, hó-fojtotta nevetés tör fel.

Ésta es la serenidad de la que siempre estaba soñando. Nem tudom, ez miért spanyolul ugrik be, nem illik ide, mindenesetre pont ez a derű az, amiről mindig is álmodtam.

Thriller. Kvíz

A könyveim katalogizálása folyamatban van. Térdig érő stócokban hever a sok kötet az egész szobámban és persze ilyenkor semmit nem találok meg, hiába van az, hogy csak egyetlen könyv kéne a kortárs magyar irodalmas polc legszélére, tudom is, hogy melyik, és ilyenkor még sikerül is szétrúgdosni a kis könyvtornyokat. De kifejlesztettem azt a módszeremet, hogy miközben egyetlen könyvért kajtatok, abbahagyom a keresését, és úgy teszek, mintha nem is érdekelne már, hanem csak úgy felveszek egy stócról valami mást és elkezdem lapozgatni, miközben a szemem sarkából figyelem, hol bújt el az a könyv, ilyenkor mindig megtalálom, és amikor azt hiszi, hogy nem látom, hátulról lecsapok rá.

Ugyanígy kellene folytatni zenei dévédéim számbavételét is, hiszen nyár közepe óta egy újabb 200 lemez került meghallgatásra és legalább 500 letöltésre. Illetve körülbelül 800 az, ami letöltésre került, a többi a trash-ben landolt. Jaj, sok rossz zenébe botlottam az idén.

Az utóbbi három éjszaka zsinórban arról álmodtam, hogy két marékkal van alkalmam az arcomba tömni több doboznyi after eight-et, és hogy ettől én kifejezhetetlenül boldog vagyok, és közben a Sigur Ros-t hallgatom, és a húsos orgona szólamoktól felszáll a lelkem az éterbe. Ehhez hasonló pszichedelikus álmom volt több is, de róluk nem érzem magam erősnek beszámolni.

Viszont másodszorra olvasom Dosztojevszkijtől a Félkegyelműt, mely egy thriller. A hátam borsódzik tőle és nem tudom letenni. Az új kiadásaira azért illene odailleszteni egy korhatáros karikát, és nem 18-ast, hanem mondjuk egy 45-öst. A Félkegyelműhöz képest az általam nemrég olvasott Stephen King hivatalosan is thrillernek bélyegzett munkái gyakorlatilag abba kategóriába tartoznak, amikor a tévémaci kikapcsolja az estimesét, bemegy a fürdőszobába, elkezdi a fogmosást, hosszan gargalizál és a kerámiamosdóba kiköp.

A torokgyulladásomból kigyógyulván előkotortam az ágyam alól a darabjaira szedett, régi legó bázisomat és újra felépítettem, utána pedig lejátszottam az általam bejáratott, és immár védjegyesnek mondható csatát: lobotómiás jedik kontra Rőtszakállú Frigyes és lovagjai, mely egy vörös homokú Holdon játszódik le. Jól éreztem magam, ezzel a kis játékkal tökéletesen voltam képes evokálni a korábban fejtegetett álmaim visszás derűjét. Közben ismét Supertramp.

*

Szeretném a Kedves Olvasót végezetül egy kis szintaxis-kvízre hívni. Az Osiris Kiadó kicsiny boltjában 30 százalékos kedvezménnyel így is három és fél ezer forintért vásárolt Amerikai irodalom története nevezetű kiadvány sajátos mondattani meglepetésekkel szolgál a gyanútlan diák számára. E sorok szerzője rákényszerült arra, hogy hamar megbarátkozzék a kiadvány egyedi ízlésvilágával, mely legelső helyen a kötet előszavában manifesztálódott, amikor a nyolc és félszáz oldalas kötet köszönetnyilvánításaként Nelly, Bagira és Írisz, a kötet szerzőjének négylábú jószágai is megemlíttetnek – e sorok olvasásakor e sorok szerzője keserves, kilátástalan könnyekre fakadt.

Miközben dús könnyek peregtek e sorok szerzőjének arcán, e sorok szerzője gyanútlanul tovább lapozott, hiszen az Osiris Kiadó kicsiny boltjában a pénztár előtt a sor alig apadt. Mintegy varázsütésre, a kiadvány a 176. oldalon tárult fel e sorok szerzője előtt, és e sorok szerzőjének tekintete a páros oldalon szereplő, számára egyetlen ismerős névre fókuszált, mintegy automatikusan: Harriet Beecher-Stowe-éra, és annak híres művére, a Tamás bátya kunyhó-jára. A gyanútlan diák gyanútlanul tovább kalandozó tekintete azonban a következő mondatba botlott:

„Stowe egyébként valódi hivatásos íróként számos más műfajban is jeleskedett, így az egyes vidékeket bemutató vázlatokat történelmi és társadalmi regényeket, valamint politikai és vallási esszéket, verseket, himnuszokat, háziasszonyoknak szóló kézikönyveket és gyermekkönyveket.“

Nincs csalás, nincs ámítás, eme szövegcse a maga teljes autenticitásában kerül fel ide. Az ilyen kifinomult, a nyelvtani szerkezetet ily orv módon kikezdő nyomdahibában e sorok szerzője nem hisz. Minthogy egyetlen mondat erejéig ezáltal a szellemi termék rablásának vétkébe is esik e sorok szerzője, azaz a plágium fertelmes bűnét merészeli e sorok szerzője elkövetni, most körömrágva izgulhat, mikor csukja le a google ezt a blogoldalt.

A válaszokat mindenki fontolja meg. E sorok szerzője felhívja (talán feleslegesen is) a figyelmet arra tényre, hogy nem csak egy hiba található ebben az ártalmatlan mondatban.

