Sentenced To Bliss For A 1000 Days

Jó lenne esendőnek lennem, úgy igazán sajnálhatónak, mert az emberek körülöttem ezt fogadják el hitelesnek. Valami ilyesmi volna jó, egymásra borulnunk a globális szerencsétlenség-érzetben, csak most nincs hangulatom ehhez. Érzi mindenki a belőlem áradó hidegséget, merthogy bizony árad is belőlem rendesen, mint egy nyitva felejtett hűtő ajtó mögül, ám közben belül olvad és folyik el szépen minden kis jeges büszkeségem, alakjukat vesztik a hókristályok, felengednek a dermedt tejes zacskók, pattogzani kezd a melegedő hejnekkenes doboz, megindul az ellenanyag a kis tojástartó rekeszben tárolt influenza-szuriban, és még sok hasonló zagyva dolog történik, mint mikor a jól bejáratott mozdulatlan magányt éri a felesleges, kívülről érkező konyhás/asszonyos szeretet, de ezt már senki nem veszi észre, és nem veszik észre fagyos lelkem mélyén a hónapja lejárt, zöldülő Kinder Maxi King-et.

Most azt fontolgatom, a januári NB koncert mellé berakjam-e magamnak a Stratovarius-t és a Gathering-et. Az előbbire a kuriózum kedvéért mennék el, a másodikra pedig titkos reményekkel övezve, hogy leadnak pár számot a Souvenir-ről, ami 2002-es, de azóta vagy három új albumuk is van, melyek nem túl jók. Mindez valószínűleg azon fog múlni, hogyan készülök ki agyilag a vizsgaidőszakban. Hasonló tépelődéssel viszonyulok a decemberi Tátrai Band, Laibach és Esclin Syndo koncertekhez is. Holnap viszont Barabás Lőrinc.

Szól az April a Deep Purple-től. Az egyetlen szám, amit a Child In Time mellett szeretek tőlük. Plusz szerencse az, hogy mindkettő hosszabb tíz percnél. Szól a kis rock orgona, szólnak a finom harmóniák, ehhez van hangulatom, ehhez van hangulatom azután, hogy fél kilencre, mint ahogy teszem ezt tendenciózusan a fél nyolckor végződő zeneesztétikás órám miatt minden csütörtökön, ma is végre hazaértem.

A bejegyzés végére pedig következzék egy kis reklám: az utóbbi 3 hét alatt sikerült 2 számot abszolválnom az új indie projektemből. Már készül a harmadik, de addig is, let’s do ourselves a favour és hallgassuk meg őket a vadi új arculattal is villogó, megújult MÁJSZPÉJSZ oldalamon! A készülő dalgyűjtemény címe a mostani bejegyzés fejlécében olvasható, de a fedőneve addig is: Solace of a Sole Sophomore Project, merthogy ilyen gyenge a humorom és szeretem az alliterációkat. Instrumentális jellegükkel ellentétben ezek a számok mind énekes dalok. A dalszövegeket, melyeket kizárólag ezekhez a számokhoz írtam, csak azért nem töltöm fel melléjük a májszpéjszre, mert pont az ilyen kis dugi oldalakról lopkodnak leginkább, erre meg most nincs szükségem. Jelenleg képzetlen, de tiszta hangú énekesnőt keresek hozzájuk. A lejátszóban megjelenő első kép Chirico, az olasz metafizikus festő festménye, ebből akartam a hátteret is megcsinálni, csak nem volt elég homogén, ami az egyébként is kaotikus májpszpéjsz-layout helyzetét csak tovább rontotta volna. Ha copyright miatt megbasz a myspace, az ezért a képért lesz. A második egy saját fotó, a telihold és a 15 másodperces exponálás tipikus kliséjével.

Terveztem, hogy a parlagon heverő progresszív metál számaimból is tallózok egy külön (és a lejátszóban nem közvetlenül megjelenő) playlist-be, de azzal csak megbontanám ezt a felületet. Na majd ha nem bírok magammal.

A takaratlan zene és Thomas Tallis

A hétfő, mint mindig, ma is kimaradt az iskolában, egész nap zenét hallgattam, épp tankoltam fel az ájpodot és előkerültek régi zenék is, és én cirkáltam a szobámban, hallgattam az Air Between My Fingers-t a White Stripes-tól, a Spiral-t Vangelis-től, az egyetlen Csajkovszkij darabot, amit tőle hallgatok és amit valami szláv filharmonikusok adnak elő: az első zongoraversenyét bé mollban, az Origin of Symmetry-t a Muse-tól, újból Pink Floyd-ot és még valami újat is, egy izlandi atmoszférikus kis zenekart, a Sigur Rós-t. Ezutóbbinál nem értem, hogy mit énekelnek, vagy hogy mit csinálnak a számaikban, de szól a zenéjük, és ahogy szól azt szeretem.

Mitől is humortalan minden zene? Miért nem nevet az ember soha, de soha, ha zenét hall? Miért idegesítő annyira például a ska és a cirkuszi cintányércsörömpölés? Miért nem tudok az olyan ártatlan embereknek hinni, akik megvallják nekem, hogy a reggeli mp3-as ébresztőórával mindig „vidám“ zenére (lásd ismét: ska) ébrednek? Most ez a kérdés talán nem is annyira a zenére vonatkozik, hanem a komikumra és a komikum alján meghúzódó végtelen, eltakargatott emberi tragédiára. Valahogy nem lehet semmit takargatni a zenében, mert benne mindig minden szem előtt van. Nem lehet trükközni a perspektívával, nem lehet kétértelmű szavakat motyogni vagy fals jelmezzel álcázni. Ez a végtelenül egyszerű, takaratlan megjelenése a zenének mindig meghat. A ritmusról nem is beszélve, az óraműként felajzott ember talpalásáról a nagyvilágba, olyan, hogyha felborul, mint egy felhúzható, ón játékcsibe, tovább lépdel amíg le nem jár. Van valami a zenében és a balladákon pityergő/indulóra menetelő emberben, ami soha nem vicces. Lehet, hogy a zene is pont erre mutat rá, valamire, ami nem komoly, nem vicces, csak igaz.

Ma sok zenét hallgattam, és sokat bólogattam a fejem, hogy ez így nagyon jó, ez is, ezt most jól nyomja a dob, itt tényleg érdemes volt megszólaltatni a gitárt, ez egy szép átkötés, ejha, mennyi jó zene van a világon és még mennyi mindent nem hallgattam végig. Például alig hallgatok jazz-t (és amióta Cristopher a tavalyi nyelvfejlesztésen töredelmesen megvallotta a csoportnak, hogy tíz másodpercig nem mert levegőt venni azután, hogy látta magyarul leírva a „dzsessz“ szót, és rádöbbent a sajátosan torzult írásalak láttán, kábé két év késéssel, hogy az valóban azt jelenti, ami, de közben nem tudta elhinni, valóban létezik egy ilyen nyelv, amely képes ezt a szót így kódolni a saját helyesírásába, azóta én sem nagyon szeretem kiírni magyarul). Pedig jó lenne ilyet is hallgatni, például Stanley Clarke-ot azért hallgatok, meg Chick Coreát, meg mondjuk Szabó Gábort, de ez kevés. Még mindig csak egy rock-agyú tahó vagyok, akit képes két jó gitárriff odakenni, pedig ezt már talán nem szabadna.

Már hajnal van, fáradok én is. Sharleen Spiteri, a tündérarcú skót énekesnő után, aki most arról énekel, hogy nem, ő már nem szeret engem többé, csalódottan benyomom a kedvenc Tallis-misémet. Teljesen rákattantam ezekre az utóreneszánsz darabokra. Persze akkor már maradjunk az Agnus Dei tételnél, mert az egy hálás darab, és negyed óra múlva majd lassan véget ér, a gép utána hibernál, én vonulok el, négy és fél óra múlva úgyis kelhetek fel szépen.

Amit szeretek és amit nem

Én szeretem a hétköznapokat. Mellette szeretem a civilizációt, a bevásárlóközpontokat és a csak nekem berendezett éjszakai várost.

