Manhattan, utoljára

Megint Eric Johnson. Az ember jár-kel menhetten utcáin, menhetten nagy és idegesítően csöndes olykor, persze ezutóbbi mintha teljesen elképzelhetetlen lenne, de közben nem az, most is roppan be az ember dobhártyája, a mérhetetlen csendtől még jó hogy beszakad. Ki a Hudson-hoz, ha lehet, valami park is van a közelben, rábólintani a padra, mely a vízre néz, hogy na akkor ide szépen leülünk, elszívjuk a dugi dunhillünket, ez nem gépi szivar hehe. Teli hold lenne, ha nem pancsoltak volna bele az alkonyati égboltba, ha lehetne látni a ködtől bármit is. Várni, leülepszik talán ez a hétfő délután, addig jó kis ücsörgés a padon, de közben ez akár Genf is lehetne. Semmi nem változna, ha éppen Genfben lennénk, az ég világon semmi, de most Eric Johnson van, úgyhogy legyen csak szépen menhetten, abból nem lesz senkinek baja. Minden utad eddig a hadzonhoz vezetett, itt poroszkáltál hülye kisiskolás korodban, itt vertek össze, itt csókolóztál és keféltél először, ide hánytál először piától, ide ástad el kincseidet vese alakú műanyag uzsonnásdobozban. Mért nem akarod élvezni, szép, egyenes az út... Csillogna a víz antracitos tükre is. Ha látnád, de nem látod, mert a pad túl távol van, a korlát és a korlát kőágyazata is betakar. Még bénázol körbe féllábbal a díszgrániton, a nyakadba láthatatlan falevél hullik, ettől görcsbe rándul a gerinced lefelé egészen a tizenakárhanyadik csigolyádig. Most például jó volna, ha elkezdene pityeregni az eső, de persze nem teszi, neked nem adatik meg a nagyvárosi romantika sem, nem bonthasz esernyőt, nem fújhatsz cigarettafüstöt bele a ködbe, mintha újraformálnád magad benne, kátrány-önmagad. Jobbhíján felállsz és hazamész tévézni. Kezdődik a Without Trace, benne Antony LaPaigla, akinek nem adott az Isten ajkakat. Elkészül a mikrózott pizzád, beburkolózol a sütő-meleg nyomorba, mellkasodon ott a tányér. Kis emlékeid kolibrimadarai kiröppennek azért, a dohos szobából, ahonnan, ha egy kicsit a könyöködre támaszkodnál, a kanapéról pont látnád valahol messze a hadzont, ahol az imént tébláboltál. Buszokat látnál, meg felhőkarcolókat távolabb, egy jó nagy és sűrű világot. Tehát repülnek a kolibrimadarak, már vége a reklámnak, nyomod be a sajtospizzát, és közben valaki egy sörétessel leszedi az összes kolibrit, mint egy meleg, csipogó gomolyag, együtt lehullik a padra az összes, amelyiken az imént ültél, már nem fejti ki a testükből senki a kis ólomgolyókat. Hanem szépen belefeledkezel otthon valami nem túl szépbe, mire elválasztod a rosszul szeletelt pizzaháromszögeket egymástól, addig bénázol, amíg az egész az arcodra borul, a homlokodba harap a zsíros, forró sajt, és a kurva életbe, így anyázol most már.

Nem könnyű

Szegény napra virradt ez a mai. Az emberek szerte a világon tátogva várják a naponta esedékes Kinder Schoko-Bons adagjukat, de várhatják is, felesleges! Nem fognak ma az emberek Schoko-Bonst kapni, ma böjtöt tartunk.