Ez a kiadvány sokáig az ágyam baloldalán, még az eredeti bolti nejlonszatyorba csomagoltan hevert, mintegy kilépőként, hogy az álmos diák könnyedén megvethesse a lábát valami szilárd talapzaton, minden reggel a vizsgaidőszak folyamán. Azóta nem mertem tovább lapozni e jeles ópuszban. E sorok szerzője nem érzi magát felkészülve arra, hogy úton-útfélen a szintaxis (és gyakorlatilag már a szemantika) útvesztőjébe keveredjék.

Olyannyira letörve éreztem magam a minap emiatt, hogy miután benyomtam az azóta kedvenc Solaris lemezemmé vedlett Book of Nostradamus-t, megfogalmaztam egy míves eljegyzési ímélt is az egyik kedves nyelvtan tanárnőmnek. A tolltartóján a Marry Me-s feliratot egy komplett szemeszter elvégzése után egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül.

Kell egy tisztességes ex libris

Kicsiny könyvtáram nagy katalogizálásába csaptam, és mint kiderült, teljesen reménytelenül. Úgy 6-700 példányra becsülöm a gyűjteményemet, ennek fele antikvár. Azt kéne most, hogy sorra végigveszem valamennyit, szerző, cím, kiadó és év szerint csoportosítom őket egy excel táblázatba, kis ceruzával megszámozom az összeset és mindegyik előzéklapjára rányalok egy tisztességes ex libris-t. Ehhez sok türelem kell, sok kedv és egy tisztességes ex libris. Ezt a projektet úgysem fejezem be idén. Ja, 2009-ről már múlt időben beszélek.

Elkezdtem indie vállalkozásom negyedik számát, ehhez most sok kedvem van, jó kis elektronikus-atmoszférikus valami lesz. Tervezem, hogy jó lenne január első heteire készen lennem egy ilyen interlude-jellegű számmal is, mely egy alig két perc körüli akusztikus gitáros-építkezős-a-végén-furcsán-kulminálós instrumentális valami lenne. No de majd.

Ember tervez, ember is szarja el a saját terveit a végén.

La invención de Morel

Adolfo Bioy Casares elég durván borges-i hangvételű kisregényében Morel megalkotja azt a gépezetet, mely a valóságot tökéletesen reprodukálja. Felveszi térben a képet, felveszi a hangokat, a szagokat és az ízeket, felveszi a tapintást is. Egy furcsán félbehagyott cselekményszál éppen utal még arra Casares művében, hogy az így felvett ember vagy emberek rövid időn belül mállásnak indulnak, kihullik a körmük és a foguk, és szépen elpusztulnak. De a lakatlan szigetre menekített atombiztos gépházban forgó motorok az elmálló emberek utolsó hetét mégis felveszik és folyamatosan újra játszák, így azok a felvételen tovább élnek, azaz, továbbélnek egy tökéletesen lemásolt valóságdarabkában. Casares ugyanígy, borges-i nemtörődömséggel csak röviden utal a felvételen teljes valóságukban (értsd: a szemlélő számára teljes valóságukban) megnyilvánuló szereplők valódiságára. A költői kérdés így hangzik: van-e ezeknek a szereplőknek lelkük, a felvétel meg tudta-e örökíteni az embert, mint embert? És így egyfajta klónként Morel egy hetes felvételén az ember az örökkévalóság számára megmentődik, de persze Casares óvatos, és újabb allúzióként egy fél gondolat erejéig még azt a bölcseleti toposzt is berántja a művébe, mely arra kérdez rá, hogy tulajdonképpen mi is a befogadó ember számára a többi ember megnyilvánulása, megismerhető-e a Másik és megismerhető-e az Én, azaz bír-e bármi relevanciával az, ha a kisregényben a Morel „filmjét“ néző szökött rab számára kitudódik, vajon élnek-e a szereplők (van-e lelkük) vagy tényleg csupán lenyomatok. Hogy a néző számára tökéletesen rekonstruált világ a maga színeivel, hőmérsékletével, szagaival és ízeivel valóban egy külön valóság-e, vagy csak egy háromdés, hiperfinom celluloid filmszalag pergése. Casares azzal kapcsolatban, hogy a felvételben jelen levő tárgyak ugyanarra az tárgyakra (épületekre) projektálódnak, miközben a valós (?) világban ezek a tárgyak már változásokon estek át (kibontott fal), egy további episztemológiai klisét rángat bele a szövegében, amit elsőként még Locke pedzeget explicite, nevezetese: az ember, miután csak az érzékeire hagyatkozhat, már nem is tapasztalhatja meg közvetlenül a körülötte levő világot, egészen egyszerűen érzetekben tapogatózik, de a piros szekrény érzete mögött nem biztos, hogy piros szekrény van, csak egy „piros szekrény“ érzetet keltő valami (ezek mellett ott a kanti Ding an sich, ezt a témát mondjuk Casares jó ízléssel kerülte, pedig amilyen könnyen adta volna magát a téma, és ő ugyanolyan könnyen bele is bukhatott volna).

A regény a végén mégis megható. A szökött rab Morel utolsó filmjének egyik hősnőjébe, Faustine-be habarodik bele, után felveszi magát is, ahogy a Morel felvételén szereplő (immár „halott“, és a filmben folyamatosan ugyanúgy szereplő) nővel sétál és beszélget. Ehhez nyilvánvalóan jó koreográfia is szükséges, de regény hőse ezt is kitapasztalja és nyíltan büszke magára a hiteles szerepléséért. A szökött rab filmje így rávetül a régi filmre, és a mit sem sejtő néző számára úgy tűnhet, mintha a szökött rab is Morel jelenében szerepelne. A hős utolsó kérése az utókortól, miután hullanak a körmei és anyagtalanodni kezd az összes testrésze, hogy ha sikerül kifejleszteni hozzá a technológiát, ugyan projektálják már bele az ő felvett jelenét az általa hőn szeretett hölgy tudatába, vagyis, ha az leheséges, olvasszák össze a két film által reprodukált jeleneket. (Megjegyzés: itt tényleg majdnem elsírtam magam, ez tényleg megható volt, hogy egy szánalmas, számkivetett rab utolsó, szentimentális kívánsága valóban a két mesterségesen reprodukált jelen metafizikailag is abszurd összefésülésére irányul.)