Imádom a csomagolópapírok tarkabarkaságát az interspárban, szeretem az illatozó kenyereket a pékáru-szekcióban, a vöröslő húsokat a hentesvitrinben, szeretem a mélyhűtött pizzák álmát szemlélni a hosszú-hosszú hűtökben, szeretem fogdosni a rugalmas testű sajtokat és az ugyanilyen kis feszes csomagolású májkrémrudakat, rohangálni a csipszes zacskók sikátorában, jaj, szimatolni az öblítőket és mosóporokat is szeretem, a csokik porciózott csábítását, meg a pénztárszalag mögötti kis hülye cukrokat és bonbonokat és az óvszerek diszkrét csomagolását, a rágókat és a műanyag buborékfújó szetteket, a pénztár fölötti kis cigaretta skatulyákat, hallgatni a pénztárgépek csipogó kakofóniáját, a szatyrok csörgését, élvezni a begyűjtögetett áru fölött érzett dagadó, asszonyos büszkeséget.

Szeretem a civilizációt, a kézmosást, a fűtést és a kerámiavécét, a puha vécépapírt is, a mikrót és a hűtőt, a dohányzóasztalt és a tévét, a számítógépet és szépen megszólaló sztereó hangszórókat, a telefont, a befűthető autót, a villanyt, az éjjeliszekrényt. Jó érzés, hogy nem kúrtak ki a városszéli szeméttelepekre a születésem után azonnal, csak mert tíz centivel be volt süppedve a szegycsontom a mellkasomba, merthogy ez bizonyos korokban még biztos halált jelentett. Jó, hogy a rövidlátásom miatt nem kell egy rossz mozdulattal mondjuk rozsdás szögbe lépnem, hogy aztán meghaljak vérmérgezésben. Ha kiderülne, hogy mégis cukorbeteg vagyok, jó, hogy nem halok meg rögtön abban.

Szeretem az éjszakai várost, a nátriumláng színű lámpákat, az autósorokat, az őszi hidegben kirajzolódó leheletet, hogy fiatalként belefeledkezhetek az éjszakába, hogy vannak éjjelnappali boltok, vannak tükörsima gyorsforgalmi utak az autózáshoz, vannak hidak és nonstop kivilágított épületek, vannak plázák és éjszaka a kilométereken át kikapcsolt közlekedési lámpák.

Szeretem a kényelmet és szeretek fogyasztani. Ha akarok, bemehetek a káefcébe. Vagy a buklájnba, vagy a riléjbe, vagy a maccsba. Egész éjszaka égethetem a villanyt a szobámban és felcsavarhatom a fűtést. Ha akarnám, lenne ájfónom is. Szeretem, ahogy eltartanak engem, nem csak a szüleim, nem csak szülőket kifizető munkaadók, nem csak a munkaadókat kifizető termelés, hanem Föld termelő populációjának kilenctizede, akik cserében szerény rabszolgák. Jó, hogy nem kell az ilyen rabszolgák szemébe néznem, és jó azt elhitetnem magammal, hogyha a szemükbe néznék is, az elemi szükséglet mellett nyilvánvalóan már úgysem férne meg bennük a szemrehányás.

Szeretek zenét hallgatni, és nem csak a verkli monoton, lyukkártya alapú zenéjét, merthogy egyébként 3 percenként cserélgethetném a fonográfhengert, vagy még azt sem, hanem el kéne szívnom valami vásárba, hogy ott halljak néhány béna muzsikust, és onnan gyalog haza, a kussoló, kivilágítatlan utcákon. És jó, hogy ma már nem hegedül annyi ember, hanem inkább gitározik, vagy csak simán szintetikus zenére énekel. Most viszont épp a cambridge-i gregorián kórustól hallgatok egy misét, azon belül is a Miserere Mei Deus kezdetű Agnus Dei tételt, negyed óra, nagyon szép, gondolom itt is az 51. zsoltárból van a szöveg csak sajna nem értem, meg lusta vagyok utána nézni. De hallgathatom ezt a művet úgy, hogy épp a mekbukomon pötyögök, az előbb ment le ennek a misének a Kyrie-részlete, volt benne egy 2 perc 21 másodperces melizma az „elesion“ első e-jére, na, azt élveztem, de még azelőtt ott volt az Alter Bridge ízléses modern rock-ja és Tremonti gitárjátéka, ezután meg berobban majd a maga diszkrét intrójával a Cynic „Traced In Air“-je is, meg ismét az Eagles, látom az ájtyúnzban, hogy ezek fognak következni, szóval kap ez a mise-részlet egy ilyen kontextust, és nem is kell mindezért egy katedrálishoz elutaznom, bár ott volna az igazi ezt hallgatni, hanem lehet itthon is, blogot írva és kávézgatva, kimosni a fülemből az előbb gyakorolt metalika ámájívöl-jét a fülsértő stúdió felvételével és a borzalmasan unalmas 3 akkord/7 perc átlagával. De most még a kis kitenyésztett szoprán fiúkat hallgatom, akik szerencsére már száz éve megússzák, hogy néhány zenebuzi püspök mániája folytán kasztrálják őket.

Szeretem, hogy egészséges, ápolt, kiegyensúlyozott emberekkel vagyok körülvéve, a családon belül, az egyetemen, a városban, az ismerőseim között. Mégha ezek az emberek szinte soha nem hallgatják ugyanazt a zenét, mint én, nem nézik ugyanazokat a filmeket és olvassák ugyanazokat a könyveket, sőt, még a gondolataink is nagyban eltérnek, azért mégis intelligens módon el tudunk sok mindenről beszélgetni, és mondjuk nem esünk egymásnak mindenféle lételemi probléma miatt. Türelmesek vagyunk egymással lehetőleg, és az illedelemmel hasznos kis mellék áramkörökre tudjuk terelni az oly gyakori feszültséget, ami az emberek között még így is felmerül, azután szépen meg tudunk egymásnak bocsátani. Jézus találta fel ezeket a hasznos kis trafókat, a két ember között nem egyenlő frekvencián terjedő érzelmeket ügyesen szinkronizáló kis ketyerét, amit nem nagy fantáziával, ámde annál nagyobb gyakorlati érzékkel szimplán csak megbocsátásnak nevezett. És a türelmes emberek elég sokat tudnak azzal nyerni, hogy nem követik a primitív szemetszemért talio elvet, hogy nem kell annak szánalmasan irreverzíbilis következményei fölött sírdogálniuk. Nagyon sokba kerül és jól jövedelmez a felforrt agyvíz mellett a csendben tízig számolás. Szerencsémre látótávolságon belül csak kevés elmebeteggel kereszteződnek a mindennapjaim, vagy kevés olyan frusztrált emberrel, akinek a gondjaival a magaméi mellett meg kellene küzdenem. Szeretem a higgadt, okos, illedelmes embereket. Például szeretnék majd egyszer ilyen lenni én is.

Szeretem a rutint, mert nem fáraszt le a görcs, hogy a holnap bármivel is több vagy rosszabb lesz, mint a ma. Szeretem a rutint, szeretek tíz ujjal akár 300 karakter/perces sebességgel is gépelni, szeretek gyorsan vezetni és szeretem, ha nem akasztanak meg a tempóban. A rutint szeretem, a hajtány-billegést, a napokra palackozott elegendő lendületet, amit a tizenkilenc éves szervezetem még épp össze tud átlagban napi 16 órára gyűjteni. Hogy kulturáltan túl is éljek.

Szeretem a civilizációt, a fogyasztást, a soha vissza nem fizetést, az ingyen holmit, a kényelmet, a meleget és a jólétet. Szeretem, hogy ezekért én döntöm el, hálás vagyok-e vagy sem.

A kényelem és a végletekig spirázott önreflexió nyomán a nem túl kellemes, sőt, elviselhetetlenül hasogató fáradtságot, mely a hétköznapjaimat orvul kitölti, már nem szeretem.