Visszatértem hát steril tagmondataimmal. Rám parancsoltak, hogy csak. Tagmondatokban. Írjak. Emészthetetlen a sok digression és incoherence az esszéimben. Úgyhogy. Most tag. Mondatokban írok. Mitöbb. Darabos mondatokban írok. Minden pont után lélegzetvételhez juttatom csekély értelmi képességekkel rendelkező olvasóimat. No azért nem a Kedves Olvasóra gondolok ezzel. Csupán, magunk közt szólva, azokra az olvasókra, akik csekély értelmi képességekkel rendelkeznek. Visszatértem hát tagmondataimmal. Most friss vagyok és üde. Megfürödtem, a kádban bedöntöttem magamba egy kávét. Csobogott a folyadék bennem, csacsogott a víz kívülem. Hogy én hol voltam a kettő között? Kávéztam tehát egy jót. A Schoko-Bons elmaradásának kompenzálása végett. Ennyit megengedhet magának az ember. Nagyon nehéz és fárasztó mulatság boldognak lenni. Szóval nem könnyű.

Csomagolósdi

Ücsörögni valami égi káprázatban, 7 ablakon át dől rád a megszűrt, érett napfény keletről, pedig valahogy mégis délután van, felhők fürdenek az égen és gomolyognak az égi malasztban, a gőzerőmű kéménye mint egy szikár totemoszlop, keresztül döfi a panorámát, most nem szól zene, most égi kuss van, finom csempe-tagoltság, harmónia, tejes kávé, karikás szemű tavasz, bőbeszédű alkonyat, lebegés d-mollban, haldoklás esz-dúrban, valaki talán jobban tenné, ha még nem tartana itt, ebben a délutánban éppen, hanem 5 nappal korábban lenne, 5 nap konstans haladékkal az életében, egy fél szinuszgörbével a félelmei és a látomásai előtt, hogy talán így akkor ő előbb megfesthetné mindet és csak utána találkozna velük végül, így talán emészthetőbb lenne minden, talán így a kettő szépen egymásra simulna rétegesen, a megrajzolt és a megérkezett, és szépen egymásra hagyományozódnának, mint a dísz-befőttesüvegben a kakaó-cukor-fahéj-mindenfélemag-bors-só rétegek szép váltakozásban, és így nem is keverednek mert le vannak döngölve persze, csak ha hülye módon kibontod, letéped a fóliát róla és vizes hajjal bedöglesz föléje, akkor csorog le kis járatokban az esővíz, és akkor persze veszélyeztetve van a konzervált élmény, amit az előbb félretenni akartál későbbi békeidők számára, hogy most fölkavarodik minden, és egymásba áznak az ízes porok, a fahéj és a só, de azért az 5 nap jó kis előny lenne, ha a jelen perc előtt mindig öt nappal lennénk ott, ha már hétfőn tudtam volna, hogy péntek délutánra elkezd hülyülni az égbolt és hogy itt fogok fürdeni a saját etűdjeimben és hogy mindez ráadásul nem is és soha nem is volt igaz, hogyha mindezt láttam volna, akkor talán ugyanúgy csináltam volna mindent, talán ugyanúgy szuszogtam volna a nyomorban, kapkodtam volna levegő után a szánalmas revelációimban, és most nem is kéne dokumentálni az egészet, nem kéne utólag visszafejteni a jelent, mintha visszafelé ki lehetne bontani, ahogy a zenére adogatjuk körbe egymásnak a többszörös rétegben becsomagolt ajándékot, és akinél a zene megáll az szépen lefejt egy réteget, és szépen a végtelenségig bontjuk visszafele az élményt, és a végén elfogy a papír, elfogy az élmény, mi meg már hiába bontanánk tovább.