A 81-es kiadású Kozmosz könyvek utószavában valaki azt akarja elhitetni a megrendült olvasóval, hogy Casares voltaképpeni tézisregénye figyelmeztetés, az olvasónak kell levonnia az erkölcsi tanulságot a valóság tökéletes reprodukciója nyomán felmerülő problémákkal kapcsolatban. Itt csábít a Mátrix-párhuzam, de Casares műve nem egészen erről szól. Morel a találmányát azért hozta létre, mert egy kis, folyamatosan visszatekercselő univerzumban örök életére boldog akart maradni. Morel a felvételéről nem szólt azoknak az embereknek, akikkel az utolsó heteket töltötte a szigeten és akik ezután rövid idővel meg is haltak – a spontán idill így sértetlen maradt Morel számára, mégha ennek tömeggyilkosság volt is az ára. Nem tudjuk, a jelen valóban tökéletes-e, hogy a felvétel tényleg a végtelenségig cizellált, hogy a szereplők ezáltal éreznek-e egyáltalán. Casares azonban mégis kihasználja azt az ismeretelméleti tanulságot, hogy mind az utólagos néző, mind a felvételen megjelenő de utána nyomban elpusztuló szereplő, és rajtuk kívül a felvételen megörökített fantom számra is tökéletesen mindegy, ki mit érez és végül is kinek marad meg a „lelke“. Mindhárom szemszög részleges, egyik sem tudja a másikról: az elhúnyó valóságos szereplő sem a saját magáról készített másolatról, a néző sem a filmen szereplőkről, és az elhúnyó valóságos szereplő sem a nézőről, hogy melyik az igazi, ki a valódi befogadó és ki a hús-vér szereplő, és hogy melyik jelen(et) az igazi. Casares kisregényében csak megörökített és visszajátszott valóságokról beszélünk, és mégsem merjük ezekre ráfogni, hogy nem igaziak.

Borges megsimogathatta tanítványa buksiját, mert ezt a kisregény ő is akármikor megírhatta volna, de hát Casares érdeme mégis a mű, így utólag.

Casares műve mégiscsak idillikus annyiban, hogy az eutanázia-hatásfokú mesterséges valóság-repró gyakorlatilag az Örökélet maga, az emberi vágyra adott válasz, hogy marad-e nyoma az individuumnak a világban, és nem csak a történelmi tömegekbe oltott közlegenda révén, hanem a maga kis ereklye-szerű filmetkerecsében, és hogy végül is a mostani életünk is elképzelhető ugyanúgy filmszalagként, mert ha véget ér, valami nagy Mutatóujj megnyomja a rewind gombot és kezdődik minden elölről. Lehet, a mostani életünk képernyőjén is ott pislog a jobb fölső sarokban az, hogy Replay.

Ha lehetőségem lenne rá, lejátszanék magam számára egy utolsó hetet, amiről persze elhitetném magammal, hogy valójában nem tudom, hogy az utolsó a számomra, de ezt mindenesetre felvenném, és igen, örülnék a végén, hogy egy ilyen szánalmas héttel bekerülök az örökkévalóságba. Nekem ez kell, egy utolsó húsos falat, de persze legyen elég cizellált az íz és az inger, nekem ennyi bőven elég lenne, még hitelesnek is tartanám ezt a tettemet, mert én is egyetlen nyolcnapos hétre vágynék, Faustine-nel, és valami hülye koreográfiával még azt is beadnám mindenkinek, aki nézi ezt a banális filmet, de elsősorban magamnak, hogy ez pontosan így zajlott, Faustine velem jött ki a sziklás tengerpartra, könyvvel a kezében, melyből az utolsó nyolc napban egy betűt sem olvasott, így nézte a dupla naplementét, merthogy a felvétel égre vetített napja a Föld változó pályája folytán már nem a jelenlegi nap pozíciójában nyugszik, de persze megintcsak marad a kérdés, mi a jelen, én mégis beállnék Faustine elé, ő meg átnéz rajtam, ám a dramaturgia szerint mégiscsak engem néz, itt úgyis a dramaturgia a lényeg, eladnám tehát az egész életemet az utolsó nyolc napnyi gyanútlan idillért, mert így ez a nyolc nap szépen beragad, mint a tű a félreszántott bakelitbarázdában, viszont úgyis ez a kedvenc részem a dalból, nem is baj, ha ilyen ügyetlenül most már örök ideig megugrik majd a lemez.

(Az utolsó héten vigyáznom kéne arra, hogy keresetlenek maradjanak a mozdulataim, hogy mégse valljam meg minden bűnömet. Azzal végül is a saját éntudatom bomolna széjjel, és az itt felejtett bűneimből elég szánalmas módon valami lassú entrópia is elkezdene nőni. Ez nem volna jó.)

A toronyban, megint ott

Zsebre dugott kézzel ácsorgok a bástya ablakában, nézem a fakó, téli tájat, és ellátnék keletre egészen Mezőkövesdig, ha az ablakban a nyárról ottfelejtett sűrű szúnyoghálón keresztül tudnék közben fókuszálni húsz centinél távolabbra. A táj ennek ellenére az enyém, enyém az óbudai kémény is, amely most éppen füstöl. Telnek a percek, lúdtalpam van, fáradok a házipapucsban. A szoba falai felveszik a jellegzetesen krémsárga színüket. Nekem ez így tetszik. Valahol egy fácán csapódik a házfalnak. Szól a Cziglán István szólóanyag.