Kells-i spleen

Mostanában már csak átlag napi 4 órát töltök világosban, mondjuk ezt nem is nehéz délután 1 órai keléssel és hajnali fél négyes fekvéssel, azonkívül ez a négy világos óra sem túl meggyőző. Napfényhiány, időérzékhiány, a bőrömben gondolom csökken a kollagénszintem is, csak nem tudok róla. Legszívesebben begubóznék a maradék négy Pratchett-regénnyel, a Gertrud Stein-emmel, a Faulkner-novelláimmal és Ken Follet egyetlen hosszútávon vállalható regényével, a Pillars of the Earth-el, begubóznék az ágyba, egész nap menne a Russian Circles és a Tommy Emmanuel, meg Amy MacDonald, meg az Enya meg mindenféle kelta izé, és teljesen beleélném magam, szopogatnám a szellőztetéskor a szobába bedőlő felhőfoszlányokat, valami írországi almra képzelném magam, ott lennék szanatóriumi nyugalomban és egzaltált frissességben, és letenném a gitárt mindörökre és harmonikát vagy skótdudát ragadnék. Friss lennék, üde, jóindulatúan fáradt. Vennék magamnak sok pénzért egy fakszimile másolatot a Book of Kells-ből, azt böngészném egész nap és mégse érteném. És jó lenne mégis simogatni a lapokat, bámulni a vaskos iniciálékat, megtanulni írül és ezzel a nyelvtudással büszkén lejáratni magam a maradék 3-4 ír ajkú falu valamelyikében. De beleszeretnék egy feketeszemű, fehérbőrű ártatlan ír lányba, és tök boldogok lennénk egy darabig, mígnem rögtön meg is csalna az első szembejövő, nálamnál sokkal fehérbőrűbb és üdetekintetűbb ír sráccal, aki mondjuk hírhedt angolverő is egyben, lázadó, lánglelkű, szőrtelen alkat, és az ír alpesi kirándulásai folytán meggyőzőbb farizma is lenne, mint nekem, és mindez mégsem zavarna, előre tekintenék, nyugatra, ki a végtelen óceánra, a domboldalon ott kergetőzne az ír csaj meg az ír srác, mint az Énekek Éneke két szerelmes antilopja, csak itt mondjuk alpesi bárányok lennének, minden üde lenne, a levegő zamatos és mégis párátlan, a pillanat kitartott, mint a skótdudaszó, az élmény ömlengő, mint egy Joyce-regény, a hétköznap lappangva groteszk, akár egy Swift-allúzió, az emberek ítélete egymáson szigorú, mint a meggyötört, savas katolicizmus, a kézmozdulatok finomak, mint a Kells-i kódex iniciálé díszítései, mert Isten az apró S-betűk kalligráfiájáig is ellát, az emberek takarékosak, akár az odajutó, beosztó napfény, a népdalok hétfokú skálára épülnének és így izgalmasabban is szólalnának meg, és az emberek kiejtése ízes, artikulált, dallamos, én szégyellnék megszólalni, nem is szólalnék meg, hanem tudnék visszkézből félmillió angol szót, amiből négyszázkilencvenezret nem is ismerne senki, mert az mind óírül lenne, és folyamatosan csak ír mitologikus meséket olvasnék, elég brutálisakat, mert ezek mind azok voltak, minden nyelvtudásom passzív lenne, csak bólogatnék, mert az is tök elég lenne.

Ismét Porcupine Tree, meg Tommy Emmanuel. Kéne készülni Marcus Miller-re, ám azt lehet élvezni felkészületlenül is, a Barabás Lőrincre meg nem lövöm le a poént a májszpéjszes új dalaikkal, az a38-on kell meggyőzniük.

Második tervezett indie számommal egyetlen perc alatt lefulladtam, hiába sulykoltam magamba egész ezt megelőző héten, hogy csak azért is megcsinálom, van egy csomó ötletem, igen, képes vagy rá, vettem a nagy levegőket én is mint az a sok szerencsétlen, felspannolt ember az ervéjvzes reklámban, volt itt minden, szupi inspiráció, kedv és effektpedál, most viszont gyásznap van, lehet, télen csak metálszámokat szabadna írni, azokat meg már közben baromira unom.

Várom, hogy essen (essék, javítanak ki a félév végére már nagyon csúnyán elfáradt magyarszakos ismerőseim) a hó, hogy tudjak benne ugrálni, amit úgysem fogok, de legalább elhitethetem magammal, hogy igazából de, nagyon eszetlen módon, bármikor ugrálhatnék a hóban.

Time Philosophy

Most megint nincs időm semmire, meg kicsúsznak a kezem közül a dolgok. Lassan én is egyike leszek a boldog igavonóknak, az érett, motivált, cselekvőképes harmincasoknak, akik az egy-perc-szabad-lélegzetem-sincs jeligéjű vallásban lelik meg első fokon az identitástudatukat. Lassan állandó témámmá válik a rutin és annak fájdalmas tragédiája, az elfecsérelt idő, és az elfecsérelt idő felett töltött lamentációra fecsérelt idő is. Hidd el, jönnek még jobb idők II., ez van most az ájtyúnzban, ezt játsza a Napoleon Boulevard. Soha nem találtam meg a szám állítólagos kezdő részét, mert csak az első albumukon van rajta 86-ból, az meg esélytelen. Bakelit és nincs meg sehol.

Mi a jövő és mi a múlt? Hol van a jelen a kettő között, ki méri az időt, van-e idő változás nélkül, hogyan hat az objektív és szubjektív időérzet dualizmusa az emberre, satöbbi, gurgulázza a nagy kérdéseket a történelem is. Gargalizálhat, engem nem érdekel. Most úgyis csak arról szól az életem, hogy összeimádkozzam a szabad délutánjaimat, a görcsmentes szabad órákat, amelyek nem a hat órai kelés felé gravitálnak, mert az olyan korán van, mintha mindig tegnap ébrednék, és az órákat, amik jóindulatúan lebegnek a semmiben. Elég sok ilyen órát vagyok képes elzenélni, harmincszor egymás után a Hotel California szólóját, negyvenszer a D.N.A.F.T-ot Larsson-tól, amit szeretnék már végre felvenni.

Az idő talán nem is más, mint vegytiszta ritmus, a feszes másodperceké, amik csattannak, akár az ostor. A mondatok hangsúlya, főleg. Csattannak, mint a jó szerva vagy a golfütő feje a precíz lendítés után. A legtöbb zene pedig mégis a beszédben van, folyamatosan szövegel mindenki, és talán nem is vagyunk kiváncsiak egymásra, lehet, rég nem érdekel senkit a kicentizett tartalom, ha a másik vállára hajtjuk a fejünk, mert úgyis csupán a furcsán hullámzó vagy folyamatosan fennakadó, a visszaforduló és egymásra rétegződő vagy száz ágra bomló szóáradat számít.

A legjobb hip-hop sláger hajnali négykor a corvin tetőn atomjaira tisztul, soha senkit nem érdekel ilyenkor, hogy ki, mit, miért énekel, hogy mi a dallam, mert megint csak a ritmus van, de nem a négynegyedeké, hanem a refrének robbanására és az átkötések lélegzetvételére pulzáló éjszakai sziromnyitogatás. Csak a körtánc van, a lépések közötti szünet, a párosával tagolt ütem, vagy a páratlan ritmika, a soha le nem záródó balkáni táncé, a folyamatos hétnyolcados és ötnegyedes körforgásé.

Csak az a ritmus van, amit órakattogásra az ember hangsúlyozni tud, csak azok az óraleütések vannak, amiket kiválaszt, minden másodikat, harmadikat, negyediket vagy hatodikat, és csak az a töltött terület, mely két leütés között ível, homályos viaduktként. És itt van a most is, néhány másodperc előre-hátra, ami éppen számít. Előre-hátra, néha visszafelé irányul, néha stagnál, mint egy pirosra festett, pattogzódó hinta, nyikordul, dagad a hintán kitartott játszótéri örökkévalóság. A másodpercek, a háromésfélperces és eredetileg fonográf-henger hosszúságra adaptált popszám-intervallumok, a mondatok, az évek és generációk szintjén ott van a konstans most és a jelenvaló hinta.

És persze a geometria ritmusa, a lecsupaszított, strukturalista formák megfoghatatlan tektonikája, váltokozása, képből-elemelkedése és visszaesése. Lehet, hogy ezért vagyok úgy oda Bortnyikért, Chirico-ért és Kandinszkij-ért, és Escher-ért. A bástyám nyolcszöge, a lávalámpa erotikus mozdulatsorai vagy az írható dévédé pörgése a mutatóujjamon, de vannak a kommerszebbek is, a jégcsap, a grandkanyon üledéklemezei, a déenes lánc.

A kultúra és a liturgia ritmusa, a kiszámolt lépteké, a centizett mozdulatoké, a térdeplők ritmikus kopása, a kávéházak térzenéje vasárnap reggel, vagy az orgonák tagolt tüdővésze a misén. Az imamalom kereplése és a húsvéti gyertya elcsöppenése. A vallás is ritmus, a teológia céltalan, öblögető monológja. A kerengők kerületi sebessége.

Nem lehet egy helyben állni, lehet, hogy nem is szabad. Ha egy helyben állsz is, porladj vagy növekedj ütemesen, ha szabad kérnünk. Az a szép az egészben, hogy abszolút magadra tudsz mutatni, az egyetlen pontra, ahol éppen ott vagy térben és időben, itt nincs relativizmus, nincsen inercia rendszer. A probléma itt épp a fordítottja, mert óvatosan kell azért, ha túl pontosan mutatsz magadra, oda is leszel döfve, mint egy lepke a vitrinben, szépen belekenődik ilyenkor az ember a mostba, onnan nehéz elmozdulni, hiába dőlsz előre, hogy rántson előre a segway, nem fog.