A zsidó lány ügyetlen csókja

Sára egyenesen a Leviták könyvéből lépett elő, jóllehet a Leviták könyvében eredetileg nem is szerepel egyetlen Sára sem. Letörte Lót feleségének sóbálvánnyá meredt bal középső ujját (mellyel az beintett a gomorrai villáját pusztító Istennek, mondjuk ez elég csúnya tett volt tőle), és azt szopogatta folyamatosan, mígnem én végre megtiltottam neki. Mint kiderült, Lót feleségének az ujja nem is volt sós ízű, inkább mentolos. Sára, a csaj, néz rám apró mandulaszemekkel és nyekereg valamit angolul, bár nem tudni, ezt milyen megfontolásból teszi. Még őrzi az első véres lepedőjét egy fiókban otthon, mert pont a Leviták könyvében Sára a hittanórán azt olvasta még, hogy a vértől egy hétre tisztátalanná válik minden nő. Így megfogadta, hogy ő soha nem fog menstruálni. Megfogadott sok minden mást is.
De most kilépett reggel a Blaha Lujza téri mekdonáldzos vécésnéni bibliájából, kapucsínótól habos szájjal, leült velem szemben, leült velem szemben a mekdonáldzban. Egyébként meg remélem, hogy nem olvassa ezt a blogot, mert kikapok a sok zsidózástól, főleg, hogy még a szombatot sem tartják a családdal és a hittanórára is a ciszterekhez járt. Vagyis tök mindegy. Kínáltam őt mekburival a menümből, amit aztán gátlástalanul be is falt, én néztem közben a pengevékony száját. Utálom a pengevékony szájakat, gondoltam. Én cserébe benyakaltam a maradék kapucsínóját, láttam, hogy látta, hogy ezzel meg ő baszott rá jól.
Valamiért hozzám szólt tehát angolul, én meg csitítgattam, hogy ebből elég. Beszélgettünk jó 3 órát. Az első egy órában én késtem le egy szemináriumot, a másodikban ő, a harmadikban meg közösen az irodalmat késtük le, ahová együtt járunk, de soha nem vettük még észre egymást a halucinogén krétapor-felhőben. Listát készítettem azokról a témákról, amiket érintettünk a beszélgetés során, hiszen lefényképeztem fotomemóriámmal a száját minden téma-elválasztó unott sóhajnál, így most látom magam előtt az artikulált szavakat, és az artikulálatlanokat is, pedig dehogyis tudok én szájról olvasni, de megtanultam ez alatt a három óra alatt, és majd a hasznomra is válik majd, mert még meg is zsarolhatom vele valamikor, hogy jó pénzért túladok rajta, és végre vehetek egy PRS-t!
Tehát a lista, melynek szerzői jogát egyes-egyedül én birtoklom:

Portugal.The Man
Kapcsínófajták
Egészséges életmód
mócárt csoki
irodalom házi esszé
vizsgaidőszak
fotózás
az első mozdulatlan mozgató, aki a fényképezőgépet tartja a kezében
pászka
fogyókúrás és tönkölybúzás pászka
a szép férfi mibenléte
a szép nő mibenléte
én nem vagyok szép férfi!
Dehogynem!
nagyon is szép vagyok
de te csak közepesen vagy szép, csak azért, mert zsidóként szebb is lehetnél
kurva vicces vagy
meg tahó
eszünk még valamit?
a bigmek abszurditása
a halszemobjektív
Róma, mint az ő kedvenc városa
nálam óbudán is van kolosszeum csak 3 emelettel kevesebb maradt meg belőle
hahaha
az én kedvenc városom Córdoba
ja az neki is
mit gondolok a világválságról?
Leszarom
ő is
milyen parfümöt használok?
ennyire nem érezni?
egy tonna téli kabáttal?
van egy liter lakosztom otthon, de csak oldszpájszozok
neki milyen fehérneműje van?
Calzedonia
jessz!! Imádom a calzedoniát, komoly esztétikai értékük van azoknak a bugyiknak
de nem hordok tangát, ha nem haragszol
nem, dehogy, érhető, ilyen hidegben
iPodok
péterfibori
bocs nem szeretem annyira
én se csak teszt volt
testvérek?
Egyke
nálunk négyen vagyunk
oskola?
Ciszterek
p(censored)k
hú, az kemény lehetett
á, nem, megvoltam
töltőtollak
kedvenc sorozat?
Dr House
Dr House
könyv?
száz év magány
nekem a cien anos de soledad
megbeszéltük...
megtudom-e, h ő zsidó?
Babám, hát üvölt rólad
jó, ezt gondolta ő is
megírom-e neki az Eliot esszét holnapra?
meg, persze, és hány hibát ejthetek tagmondatonként, hogy elhiggyék róla, te írtad?
kurva vicces
mindjárt itthagy
kölcsönös megszeppenés
bocs
bocs
mi leszek ha nagy leszek?
Tűzoltó
ő újságíró
na, azt akartam mondani én is
akarsz katona lenni?
a szart akarok
a hazádat megvédeni?
a te hazád is
mindegy
gimnasztika
KFC
Kutyák
Háziállatok
bulik, ahova egyikünk se jár el
imádom a szemölcsöt a szád felett, sztárok ilyenekkel dollármilliókat keresnek
khm-khm
zsepi?
az nincs sajnos soha nálam
zenélek?
ja, gitár
zongora
én is azt akartam
a gitár dögösebb
a basszusgitár még dögösebb
a zongora túl bídermejer
ezt mond Chopin-nek, majd belelehel az arcodba a kis tífuszos és megjárod
most mit csináljunk?
Pihenjünk
Jó