Állok a hétablakú torony legfelső emeletén, és mint egy menopauzás királylány, esdeklek a világnak, szabadítson már ki végre. Amiről azonban megbizonyosodik minden alkalommal az ember, miközben a tornya ablakában áll, miközben néz el a francba, miközben valami kásás megelégedés tölti el, hogy a természet és a külvilág igenis empatikus, mert most pontosan olyan savanyú, préseltajkú, a ritkás-haját-lerágott-körömmel-gereblyéző lúzernek tűnik fel, mint amilyennek ott a toronyban állva ő is szerette volna látni.

Megbékélés

A természetes derű liliomjai virulnak orcámon, és cipőm nyomán a megértés tápláló gabonája fakad. Megbékéltem a világgal, immár nem zavarhatja nirvánai hangulatomat semmi. Amikor az iTunes véletlenül lejátszott ma egy Iron Maiden számot, nem sírtam el magamat a szólónál, hanem megértően mosolyogtam. Amikor az új babzsákomról félálomban lecsúsztam és bevertem a parkettába a fejem, ugyanúgy kacagtam egy jót, pont, ahogy Dosztojevszkij istenes, félkegyelmű aljosái is „kacagnak“ Makai Imre fordításában, derült szívvel, mit sem törődve a hiú vágyakban görcsölő világgal. Amikor belegondoltam délután, hogy nekem holnap voltaképpen portásbácsikat kell majd interjúvolnom az egyetemi rádiónak, szintúgy megragadtam kicsiny pocakomat, és kacagtam. Kacagtam, mikor a restaurációs handoutból megtudtam, a szóbeli vizsga első kérdése majdan egy beugratós feladat lesz, meg kellene tudnom válaszolni például azt, hogy Thackeray egyik regényében ki kivel megy le a folyópartra a hatodik fejezetben. Kacagtam az általános iskolai olvasónaplók szintjét idéző naivitáson, hogy hány tyúkot lopott el Vuk és kibe volt szerelmes a csúnya, török Jumurdzsák. Kacagtam, amikor a mobiltelefonomat beleejtettem a csurig töltött Bailey’s-es poharamba.

Kacagtam, derűsen, mit sem sejtve, egy olyan napon, mely közben egy kicsit sem volt vicces.

Dúdol

Próbáltam újrabútolni a zsidó csaj illatos leptopját, hogy ellophassam tőle az összes pdf-ben elmentett dzsessz kottáját. Hat bé előjegyzés mindegyik, ez akkor gesz-dúr, végigszaladok a kvintkörön magamban. Az életre kelő számítógép hője nyomán megcsap a billentyű-közökbe zárt parfümillat, száll fel a gombok rései közül, mint egy miniatűr, párás ültetvényből.

A dzsessz kottákat elloptam, és most nem tudom eldúdolni őket.

Ephemeral Bliss for Dec 12, 15:07

Ugyan múlt hétvégére akartam, a sok szánalmas elfoglaltságom miatt mégis csak mostanra sikerült... tehát itt van, két hét tömény töketlenkedés után, indie projektem harmadik dala! Minthogy címadó dal is egyben, megadtam a módját: gitártúltengés, két szóló, másfélperces átkötés négyszólamban, meg minden ami kell. Amire büszke vagyok: a második, akusztikus szólóra, a refrén alá bepakolt (mint utólag rájövök: Muse-os) tamdob témára, és az intro/verse rész alatti basszusgitár dallamra. Ugyanígy a magam-vetítette dicsfényben úszok, mikor hallgatom a tökéletes dinamikával kivitelezett 130 bpm-es/szextolás tremolópengetésemet, amely pont az átkötésben kapcsolódik be valahol. Ejha, csettintgetem a nyelvem, valaki itt tud! Ott aztán nincsen utólagos hullámoztatás beépítve, ott csak csukló van. Ez is egy spanyolos, amolyan Francisco Tarregás téma, melyet pont az előtte befejezett szóló utolsó ún. andalúziai kadenciája indokol meg (jelen esetben sima G, F és E dúr akkordok). Most is épp ugrálok körbe a szobámban, kis híján átesek az effektpedálomon, ami, ha bekövetkezne, nem volna jó.

Szeretettel vegyes szánalommal hallgassuk hát meg a dalt, mintegy charity-jelleggel, mert ha a kissrác ilyen ártalmatlanul túl tudja magát tenni a pre-vizsgaidőszakos decemberi traumán, az mindenkinek csak jó.

A Want for Rant

A mostani hosszú, esszéírós hét alatt elszivárgott minden adventi hangulatom. Nem mintha lett volna egyáltalán. Nem hoztak megnyugvást sem a napi két alkalommal a kampuszra történő bejárások, sem az este fél kilencre hazaérések, a délutáni begubózott félalvások, az indexbe halomszám beírt négyeseim, a jóakaróan az arcomba bandzsító tanáraim, megbux, kisfiam, megbux, mert az újságírók a kooperációjukról híresek, te viszont nem kontribjúolsz, nem hoztak megnyugvást a mekreggelik, a végtelen ímélezések általam élőben még soha nem látott kommunikációs tanárokkal, hogy az általuk tartott előadásra kötelezően megírandó két zéhá, egy prezentáció és egy házidolgozat mellett ugyan mégis mikor jöhetnék szóbeli vizsgára, mely összesen 50%-ot fog számítani egy első szemeszteres alapozó tárgyból. Alkotmányjog, társadalomtudomány, társadalomelmélet, szociálpszchológia, jesszus, mi közöm van ezekhez, mért nem esztétikára mentem? Nem hozott megnyugvást a szűk 4 nap alatt bekortyolt hét deci Bailey’s, a 3 hosszú éjszaka alatt átolvasott utolsó Dosztojevszkij nagyregényem, az Ördögök, vagy a kilószámra elropogtatott franciamártásos csió burgonyaszirom. Lassan azt is belátom, nekem szinte biztosan nem lesz arra pénzem, hogy másfél millió euróért vásároljak magamnak egy Chirico-festményt az olasz vagy a görög államtól a dolgozó/számítógépes asztalom fölé a falra. Ahogy ez tudatosult bennem, majdnem el is sírtam magam. Képzelhetjük.