Most viszont feledkezzünk bele szépen a kakaó ütemes örvénylésébe, a laktózmentes tej laktózmentességébe. Hajnali két óra van, fáradunk. Várjuk meg, ahogy a belefeledkezésben egy csomó most eliramlik. Most épp nem is vagyunk sehol. Most jó.

Türelmesen várom, hogy a

bal karom az utolsó ujjbegyig lebénuljon a H1N1 oltás mellékhatása miatt. Nekem már ilyenem is van, ilyen oltásom. Persze hogy a bal kezembe kaptam, a kis Beatrice, aki beoltott, és aki azért nem volt olyan kicsi, csak alacsonyabb nálam, ám a gravitáció is minden bizonnyal jobban hatott rá, mint rám, a kis Beatrice elfojtott egy engesztelő kacajt és húsz centiről dobott egy tripla húszast a bal deltaizmomba. Ő mindig a bal karba adja, azt mondja nekem, én meg a bal kezemmel szoktam legátózni és másfél hangot hajlítani, köszönöm szépen. Beatrice, a démon háziorvos, végül kitépte belőlem a tűt és elégedetten summázta az eredményt. Hátra ment a szomszédos rendelő szobába, ahol egy paravánnal valami ágy is el volt takarva, és egy szép színes krétával felírta magának a pontszámot. A táblát nem láttam, a kréta sercegésétől felállt a hátamon a szőr. Szóval a gitáros karrierem is eddig tartott. Kezdhetek minden elölről, és amúgy dzsimihendrixesen, fejjel lefelé tartva a gitárt, bal kézzel is megtanulnom játszani. Pedig milyen nyugisan indult a reggel, hajnali délután kettő órakor már fent voltam, hogy egy órával később indulhassunk az orvoshoz. Ott volt a beázott tesco parkoló, ami szerintem nem is volt beázva, és ott volt a szupi orvosi rendelő, akváriummal, türelmes várakozókkal, dupla monitorból ráddőlő bálnás természetfilmekkel. Meg szobanövényekkel, mert azokból is volt sok. Mondanom sem kell talán, Beatrice a tökéletes dobás után elengedte nekem az oltás árát. Beatrice megjárta valamennyi körét a pokolnak, és Gulácsy festményéről kilépve, vörös álcaköntösét a földre hajítva háziorvosommá vedlett. Lehet, ennyit azért mégse érdemlek.

Ma felébredtem hajnali hatkor, ez most tényleg hat óra, vagy 5 am UTC, és felriadtam, és azt álmodtam, hogy meghalok. Rossz így kelni. Hívtak telefonon, régi vonalas telefonon, valamiért wasabi zöld színe volt, vécékagyló matt színe volt, és valamiért a nagyszülők csepeli házában voltunk, és az valahogy lebegett is az égben, én mankóval futottam, mert már lebénult a testem baloldala a háegyenegyes vakcinától, és át tudtam ugrani a kerítésen, mert tudtam, ha nem érek oda, akkor az anyám veszi fel, és rögtön meghal, de nem is azért futottam, hogy ő ne haljon meg, hanem mert kíváncsi voltam, hogy ugyan miért is halna meg az ember egy telefonhívástól, ezt nem is tudom, honnan szedtem, tényleg olyan, akár egy stephenking, nem tudom, neki van-e valami hasonló könyve, mindenesetre futottam, hogy a furcsán csöngő készülékre én csapjak le előbb, kíváncsi voltam a hatásmechanizmusra, úgyhogy a fülemhez emeltem a kagylót és akkor éreztem, hogy vége, mert olyan mélységes csönd jött, olyan finom, higanysúlyos, üvöltő csönd a telefonból, hogy beszakadt tőle a koponyám, vagy el is tűntem a kagylóban, nem tudom, de azonnal meghaltam, és az utolsó szavam az volt, amire már ébren ki is ugrottam az ágyból, hogy HALLÓ?!, és ezt már ébren hörögtem, mintha lenne még értelme, mintha volna miért rácsodálkozni arra, ami úgyis mindig mással történik és nem veled, hogy meghalsz. Nem szép így kelni, kedd reggel, 5 am UTC.

Mikrómeleg. Koncertnaptár

Visszatérnek, érzem, hogy visszatérnek azok a napok, amikor a hidegbe vackolódva sajnáltatom magam a mekdonáldzban. Belevetem minden hitem a mikrómeleg húsgranulátumba, pilláimon könny duzzad, lepottyanva eláztatja a krumpligranulátumot is. Nem jó ez így, mormolom magamban, most minden egész eltörött, minden bigmeket túlmikróztak. Visszasírom ilyenkor a paradicsomi napokat, amikor még nem éreztem semmit, nem tudtam semmit, nem tudtak rólam semmit, nem éreztek velem kapcsolatban semmit.

De amint ma délután kezem ügyébe került az új effektpedálom, rögtön meg is írtam első számomat az indie projekthez. Holnap kerül fel a gitár mellé az összes többi hangszer. Örülök, hogy megérkezett ez a kütyü, mert most már tudom, milyen baromi elveszett voltam nélküle. Olyannyira elveszett, hogy nem tudtam normálisan játszani sehol házon kívül. De már itt van, megérkezett, épp hűlnek benne az elektroncsövek és én megnyugodhatok végre. Illetve megnyugodhatok, ha a PRS hazakerül a szervizből nagyobb karcolás nélkül.

A hét végére sikerült ismét tökéletesen leamortizálódnom, mit is mondjak? Nem mondok semmit. Holnap Chick Corea és Stanley Clarke. Jövő héten Gary Moore. Azután remélhetőleg Tommy Emmanuel. Azután Marcus Miller. Azután a Barabás Lőrincék. Aztán a Tátraiék. Lehetőleg Laibach és az AIR is. És végül Napoleon Boulevard. Éljen. Kihagytam akkor a Mark Knopflert? Kihagytam, még van fél évem várni rá.

Szeretnék egyszer én is egy olyan szupi koncepció albumot írni, mint amilyet a Steve Wilson csinált idén a Porcupine Tree égisze alatt. Incident, ez a címe. Vagy amilyen a Dark Side of the Moon. Vagy a The Wall. Vagy a Scenes From a Memory. Vagy az Egy kiállítás képei. Na mindegy.

Napoleon Boulevard - Best of 1985-1989

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó. Nincsenek idehaza NB logós ereklyéim, nem voltam egyetlen koncertjükön sem (jóllehet ez inkább az életkoromnak tudható be), 2 éve én nem vettem meg a lemezdokk-ból a 8 ezer forintos és autogrammokkal borított bakelitlemezüket, mivel nem volt pénzem és nem is volt olyan új szám azon a korongon ami nekem kellett volna, az Old Man’s Pub-ban csak nagyon későn vettem észre, hogy Vincze Lilla kesztyűje több más magyar zenei híresség csecsebecséjével egyetemben ki van tűzdelve egy fali vitrinbe, ugyanígy tíz éve késéssel tudatosult bennem, hogy a gitáros Cziglán István még 98-ban egy autóbalesetben meghalt, sokáig fingom nem volt arról, Vincze Lilla hány Év Hangja díjat nyert, hogy az NB tulajdonképpen csak 4 évet létezett és a Legyetek jók ha tudtok-os album már végül is tök más volt Cziglán és Vincze Lilla távozása után, és azt sem tudtam, hogy a Mámor előtt Lillának volt már egy korábbi szóló lemeze. Csak nagyon későn tanultam meg a zenekari tagok nevét és a Solaris diszkográfiát is csak az utóbbi egyetlen évben hallgattam rongyosra – a Napoleon Boulevard-nak így van egy évtized előnye.

A Napoleon Boulevard számomra nem „napóleon“, és szerencsémre a Balaton parti retró diszkó verejtékdús feromonfílingjét sem éltem át soha, nem kellett Lillát sűrű szemöldökkel, hidrogénezett hajjal, feszülő bőrszerkóban megtapasztalnom, miközben az egész közönség a szinti-dús Szállj velem-re tombol és közben mit sem sejtve a Júliát recitálja. Vegyük ehhez hozzá, ahogy az összes fiatal villog az eneszkás bakelitlejátszójával és a nyugat-lázban égő férfiak a viaszkos terítőn nyomják el a Marlboróikat. Ebben nem volt részem, hiába lehetett buli nyugatról autóülések alatt Pink Floyd albumokat haza csempészni. És biztos nagyon sok egyéb jóból is kimaradtam.

Tizenkilenc éves vagyok mert ezerkilencszázkilencvenben születtem. Igen nagy szerencsémre mentesültem a Fonográf-féle balatoni nyártól, megúsztam az Omega szerencsétlen giccsslágereit és attól sem esem hasra, ha valaki 4 dzsimihendrix blues klisével próbálja szimulálni azt, hogy ő egy LGT szám szóló szakasza alatt voltaképpen szólózik. Ugyanígy nem vetem el elvből a szintetizátor használatát és nem fogok bepisilni a vintage-életérzéstől, ha valaki egy Fender-kópiával és egy túlvezérelt Marshall-on lepenget egy ádúrt, merthogy az intró.

Keveset tudok a magyar zenepiac viszonylatairól, a magyar zenészek közötti bennfentes sztorikról és műhelylegendákról, a zenésztársbarátságokról, pláne, ha ezek egy évtizeddel a születésem előtt történtek olyan laboratóriumi zárvány alatt, mint ami folyamatosan zajlik ma is a magyar zenekultúra díszletei mögött. Nem tudok statisztikákról beszámolni azzal kapcsolatban, hogy az NB mégis mennyi albumot adott el, hogy a „relatíve sikeres“ kifejezés mit takar, hogy egy siófoki énekes lánynak mennyi esélye volt egy befutott Koncz Zsuzsával vagy a Szörényi bandájával szemben a nyolcanvas évek Budapestjén. Nem tudom, milyen hatása volt annak huszonakárhány évvel ezelőtt, hogy a Kérlek, ne félj refrénjében mikor Vincze Lilla azt énekli: „ugye eljönnek majd a repülők / ugye szépek lesznek mint azelőtt....“ stb., a zenehallgatók bizonyos százaléka beszopta a finom iróniát és keverte a teljesen nyilvánvaló pacifista üzenetet a háború-szimpátiával. Annyi történelmi képzettségem viszont van, hogy a Kud igyiot aná-ban a „vucsítsza, vucsítsza, vucsítsza“-t megértsem, hogy tudjak legalább elméletben azonosulni a Mennyei béke c. szám Tien Anmen-allúziójával, hogy értsem a Jelentés az alagútból-t, a Modern tangót meg a hasonló tematikájú számokat.

Én nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, mert tulajdonképpen nem is szeretem használni ezt a zenekar nevet. Az NB nekem mindig csak „Lilla“ volt, lévén, hogy kis tízévesként az ember a refrén két legmarkánsabb éneksorán kívül egy dalban nem is figyel másra. Természetesen nem tagadhatjuk, hogy az azóta is virágzó magyar stúdiótechnika szintén hozzátett ehhez a maga kis jellegzetességével, mikor a masterelés során az ének több mint 50%-ban lett domináns egy dalon belül, míg a 6 másik hangszer (a dobon kívül) valahol a keverés mélyén gomolygott és lehetőleg nem zavart senkit.

Szerencsére az NB nem csupán egy hülye kölyök nosztalgiazenekara lett a számomra. Nem vagyok Napoleon Boulevard rajongó, csak baromi sokat hallgatom őket. Hosszú szünet után ismét előkerültek a közel olvashatatlanná kopott lemezek, immár bedigitalizálva. Friss füllel, friss készületben kezdtem el pár éve újra hallgatni a „Lillát“. Utána lett nem csak „Lilla“, hanem tényleg Napoleon Boulevard. A lemezek, melyekről most beszélek, csak a két CD-n kiadott Best Of-ot jelentik a maguk 17 + 18 számával valamint a Lilla szóló-anyagot: a Mámort. Ezen kívül hallgattam azóta a tavalyi Angyalnak, Madárnak szólólemezt szintén Vincze Lillától, és ugyancsak tőle valami szerelmi dalokat tartalmazó cédét, ezutóbbit viszont alig. Rendszeresen fut az ájpodon a Solaris életmű is. További 5 NB számot találtam meg és digitalizáltam be innen-onnan, bakelitlemezekről. És tisztában vagyok azzal is, hogy mindez csak a Napoleon Boulevard-életmű fele, melyen nem segít a remake album 13 újból felvett száma, mely kizárólag a két korábbi Best Of cédék anyagából tallóz.

Kapcsolatomat az NB-vel tehát csupán kb 20-30 százalékban alkotja nosztalgia és az a millió apró emlék, mely egy-egy számmal párosult a tíz évvel ezelőtti végtelen éjszakai autóutak során, ahol sikerült rojtosra hallgatni a két bestof cédét. A maradék rész a tiszteleté és az eddigi zenei tapasztalatom alapján körvonalazódott csekély műértésé. Nem kis mértékben ennek tudható be az is, hogy amikor egy nappal a remake album megvétele előtt myspace-en meghallgattam az új Modern tangót, Álmodtam csillagot-ot és Európa visszavár-t, nem a negyedévszázad során mutálódott nosztalgiahullám szakadt meg fájdalmas sorsszerűséggel. Egy pillanatig nem éreztem személyes inzultust, amiért valaki az én személyes „dalaimat“ gyalázza meg. Az első gondolatom az volt, hogy megérte. És a tiszteleté is volt ez az első gondolat, mert miért ne lehetne kritikusi cinizmussal széjjel tárni a kezünket, miért ne lehetne kérdőre vonni azt az alkotói attitűdöt mellyel egy húsz éve letűnt magyar popzenekar újraveszi a legnagyobb slágereit és elkezdi ünnepelni huszonöt éves jubileumát, holott az együttes aktív periódusa nem tett ki 4 évnél többet? Kérdőre vonható a homályos esztétizmus is, melyből fakadóan a Napoleon Boulevard azt igyekszik „imitálni“, hogyan is szólna a zenéje 2009-ben. Mindezek ellenére jár tisztelet egy olyan zenekarnak, mely két évtized távlata után veszi a bátorságot, és belő magának egy olyan szűk műfaji határmezsgyét, mint a remake, ezt képes hitelesen csinálni, képes megmutatni nekem, hogy a zenekar végül is nem szintipop-ot játszik és tud 13 újra felvett számmal egyfajta saját intertextualitást is teremteni a saját életművén belül.

Én azzal is tökre megelégedtem volna, ha Erdész Róberték bemasíroznak a stúdióba, felpakolják a régi hangszereiket és újravéve-remasterelve szépen közreadnak a régi számok közül egy csokorravalót. Tehát leveszik a dobokról az iszonyatos discó-kompresszort, adnak egy kis húst a gitárnak és elkezdik alkalmazni az azóta eltelt két évtized során felhalmozódott keverési tapasztalatokat, melyek nyugaton elég sok elég jó album eladási rátáján eredményeztek elég prominens növekedést, kizárólag annak köszönhetően, hogy a felvétel egy jó minőségű hifiberendezésen normál hangerőn is odaszögezte az embert a székhez.

Most, hogy már nyolc órája van birtokomban a lemez, sikeresen végig hallgattam négyszer. Nyolc óra kevés, motyogják a bölcs műértők, motyognám én is, ha nem tudnám, néha egyetlen félperces gagyi intró is sok az ember életében. Nálam most szólnak a remake dalok és párhuzamosan szólnak a régiek is. Nem kell elővennem a régi lemezeket, nem kell rákeresnem az ájpodon a 45 napnyi zeném közül az ott árválkodó két NB és két Vincze-szóló lemezre. Ütem pontosan vágom, mi hol van, mit hogyan változtattak meg és milyen témára hogyan térnek ismét vissza az új keverésnél. Akkurátusan méricskélem hol és hogyan melizmázik máshogy a vokál az eredetihez képest. Ugyanúgy dúdolgatom az újonnan átírt énekdallamot, mint a régiek esetében.

Mi az, hogy remake? Ki csinál ilyet? Megvallom őszintén, én ilyenről sosem hallottam. Remixekről, remasterelt albumokról igen. Tisztelem a remasterelős zenekarokat, mert az ilyenek esetében megvan az igény arra, hogy pár évtizednyi technikai visszamaradottság ne zavarjon bele a potenciális új rajongók zenehallgatási élményébe. Az ilyen zenekarok esetében erősen gyanítható, hogy már az eredeti mix idején is egy pontos, jó minőségű felvételt készítettek, melyet ilyenformán nem kell újravenni a remastereléshez, és ugyanígy: számukra nem kommunikálja a rakenrol életérzést egy szétsajtolt dobfelszerelés és egy félreintonált gitár duója.