Én is elkezdtem búgócsigára vágyni. Volt egyszer nekünk egy ilyen valahol, kék csíkos, és ha pörgött, a spirális vonalak hipnózisa egészen magával ragadott. Most az ilyen egyszerű játékok sem adatnak meg. Pedig most nagyon kellenének egyszerű játékok. Hiába a COD Modern Warfare 2, gyorsan installáltam egy DOOM-ot, és Ultra Violence-es szintén 1 óra alatt kiírtottam 1654 szörnyet a 30 pályán. Személyes tragédiámnak nevezhető az, hogy ez pontos adat, kis számológépemmel ugyanis összeadtam a pályavégi statisztikákat. Egyszer sem haltam meg, és a főellenséget is egy karcolás nélkül kivégeztem 45 rakétával, melyből számításaim szerint 37 talált is. Pedig egy gigantikus robotpók volt, volt egy jó nagy gépágyúja, folyamatosan tüzelt vele, és az egész teste egy hatalmas agy volt, úgy 30 hektoliter. Ezzel telt e fárasztó hét hétvégéjének első órája. Kicsit sem vagyok agresszív, kicsit sem bántott, hogy fizikai örömöt éreztem, amikor jó szögből egy duplalövetű sörétes puskával egyszerre 4 imp-et terítettem le. Aki játszott már a DOOM-mal, tudja, hogy ez képtelenség, de én szemfüles módon egy méreghordóra céloztam, ami felrobbant, így el is értem a kívánt hatást.

Pénteken restaurációs irodalom vizsga. Egyrészt szeretnék utánanézni, hogy mi az, amit itt az angol történelemben restaurációnak hívnak. Jó lenne megtudni, miért van az angol történelemben pont itt egy választóvonal, mely az irodalomra is ilyenformán hatással volt. Jó lenne megszerezni valahonnan a kurzushoz tartozó sillabuszt, melyen szerepel egy husi kis lista, hogy mit is lenne jó a szóbeli vizsgámra elolvasnom. Jó lenne túltennem magam a tényen, hogy idén ez a kurzus nem állt másból, mint a gólyavár félhomályában lezajló, az állítólagos oktatónő jóvoltából heti egyszer lebonyolított szűk negyven perces katedra-mögé-kuporodva-jegyzetet-felolvasó délelőttről. Az ilyen előadói magatartásnorma pedagógiai céljairól és esetleges következményeiről őszintén szeretném kifaggatni a tanárnőt, ha végeztem már a vizsgával és a jegybeírás ihletett pillanataiban nem jut eszembe más, amivel a csendet megtörhetném. Előre látom azonban, hogy ennél én bölcsebb és egyben megalázkodóbb is leszek.

Elszivárgott hát az adventi hangulatom, e kis hét kis hétköznapjainak kis másodperceiben, mint a hajszálerekben. Csak remélni merem, hogy valami kis csészében összegyűlik azért az elszivárgott hangulat, és valami semleges éteren keresztül átprojektálódik másba. Most tél van és csend és csak csatak.

Kis méltóság a Batthyány téren

Áll az ember a battyányi téren és gyönyörködik az állványzattól megtisztított parlamentben, milyen szépen ragyog a szerda hajnali ködben, ejha, jól megcsináltad ezt a parlamentet, te clarkádám. Vagy ő az alagutas volt? Akkor a stendlimre. Nézelődik az ember, mialatt a Duna folyamatosan párát ásítozik, befut a harmadik 260-as is, a harmadik, mióta itt ácsorogsz, ez most alacsonypadlós volvó, és az ember kezében lassan leég a cigi. Nem is szívtál bele, ezt megérdemled, csak bebüdösödtél tőle. Ott állsz egészen a rakpartra néző járda márvány mellvédjénél, lent rohannak az autók, egy félálomban tekerő biciklis kis híján elüt, miközben az úttesten a rakpart felé igyekezve átkelsz.

Tőled balra az aluljáróból felérkező mozgólépcső gargalizál, és mint egy hosszú nyelőcsövön, szépen szállítja fel a kabátba csomagolt néniket is bácsikat, kiköpi őket a párás hajnalba, te pedig várod, hogy a nénik és bácsik, miután felérkeztek, majd nem kezdenek el gyalogolni, hanem cövek módjára megállnak a mozgólépcső tetején, összetorlódnak, mint néhány motoros bábu, amiket kibeleztek, felhalmozódnak a lépcső tetején, összetömődnek és valami nem szép látványt kezdenek alkotni. Te is gyönyörködsz inkább az országod házában, bele se mersz gondolni, hogy állítólag az egész kossuth teret cölöpök tartják az alatta lévő mocsaras üledékréteg fölött, jaj visszaköszönnek a régi, szeszgőzös, fokhagymaszagú töriórák, és hogy a parlamentet ki kellett egyensúlyozni a tér túloldalán felhúzott néprajzi múzeummal.

Visszasétálsz a buszmegállóba, most érkezik meg az a bizonyos harmadik 260-as, csak te szaladsz mindig előre a narrációban, pont fellépsz a járdára, egy vonalba kerülsz a busszal, nyílnak az ajtók, és így szemtanúja vagy amint a csillogó, üveges síkból egy csomóban, mint egy tátogó halraj, kilép a sok ember. Ontja magából a tükrös felület a gyűrött embereket, imbolyog megadóan a busz is, amint a rengeteg konzervember kilép. Te is így léptél ki, húsz perce még ott gubbasztottál, háttal menetiránynak, egy fél ülésen, félig egy nyugdíjas ölében, aki befészkelte alád magát, hülyén billent a fejed, miközben néztél ki az ablakon, és így egy kereszteződésben a kétszer két sávon átívelő friss zebra égi létrává tisztult a szemedben, pont átívelt a látómeződön, meg is görbült egy picit, hova menekülnél, melyik az híd, melyik az az isten, aki utasít, ugyanaz a város, ugyanaz a tér, ugye letagadnom már nem ér, ez egy Lilla-dalszöveg, de lehet, hogy a Térey János költötte, csak nem tudom, az a Térey-e, aki a Nibelung lakóparkot, az Ultrát meg az ilyeneket is írta. Mikor a busz a zebra fölé ért, te lepillantottál a fehér, palánkos rácsozata között az aszfaltsemmibe. A hajnali kómádnak tudható talán be, de az aszfalt ott és abban a pillanatban bizony tátongó távlatot mutatott neked, te pedig elkezdtél emelkedni, felfelé, a zebrán fölfelé, a máltai szeretetszolgálatos mentőautóparkoló fölött át, jobbra fordultál, egyensúlyoztál, elértél a battyányi téri templomhoz, ott elkezdted a harangtorony zsalugátereit feszegetni, be akartál jutni és harangozni. De a busz egy idétlen gázfröccs után tovább rántott téged, közben egészen a nyugdíjasod ölébe vackolódtál, aki eszelős, fókuszálatlan, olcsó vetrecén táplált tekintettel bámult át rajtad, miért nem adod át a helyedet, nem adom, én nem adom, senki fel nem emel innen a seggemről, én most megint jogot tanulok, ekszkjúzmí. Arra gondolok, hogy én talán soha nem is leszek nyugdíjas, meghalok szívelégtelenségben, vagy sima érelmeszesedésben, vagy más ilyen, öt szótag feletti betegségben, esetleg szimplán a kopaszodás következtében, és így nekem hiába is adná át bárki a helyét, egyébként is pont olyan görcsösen markolászom a kis leptoptáskámat, szerda hajnalban, féltem a békávén az ülőhelyemet, berontok a megállóban a buszba és már zutty, zuhanok is be az első szabad ülésre, elő az ájpod, én nem kértem, hogy jobbak legyünk, mert az én időm lejárt, köszönj hát szépen el, a többi már nem érdekel, nem bánok semmit se már, ha az én időm lejár, engem többé ne várj, zsolozsmázom magamban, de nekem az alkotmányjog jegyzet a napi zsolozsmám, azt lapozgatom, mint a régi rabbik, és azt olvasom, hogy az emberi méltóság elválaszthatatlan az emberi élettől, és hogy ez egy alapjog is egyben, igen, ezzel meg kell békélnem, a vetrece-méltósággal és az akár 70 életévemmel, az aszfalttávlattal, az állványozatlan szerda reggellel, ez az én igen nagy szerencsém, hogy a méltóságom ilyen szorosan össze van csomózva az életemmel, hát én még meg szeretnék tanulni élni, kéremszépen, beállni a máltai szeretetszolgálatosokhoz, vagy csak segítőkészen pályára állítani a mozgólépcső szájában feltorlódó embereket, hogy a kis sínjeiken elberregjenek, és megtermeljék azt a pár tized gdp-t, amit egy nap egy ország dolgozó lakosságának meg kell termelnie, hát én épp nem termelem ezt a gdp-t, és van is bűntudatom miatta.

Terepgyak, hajnali invokációk

Szerda reggel van, tíz óra, háromnegyed éves kihagyással ismét szociológiai terepmunkán a Blaha Lujza téri mekdonáldzban. Állok a pultnál, rendelem a bacon-ös tósztomat, kérek belőle kettőt, Ilonka püföli a virtuális billentyűket az érintőképernyős pénztárgépen, az LCD lassan elszivárog mígnem Ilonka műkörme kitörik. Bassza meeeeeg, rohan hátra, elviharzik a forró zsírban lubickoló sültkrumplihalak mellett, vonul vissza a vesztett hétköznapi csata elől és otthagy engem a francba. Lelkiekben sztornózom a rendelést, átfáradok a szomszédos kasszához, a baljós előjelű duplatószt helyett már csak egy darabot kérek, egyet, köszönöm szépen és „itt lesz az elfogyasztás“, már mutatok is a legközelebbi asztalhoz, a körútra néző ablakok mellett, hogy az lesz az Elfogyasztás színhelye. Mire az asztalhoz érnék, az már foglalt, elfoglalta egy viharvert, rádiós bácsi, aki 6 óra elteltével is ott ült, láttam is akkor, délután, a villamosból. Ugyanaz a bácsi egyébként, aki a király utcai káefcében full hangerőn hallgatja mindig a kis megviselt rádióját, ott ül viharvert kabátban, elveszetten, tök egyedül, egyedül a mekdonáldzban. Most halk a rádiója, egészen közelhajol, lehet, sikerült a hangszórót tönkretennie a király utcában. Egészen közel hajol, fantom frekvencia sávokat keresgél, épp Rákosi-beszédet hallgat, vagy simán csak a Szabad Európát. Hirtelen remegni kezd a föld, imbolyognak a mekdonáldzban a belógó lámpabúrák, a bácsi felriad, jönnek a tankok végig a körúton, de nem a tankok jönnek, hanem a villamosok, két négyeshatos ér be egyszerre a megállóba.