Erdész Róbert az album borítófüzetecskéjében viszont pont arról ír, hogy a zenekar tisztában van az ellenvetésekkel és a szokatlan műfaji formabontással. Előre látja a nosztalgia várható lázadását, és mindössze arra invitálja a kedves hallgatót, hogy tartson a zenekarral a régi számok újragondolásában. Tisztelem azokat a zenekarokat, akik mernek alázatosak lenni. Egy számot pedig lehet sokféleképpen megírni. Lehet a kiterjedtebb rajongóbázis által kanonizáltakat is átfogalmazni és minden előzetes felmérés nélkül újra közreadni. Én ilyet ugyancsak nem tapasztaltam még, de örülök, hogy a pont Napoleon Boulevard jóvoltából sikerült először ezzel a magatartással találkoznom.

Én tényleg azt hittem, már egész életemben a húszéves patinával fogom csak tudni hallgatni a Napoleon Boulevard-t. Azt hittem, maradnak az általam készített házi remasterelések, mikor a bakelites digitalizált dalokkal szenvedek a Logic-ban. Persze ezek maradnak is, mert a 13 számból egyetlen sem fedi le az összegyűjtögetett bakelites NB dalaimat. Mindazonáltal üdvözlöm azt a kezdeményezést, mellyel képesek Vincze Lilláék visszatérni ezekkel az „új“ dalokkal. Megtehették volna: kibérlik a paplacit és valahogy összeimádkozzák a régi fanokat. Ha nagyon jó a parti, megcsinálják ugyanezt öt év múlva, ezáltal adoptálva a jellegzetesen magyar n+1 emlékbúcsújubileumi koncertek hagyományát. Persze lesz koncert, kell az. Lehet, hogy lesz több is. Vincze Lilla kiálhatott volna egymaga. Elvégre néhány vendégzenésszel probléma nélkül megoldható a háttérzene, melyre ő vígan karaokizhat. Szerencsére ez sem történt meg (és soha nem is néztem volna ki Vincze Lillából), szerencsére ezt nem lehet eljátszani a Solaris egykori muzsikusaival.

Mielőtt dalról dalra végig futnék az albumon, szeretném megjegyezni, hogy Vincze Lillát a világ legjobb énekesnőjének tartom. Ez a kijelentés számomra Aretha Franklin, Celion Dion, Cher, Bonnie Tyler, Norah Jones ... [insert preferred name here] hallgatása után is axiomatikus. Nincs mit szépítgetni rajta, mert ezt olyan meggyőződéssel mondom, mintha egy megkérdőjelezetlen kémia tételt recitálnék. Sok szép hangtól hasadt be a szívem véglegesen, és sokan sértődtek meg rám halálosan, mikor kedvenc, fétisizált énekes ideáljuk performansza után csak a vállamat vonogattam. Az Uram segíts-ben viszont van a 3:03-nál egy olyan hajlítás a „tudom, hogy más a vágyad“ alatt, amitől a szívem nem csak széthasadt, de a darabok olyan kicsire aprózódtak, hogy a vérárammal az egész érrendszert be tudták járni, és amikor a tüdőbe érve eltömődtek miattuk az erek, én meg is fulladtam.

13 számról van tehát szó, nagy részük a legutolsó, politikailag legszabadszájúbb albumról, a Mennyből az angyal-ról származik. És itt vannak persze a nagy slágerek. Tehát ötödszörre teszem most be ezt a bő ötven percnyi zenét, csupán azért, hogy az új verziókkal tisztában legyek... Igen, már indul is, az ominózus Kérlek, ne félj c. számmal, a mostani remake albumon azonban egy, a refrénből kivonatolt új címmel: Ugye, eljönnek a repülők.

1. A visszhangos gitárintróval már a legelején bemutatkozik Vámos Zsolt, aki az elhunyt Cziglán által feljátszott egykori gitársávokat volt hivatott újraértelmezni. Az átírt intró igen ötletes, de a koncepció rögtön unalmassá válik, mihelyt elérünk az Európa Visszavár-hoz, ahol hasonló mentalitású bevezetés és effektelés kerül elő. Az egész remake albumon az egyetlen szám ez a mostani, melyről nagyon határozottan érzem úgy, kár volt az egykori súlyos, vontatott, mélyre-kevert-vokálos változatot hátrahagyni. Nyilván elvárjuk az NB-től, hogy ehhez a dalhoz is hozzányúljon, már pusztán a vitatott dalszöveg miatt is. Mindegy. A szóló viszont szépen ki lett alakítva, az a pár díszítés, ami került bele az eredetihez képest, igen ízléses. Általában az egész albumról elmondhatjuk, hogy egy igen semleges, de friss hangzású keveréssel készült, a gitárok például tényleg sokkal több hangsúlyt kaptak, a dobok végre természetes akusztikával szólnak és egyáltalán: a hangszeres szekció megkapta a neki járó teret.

2. Annál meggyőzőbb viszont az új Szállj velem. Nincs többé a felesleges retródiszkó-fíling, helyette a természetes dobok és gyönyörűen szóló basszus-szleppelés egy jó kis ritmikus slágert eredményezett. A refrén a maga háttér vokáljaival és a keményebb gitárokkal tök jól szól. A második percnél kezdődő átkötésből én kihagytam volna Lilla hehézést a háttérben, talán az egész dal jobban lélegezne úgy, mindegy, így is jó. Csak ötször hallgattam eddig úgyis. A végére a pohártörős effekt azért ügyesen vissza lett hozva, és csupán az zavar, hogy egy felesleges fél ütemmel megnyújtották, így mintha nem csattanna úgy az üveg. Kadenciának így is zseniális.

3. Teljesen be voltam zsongva az Egyszer Talán... ötletétől, hogy egyáltalán rákerült erre a lemezre. Számomra ez mindig is csak egy csendes, a nagyon halk keverés miatt autóban gyakorlatilag alig hallgatható, véres és százezer emlékkel dúsított dal volt. Vámos a finom akusztikus gitárokat kitűnő dinamikával kezeli, jobbat nem is akarhatnék. Nem kapott túl sok extrát ez a dal, amiért azért is hálás vagyok, mert én csupán egy normális keverésre vágytam. Ahol viszont csattan nagyon a remake, az szupi kis szaxofon szóló és Lilla elképesztő háttér áriája. Kicsit a Pink Floyd-os Great Gig In The Sky-féle medley jutott erről az eszembe, de ez a szám tényleg ott van, ez kell bele, ejha, dörzsölgetem még most is a tenyerem.

4. Az egyik legjobban kigondolt remake az albumon az Álmodtam csillagot-é. Nem csak az ének alatti szerény, de elképesztően hatásos szintetizátor szólam miatt, hanem a minden giccs nélkül megoldott folkos betétek miatt is. El lehetett volna szarni az egészet a felesleges hegedűnyúzással, de Kollár kis fuvolaszólója a közepén megmenti és igazolja az egész új keverést. Nem tartozik eredetiben a kedvenceim közé ez a dal, ám az új válogatáson tényleg az egyik leghatásosabb újragondolás.

5. És igen, itt a Júlia is, és teljesen ugyanaz a benyomásom, mint a Szállj velem-mel kapcsolatban. A Napoleon Boulevard talán leghíresebb száma, még az én eltés gólyatáboromban (2008) is sikerült 3 nap alatt 4-szer lenyomni pléjbekről, ami azért is fantasztikus, mert így ez a szám be tudott kerülni abba az irritálóan szegényes slágergyűjteménybe, mellyel a mi ottani kiváló dídzsénk rendelkezett, így pedig az NB sláger egyike volt a legkevesebbet játszott számoknak. Tehát örültem itt a sokkal természetesebb feldolgozásnak, a lecsavart dobsávnak és annak, hogy a dalvégi, német halandzsázós refrénvariáció végül is önálló betétté vált. Persze ez is az a szám, amit a nosztalgiahadjárat a legjobban szét fog szedni. Elismerem, ez az új keverés egy szuzuki hifi lejátszójában valóban kevésbé fog ütni. Aki visszasírja a húsz évvel ezelőtti magyar restidiszkót, annak nem ajánlom ezt a számot. Jaj, pedig milyen tök jó az ének dinamikája (jobb mint az eredetinél), szépen tremolózik a háttérben a szintiszólam és az átkötés kapott egy ízléses gitárdallamot, aminek persze nagyon örülök. A kedvenc részem a 2:51-nél lévő kis szintifutam, mely teljesen új és teljesen odaillő, nüansznak baromi ötletes.

6. Az akusztikus, hazafias popballadának jót tett az új kiszerelés. Az Európa visszavár gitárintrója kihasználja a dinamika adta lehetőségeket: valahányszor a fő téma végéhez ér, szépen belepenget a húrokba ez a Vámos és elkezd az egész crunchy-sodni. Olcsó effekt, de imádom! Az eredeti verzió nagyon hangsúlyos vokáljai (persze, hogy hangsúlyosak voltak, dobon meg basszuson és a halk háttér szintetizátoron kívül más hangszer nem is játszott alá) itt kicsit vissza lettek szorítva, de én nem bánom, tetszik az új stílus is. A húsosabb basszusgitárnak és a végre normálisan megszólaló doboknak itt is külön örülök. A harmadik perctől induló átkötés nagyon király. Bár szimpatikusabb az eredeti, el kell ismernem, ez a mostani változat több fontos szempontból is szalonképesebbé teszi a dalt, így, 2009-re.

7. És a talán legzseniálisabb remake: Vagy az élet volt kegyetlen! Annak idején ehhez készült az NB talán egyetlen vállalható klipje, a többi sajnos igen gagyi lett (főleg a biciklis, azért tényleg kár volt....). Szóval amikor végre megszólalt Vámos jóvoltából a talkbox-os gitár, én elég infantilis módon belebokszoltam a levegőbe és azt kiáltottam, hogy jesssz! A szituációt tovább rontja a tény, hogy a jelenet a tömött 260-as buszon zajlott le. És ennek ellenére! Istenem, milyen magyar zenekar használ ma ilyen ízlésesen talkbox-ot?! Melyik használ egyáltalán? Ez, komolyan mondom, ötletesebb mint a Tool Jambi-ja. Az effektelés sokkal kifinomultabb, Lilla éneke a maga fáradós affektálásával jobb, mint az eredetin. A maga szerény módosításaival számomra ez a szám nagyon nagyot ütött.

8. Itt van az Uram, segíts. Tűkön ülve hallgattam, hogy ebből még is mi lesz. Az eredetiben a kőkeménnyé kompresszált dobok, a szintetizátoros harmóniák (melyek minden más nélkül egyedül alkották a háttér zenét) és az egyetlen szóló mellett Vincze Lilla éneke majdhogynem szükségszerűen volt aggresszív. A remake verzió visszafogottabb, Lilla most nem követelődzik annyira, nem pörköli fel a mennyország küszöbét azzal az énekhanggal, mely szétszedi minden alkalomkor az én szívemet is. Az eredeti visszhangos-reverbes szóló helyett kapunk itt egy elég tisztességes ballada-szólót, még ikergitáros harmóniák is vannak benne, nyalogatom is szám szélét, meg kapok egy elég profi kadenciát is, hogy aztán a dal belekeveredjen egy tök jó kis hangszeres átkötésbe. Itt kifejezetten örültem a Solaris-beütésű rövid szintiszólónak. És hogy mi lett a „tudom, hogy más a vágyad“ sorával? Hát egyrészt előre került a másfeledik perc környékére, és igen, igen!, kapok itt is valami nyalánkságot, és hajlít, és igen!, most egy picit bereked és így olyan kurva jól szól megint az egész! Húsz év távlatából ez az élmény igen megrázó. Ezzel a számmal kapunk egy alternatív interpretációt, ez már tényleg nem csak remix vagy remake, itt szépen kialakul egyfajta új hozzáállás a zenekar részéről. Nekem tetszik is a visszafogottabb hangvétel, a cizellált fáradtság Lilla hangjában és a tény, hogy az eredeti, kitűnő szintiballadából lett egy még kiforrottabb műalkotás.

9. A Jelentés az alagútból-nak nálam végül is semmi esélye sem volt. Az atmoszférikus intrót kár volt az akusztikus gitárral felváltani, és bár mentségére érkeznek ismét a Solaris-dallamok, a vonat-effekt az elején megintcsak felesleges és gyenge. Az első refrén utáni szaggatott ritmika egy jó ötlet, főleg a második refrénben megszólaló harmonizált énekkel (Lilla ismét saját magára énekel rá), mindez azonban kevés. Ennél a dalnál a nosztalgia győzedelmeskedik, illetve győzedelmeskedik a ca. 700 meghallgatás a remake 5 lejátszásával szemben. A szóló-ról ne is beszéljünk. A bevezetés nagyon jó lenne, de a végén a két kis skálafutam-klisé teljesen elcseszi az egészet. Én elhiszem, hogy Vámos tud gitározni, akkor is elhiszem, ha ezt nem akarja nekem bebizonyítani. Nagyon elkezdtem izgulni, mikor megtudtam, ez a dal is szerepel majd az új lemezen, de a lelkem mélyén biztos voltam a kudarcban. Lehet, hogy sokat kell még hallgatnom. Egyelőre maradok a réginél.

10. Úgy látszik hát, a régi slágerek átdolgozása tendenciózusan sikeresnek mondható, hiszen a Bicikli-ről is csak jót lehet mondani. A talkbox-ot újból elsütni kár volt, egyébként viszont a szám feszes, ritmikus, ötletes és fülbemászó! Tízévesen én is ezt a számot ordibáltam el a legtöbbet a karakoe ősi szellemében, legszívesebben most is ordibáltam volna, ha nem épp a 260-ason ülök változatlanul.

11. A második teljesen egyedi interpretáció: az utolsó hangig átdolgozott Mennyből az angyal. Imádom. Egyszerűen király. Az erős gitárok, az átírt vokálok és különösen a refrénben alkalmazott, némileg disszonáns harmóniák. Ejha, csettintgetem a nyelvem, még hozzá kell szoknom, de már most jobban élvezem az eredetinél. A „vidám barakk“-os átírt strófával talán kár megbontani az eredeti szöveget, mert nyilvánvaló volt a bujtatott üzenet 89-ben is, mikor a Mennyből az angyal album kijött. Mindegy. Ennél a számnál fogott el a kósza érzés, hogyha Napoleon Boulevard idén egy vadonatúj lemezzel jelentkezett volna, az új számok is hasonló hangvételben szólaltak volna meg – ez számomra egy elég izgalmas kilátás.

12. Az Üldözés is egy nagyon jópofa szám és a vadonatúj átírásban sokkal jobb az eredetinél. A kis funky-s akkordok, az intró-nyögdécselések, a gomolygó basszgitár-futam és az átmentett rövid fuvola szólamok az egész dalt ötletessé teszik, az ember hallgatja, ingatja a fejét, dejó, hogy van ilyen. A szám végén az a félpercnyi vontatott kadencia is milyen baromi jó már! A húrkapargatás meg minden. Nem igazán tudok most többet írni, annyi ebben a dalban a nüansz, nehéz követni. Még sokszor meghallgatom ezt is.

13. Szintén az egyik kedvenc számom, a legutolsó, a Modern tangó. Megkapta ez is a remake-mázat, de talán a nosztalgiával itt is nehéz már birokra kelnem. Az eredeti, némileg sterilebb változat és a milliószor végig hallgatott és megszeretett ének nyilvánvalóan nem reprodukálható. Az elejére jó ötlet volt a cineket berakni, de a lábdob felesleges. Valami olyan cintányér-játék lett volna jó, mint amilyennel a Ködpuha zuhanás (Lilla szólóanyagából) is kezdődik. A gyorsabb tempó ugyan szűkített volna a lehetőségeken, de mégis. A másfeledik perc után kezdődő, átírt gitárszólót itt jobbnak tartom az eredetinél: megszerkesztettebb, ötletesebb. Örülök, hogy ez a dal is felkerült a lemezre.

Az ember ilyenkor sóhajt egyet, mert tudatosul benne, mégis származik vállalható magyar könnyűzene az előző évezredből. Olyan világszínvonalú, alternatív könnyűzene mely – blaszfém kifejezéssel – hungarikum is egyben. Itt nem pusztán a crossover-re mint homályos műfaji meghatározásra gondolok, hanem arra a nagyon sokszínű életműre, amelyet a Napoleon Boulevard letett az asztalra szűk négy év alatt. Gondolok itt a Solaris zenészeinek zsenialitására, amit ma például Mexikóban és egész Dél-Amerikában egy teljesen új generáció fedezett fel magának, és gondolok itt Vincze Lilla tehetségére is – a kettő lehető legszerencsésebb kombinációjára és arra, hogy ez a formáció máig kreatív, máig jelen van.