Leülök, és érzem, valami nincs rendjén, valami alattomos pangás dohos ujjbegyei simogatják most így reggel a mekreggeliző emberek álmait, talán szellem került a mekkafé pultja mögötti kávéfőző gépbe, talán tényleg előszivárgott néhány rejtett titok az újrabútorozott mekdonáldzban. Leülök, majszolom az egy szem tósztomat, két asztallal arrább kreol, harmincas cigány nő gesztikulál, de már hallani is a beszélgetést: Megvigasztaltalak, nem? Tegnap, én megvigasztaltalak! Nehogy letagadd nekem! Ne tagadd, én tegnap megvigasztaltalak!! A végére már üvölt, az elején halkan gomolygó fenyegetés eléri tetőpontját. Többen is felfigyelnek, a mekburi-zsírban fürdő hajnali emberek ébredeznek. Ne csináld ezt velem, HALLOD?! Megvigasztaltalak tegnap, nem megvigasztaltalak?! Az asztalt csapkodja, de könnyet nem ejt. Édes fiam, most szépen hazajössz... hallgass Anyádra, szépen hazajössz most, hallgass most rám. Nem érted? Tegnap ott voltam, megvigasztaltalak. HALLOD, a kurva iste... A gyermek otthagyhatta anyut, mert az anyu elharapja a mondatot. Magában motyog tovább. Megvigasztaltam. Megvigasztaltam őt tegnap, megvigasztaltam a rohadt kölyköt. Harminc év körüli, és mégis mintha húsz lenne. Egyetlen ránc nincs az arcán, egyben tartja a bőrét a rászáradt neutrogéna. A mekdonáldz-tévén közben Kelly Clarkson fetreng ismét az avarban, összedzsuvázza a menyasszonyi ruháját, pont, mint kábé 3 éve, mikor ez a slágere kijött, és pont, mint az összes többi klipjében, most is menyasszony ruhában gázol a sárban, a tarkóján kulcsolja össze a két kezét, villog a retusált hónalj a minden új snittre kimosott menyasszonyi fátyol mögül és azt énekli a Kelly Clarkson, közben persze néz bele a kamerába, háromperces a szemkontaktus, míg a szám lemegy, hogy valaki őt megcsalta, lehetőleg pont az esküvője napján. Megvigasztaltam, megvigasztaltam.

Nincs többé bibliás vécésnéni, elhagyta a blaha lujza téri mekdonáldzot, lehet, mindörökre. Nem ropog a szentjeromos kiadású vulgáta, nincs, ki a királyok könyve 2-be belefeledkezzék. Ez talán magyarázza is azt a megfoghatatlan dans macabrét, ami talán már fél éve ott honol a blahás mekdonáldzban, magyarázza a furcsa dekadenciát. A bibliás néni utódja blikket olvas, én elhaladok mellette, meglobogtatom a blokkot, amit még a vörösvári úti mekdonáldzban tettem félre idén februárban, mert különben 100 ropogós forint lenne a mosdó. Kézmosás után kijövök, a viharvert bácsi már nem hallgatja a rádiót, néz maga elé, az éterben alig hallható fehér zaj serceg, néz maga elé a bácsi és rágja magában a Rákosi-beszédet.

Mellette két kamasz srác kihangosított ájfónon hallgatja a ganzenróziz sweet child ‘o mine-ját, serceg a bugyuta gitárintró az ájfón hangszórójából, és a két tizennyolc év körüli srác elmélyedve bámulja a klipet, merthogy van wifi a mekdonáldzban, van youtube is. Elhaladtomban hallom, hogy türelmetlenül átváltanak a november réjnre, ahol a klipben a szles kiáll a sivatag közepére egy kis fehér fatemplom elé, egy szál elektromos gitárral, nulla kábellel és nulla erősítővel, és unplugged leszólózza sztereóban a világot.

Ismét leülök, mellettem törökök vitatkoznak, üvöltöznek kedvesen egymással. Van még pár percem a következő óráig, előkapom a gépet, és megnyitom a 2009-es Caritas in Veritate enciklikát, mely vadi új, megvan pdf-ben és pár nappal korábban töltöttem a piratebay-ről. Kár volt, mint észrevettem, mert tök ingyen fent van mindenhol a neten. Belemélyedek azért, up-to-date akarok lenni, hogy mégis mi zajlik aktuálisan az Egyházban. Tévedhetetlen-e még a pápa? Tévedhetetlen, már lassan másfél évszázada, töretlenül. Angolul olvasom, de lehet, magyarul kéne, pláne, ha a Dér Katalin fordította, mert az ő munkái vállalhatók egyedül az egyházirodalom magyar fordításai közül. A mekdonáldzban viszont csak az angol kiadás van meg, a wifit minden bizonnyal épp szabotálja a töröttkörmű pultoslány, mert nem tudok felloggolni, az ájfónos srácoknak is nyoma veszett, nincs térerő, szokott lenni pedig. Olvasom, és ismét rájövök, hogy mint általában minden enciklika, ez is tökéletesen általános, tökéletesen óvatos és kikezdhetetlen, a megmagyarázatlan kulcsfogalmak naivitásával megírva, ahol mindenki érti, valami nagy egyetemes rezonanciában, hogy végül is ez a közel száz oldalnyi szöveg miről szól. Az angol fordításban ráadásul még a „caritas“ meg az „amor“ között sincs különbség téve, mindenki csak simán love-olja egymást, ami azért is necces, mert néhány korábbi pápa még a huszadik században is előszeretettel alkalmazta az „amor sanctus“ kifejezést például az apácarendekhez intézett szövegeiben, amely persze teljesen mást jelent és jelentett. Elfáradok a sok félreintonált és félremagyarázott kifejezéstől, a Caritas in Veritate pdf verziója a Trash-ben landol. Majd magyarul, ha lesz időm a sok száz kötelező mellett, talán egyszer visszatérek rá.