Vincze Lilla hangján, Gömör László ritmus-megoldásain, Cziglán szólóin, Kollár fuvoláján, Pócs Tamás szleppelésén és Erdész Róbert sequencer-effektjein és akkordjain nevelkedtem öntudatlanul. Úgy tudtak eredeti, pulzáló, ötletes és milliméteresre csiszolt dalokat írni, hogy kerülték a formabontást. A Napoleon Boulevard dalszerkesztését máig tanulmányozom. Kevés popzenekar képes úgy számot írni, hogy elhiggyem, az intrót azért teszik oda, mert valóban úgy kell elkezdődnie a dalnak, a refrénnek valóban akkor kell megszólalnia és úgy, ahogy elhangzik. Kevés gitárszóló tud úgy megszólalni ma Magyarországon egy popszámon belül, hogy az ember ne képzelje el a jelenetet, amikor a színpadon a gitáros komolykodva imitálja a szólózó szólógitáros szerepét, miközben a frontember (léggitározva) tüntetőleg körbe is ugrálja. Kevés zenekar képes a szám vége előtt tíz másodperccel komplett új témákat bevezetni úgy, hogy azzal a dal koherenciáját csak még jobban összerántja.

Vincze Lilla nagyon dögösen pózol most egy 6 húros Yamaha basszusgitárral az új promóciós fotókon. Nem tudom, ő vajon játszik-e ezen a hangszeren (biztosan nem) vagy csak Pócs Tamás jóvoltából került a kezébe a gitár, mindenesetre nagyon szexi így. Az egész felújított honlapot sikerült szépen kialakítani, és örülök, hogy tudtam regisztrálni. Természetesen megrendeltem az összes eladó side project-albumot a honlapról és megvannak már a jegyeim is a januári koncertre. Legszívesebben vettem volna magamnak tíz darabot az állójegyekből, ebből ötöt elosztogatni a szegény, megtévelyedett magyar honpolgároknak, akik most gáspárlacit hallgatnak a mekdonáldzban, ötöt pedig tartaléknak, ha valahol elvesztenék egy párat.

The Complete Rehash

A művészetben illik megtisztogatni a talált tárgyat, én viszont szeretem úgy magában odafröccsenteni a jelenbe, hadd szenvedjen az új szövegkörnyezettel. A talált tárgy nem hordoz személyes emléket, csak valami összgenerációs rezonanciát. Az alábbi szövegeknek ehhez nyilvánvalóan semmi közük.

A Spotlight egy macintosh-on többek között arra is jó, hogy felfedezd, melyik a legrégebben módosított fájl a gépeden. Az én alig kétéves mekbukomon a legrégebben módosított (és – valószínűleg – keletkezett) dokumentum a „Conversations” címet viseli, melyet utoljára november 9-én, 1998-ban, délután 2 óra 11 perckor mentettem el a „save“ gombra kattintva, melynek floppis dizájnja akkoriban még bírt némi relevanciával. A Conversations egy másodikos házimat tartalmazza. Azóta lett átmenekítve legalább tíz gépen keresztül máig, a mekbukik, teljesen öntudatlanul. Így szól:

“What should we do today?” asked Mum at the weekend on Saturday.

“I want to go to the CORA supermarket to look at the toys,” I stated than.

“Me too, Me too!” shouted my brother and my sister.

“Let’s go to our new house!” suggested Dad.

“When are we going to visit our grandfather?” inquired my sister.

“We are going tomorrow.” Mum replied.

Then we went to the CORA.

És akkor még egy ínyencség, a második legrégebbi, némileg több fantáziával írodott ámde ennél fogva kevésbé sztréjtforvörd házifeladat fizika (!) órára (simán csak „science“). Ennek dátuma 2000, ápr 27., tehát az utolsó MBIS-es szemeszter során íródhatott. Asszem akkor valóban a Mr. Farrow volt a fizikatanárom.

Dear Mr. Farrow,

while you were out shopping somehow out of gas alcohol and ink I made ten testtubes explode and the chemical splashed everywhere in the lab.

But it also short-circuited one of your special machines.

Mr. Webster told me to do it, I just did what I asked to do.

My sister tasted one of your chemicals and went to hospital. She also broke a bottle of chemicals and it burned out the floor.

My brother throwed the microscope out of the broken window because he thought that you don’t need it.

Somehow I only wanted to switch on the light and the whole lab exploded.

I think the lab is haunted.

I tried to rescue the lab.

(Honest)

But knowing you will have a fit I took your space shuttle and went to moon for a bit.

Hát ennyi mára a jóból, most mintha nosztalgiáztam volna, pedig nem is. Persze repül az idő, elrepült 11 év úgy, hogy párezer bájt egy dokumentumban megúszta a módosítást, hogy százhatvan giga történelem alól, mely most a jelenlegi vinkót alkotja, sikerült előbányásznom ezt a két szövegcsét. Még megvannak a Rockies (Sziklás Hegység) és a Five Pillars of Islam c. több oldalas project-jeim is, de azokat azért nem közlöm, mert visszaolvasva teljesen nyilvánvaló, hogy az akkori wikipédiás forrásokból oldottam meg a munkát egy laza Ctrl+c-vel. A plagizálás már akkor a véremben volt, és ezt a tehetségemet ma is kamatoztatom az angolszakon. Eddig mindenki hasraesett az esszéimtől. Ritchie Blackmore, a Deep Purple gitárosa tanácsát követve teljes mértékben adoptáltam a mottót: „Just steal!“. Neki bejött, bejön nekem is.

***

Holnap hajnalban elmegyek és megveszem a Napoleon Boulevard új remake albumát, úgyhogy a héten egy gigakritikára számíthatnak a Kedves Olvasók. Azért vállalom ennek megírását, mert Magyarországon ezt senki nem fogja megtenni helyettem. Olyan „hivatalos“ zeneértő, aki minden Napoleon számot átlagban három és fél ezerszer hallgatott meg élete során, nem hiszem, hogy létezne kicsiny galaxisunkban. Arra meg, hogy néhány nosztalgiázó N&B rajongó mit ömleng a maga kis fórumtopikján, senki nem kiváncsi.

Az elszámolás. Indie

Kezd lassan alakulni legújabb projektem: indie rock meg mindenféle alternatív. Érkező effektpedálom rengeteget fog nekem ebben segíteni, sok szupi kis hangszínnel és fűszerezéssel, ki gondolta volna, én biztos nem, hogy egy ilyen sárba hasalós novemberben itt még elkezdek aktívkodni. Van 6 újabb dal-tervezet és gyűlnek a dalszövegek, lám, most búcsút intek a metálnak egy időre, ebben a két hónapnyi holtidőben talán lesz lehetőségem valami újra.

Ha valóban megúszom az ötvenakárhány kreditnyi sodrást, ha nem amortizálódok le közben valami miatt, ha nem győz mégis a szurtos november és nem zár be valami fonnyadt, halovínos töklámpába. Ha az érkező effektpedál elektroncsöveit nem szilánkokban találom majd, ha lesznek rajta gombok és kiváltképp pedálok, ha azt kapom, amit kértem, ha a következő hónapban meghozzák, ha nem egy integráltlemez-gyűjteményt szállít ki a postás amit nekem kell összeraknom, ha nem lesz zárlatos, ha működik az első nap után, ha működik a második nap után is, ha nem gyullad ki tőle a kábel, ha működnek rajta a bemenetek, ha felismeri a laptop mint hangkártyát, ha rossz szigetelés miatt nem fog sercegni fülsiketítően, ha nem a kínai piacról érkezik majd hanem a japánról.

Még mindig sok a ha, és kevés a vigasz. Azt hinném, az egyetemi évekkel és a továbbtanulással veszek magamnak egy kis időt, egy holt periódust, amíg bufferel az életem, mint egy gagyi jutubos videó, ezzel szemben kiderül, ez az idő mégis túl drága, mégsem használható fel, valami értéktelen valutában kapom, ropog a vasalt pénz, aztán dühömben elkezdem fecnikre vágni, lehullik a sok papírcsík, az elaprózott és értelmetlenné vált mozdulatok, amikkel most szabdalok, a lábam alatt papírfű nő, gázolok a vízjeles gyepen, és a fecnik folyamatosan gyűlnek, a senki felé el nem számolható másodperceim. A pokol felé vezető út szerintem nem a vacilláló jószándék okozta bűnökkel van kikövezve, hanem az artikulálatlan hétköznapokkal, a kibelezett rutinnal.

Ott kezdtem viszont, hogy az indie-projektemből talán lesz valami év végére. Ez is tipikusan az a bejegyzés, ahol elkezdek egy tök homályos elképzelést magamba sulykolni.

Holnap mindenesetre Porcupine Tree.