A szellemek ott ólálkodnak a mekdonáldzban, a viharvert bácsi bóbiskol, a vécésnéni kis szeleteket tépked a blikkből és elmerültem majszolja az ólmos papírt. A törökök mellettem szóban megalapítják a legújabb pénzmosodájukat, melyet a változatosság kedvéért kebab gyorsétteremként fognak álcázni. A cigány nő eltűnt, engem ez mégsem vigasztal. Elfogyott a tószt, kezdődik az óra, itthagyom a hosszú kihagyás után újból megkedvelt szociológiai terepemet, és levonom a nyilvánvaló konklúziót, hogy az idő vasfoga mégis mindent kikezd. Megvigasztaltam azt a rohadt kis kölyköt, én megvigasztaltam az kurvaisten. Finom visszhangokba tárazódik a millió kis párbeszéd, cselszövés és terv, ami a mekburi-világból ottmarad a blahás mekiben. A sok visszhang kis membránokba tömörül és a helyiség, a falak, székek, konyhagépek egy vontatott, millimod herz-es tempóval pumpálják bele a fáradtságot a világba, és talán ebből lesznek a szellemek, talán ettől savanyodik a mekkafé, talán egyszer mindez szépen felrobban, hogy aztán a robbanás után visszahulljon az égből: a sok megbocsátás, vallomás, üzleti hazugság, kamaszduma meg minden, ami a mekdonáldzban naponta százával elhangzik, ilyen kis membránkba tömörülve, lehet, csak akkorák lesznek, mint egy vállpárna, és pont olyan jelentéktelenek és puhák, de én ekkor nem szívesen lennék a környéken, azt talán nem bírná ki senkisem.

Most viszont még megvigasztalódok, mert én hálás vagyok a szerda reggeli térzene ünnepélyességért, ahogy kilépek a csípős, téli levegőbe, én nem vagyok az a hálátlan, barom kölyök.

Olvasni is tereh...

Szélmalomharc, nem is, ventillátorharc, és ehhez hozzá jön, amit az angol nagyon szemléletesen fejez ki, hogy when the shit hits the fan. Kedd van, egy kicsi kedd, az ember észre sem veszi maga körül, áll a közepében, mint egy savanyú kuglóf tölcsér alakú kráterében, egy szűk lichthof-ban, és a legjobb amit tehet, hogy szó nélkül lezabálja maga körül ezt a rossz süteményt. Rossz most ez a kedd, savanyú, mint a bécsi marcipán után a rossz utóíz, ilyen kis biedermeier: polgári, üres és a maga finomkodó modorosságával groteszk is egyben. Nem szeressük.

Sétálok hazafelé, lóbálom az olcsó kis leptoptáskámat, amiben a könyveket meg ma az esernyőt tartom, fütyörészek közben, a tudatalattim beeteti velem, hogy tavasz van, és már tényleg csak egy suta, T-alakú favonalzó hiányzik, hogy a kis iskolatáskám csatja mögül kikandikáljon, meg egy harmincas évek fiúdivatja szerint zselézett séró, olyan lettem volna így, mint a nyilasmisi vagy a nemecsek, túlméretezett kisdiák, aki mint egy ábrándos hemofíliás, kivirágzik a hamis tavaszban.

Összes eddigi blogbejegyzésem egyetlen nagy vörd dokumentumban halmozódik már lassan másfél éve, és hiába mentegetem mindenféle harddrájvokra, talán mégsem egészséges így, minden alkalommal legörgőzni a lap aljára, hagyni, hogy százötven elvetélt bejegyzés nehezedjen minden újabb megírásánál a vállamra. Mindenesetre arra figyeltem fel, hogy a 2008-ban is 77 bejegyzést sikerült összehoznom, és ez a mostani is épp a 77.-ik lesz, illetve a 78.-ik, csak az egyik októberi, jutubos videóimat reklámozó post-ot nem számolom, mert oda szöveg se került, és hogy ejha, ez egy szép számpáros. Nem szerencseszámom a 7-es, nekem a szerencseszámom általában a 4-es szokott lenni, és itt megint bonyolódhatnék számmisztikába, hogy a születésem hónapja, az április a negyedik hónap, mely pont a duplája a születési dátumomnak, hogy a négyes mindig a szokásos, lejáratott 3-az-igazság forgatókönyvet haladja meg, a negyedik titokzatos dimenzió, az idő, és hogy általában a tézis-antitézis-szintézis triumvirátusát megbontva-túlhaladva-átértelmezve és a meglévőt újra-interpretálva szokott előtérbe kerülni a négyes, a negyedik elem, a negyedik lépcsőfok, a négyes akkordok finom disszonanciája, a négy ujj, amit az ember gitározásra használ, a héber misztikus 40-nek az egytizede, a négyzet, mint tökéletes síkidom bűvös paramétere, a négy negyed ritmusa, a duplán ismétlődés tökéletes harmóniája, a négysoros, négy versszakos szonettek varázsa, valami, ami túlmutat a szentháromságon, ami nem kapaszkodik egybe valami zord háromszögben, hanem hagyja a finom mállást, a finom dekadenciát, nem ragozom tovább, a négyes az én szerencsés számom, de itt közben 77 + 77 bejegyzésről van szó, és mit ad isten, ez a 154 bejegyzés összesen 100 000 szót tartalmaz, hogy pontosan százezret, ez a bejegyzés is azért nyúlik most, mert látom a vörd számlálóját, látom, hogy ennek a bejegyzésnek épp 454 szóból kellene állnia, teljesítem a kvótát, igen, és ahogy ez a mondat véget ér, ez a szó lesz most a százezredik.