És utána pihentünk még pár órát. Ügyetlenül próbált megcsókolni, tiszta só volt a szája és krokettízű a mekburitól. Levetkőznél itt, ha megkérnélek, kérdezem én, ő most nagyon megalázó módon fintorog, hogy tényleg kapjam be, a gátlásaimat ne a szánalmas arroganciámmal próbáljam álcázni, és legyek kulturált, ha kérheti. Kérheted, édes. Ekkor rám néz, az intim női titkok birodalmából, annak puha glóriájával, és onnan torpedózik felém a tekintetével, és hirtelen feláll, és menne vissza a Leviták könyvébe a 613 erkölcsi szabály közé 614.-nek, de aztán kiderül, hogy a vécére akar csak menni, én rohanok utána a blokkal, mert különben 70 ropogós forint.

Az önturizmusról

Igenis adassék meg mindenki számára az önturizmus. Nincsen hozzáfogható, nem pótolható mással. Az önsajnálat lebegő lépcsőiről beszélek, ahogy inognak valahol a magasban, szinte lehetetlen módon, és az ég nem is égies, hanem be van burkolva nyirkos-nehéz drapériával, csorog róla lefele valami színes folyadék, lila és zöld, és egyáltalán, megmunkált, futurisztikus és mű ez az egész, akár egy MacBook háttérkép. Az ilyen panorámát kár volna nem látni, kár volna nem nagyot lélegezni a körömlakklemosó illatából, mely szelíd, alig kivehető felhőkben gyülemlik a lebegő lépcsők fölött és alatt. Sokat lehet mászkálni fel és alá, sokat lehet inhalálni a terjengő ózonból, és lehet gyönyörködni a lila és zöld látomásban, mely az önsajnálat frissítő élményeként szolgál. Elemi és mégis összetett, az útjai bejárhatatlannak tűnnek de visszafelé nézve meglepő egyszerűséggel rekonstruálhatók. Vándorolni a tarka képzetek közt, fotózni egy sort a Canon gépünkkel és mint a kínai turisták, kis halászsapkában kolbászolni valamelyik ingó létrán vagy lépcsőfokon, miközben a világ nyolcadik csodája ámít és némít egyszerre – mindez élvezetes és igen egyszerűen generálható. A kijáratnál a szuvenírboltban unikum ízű üdítőket lehet vásárolni, és a kis üvegből kortyolgatva újból felidézhető a kesernyés megtisztulás, melyen keresztül vezetett az eddig bizonytalan út, de amely immár kellemes emlékként rögzül bennünk, a lila és a zöld, a lebegés és a lépcsők, a kesernyés ózon, ahogy kicsapódik orvul a szájpadlásunkon, hogy mindez, és a húsos drapéria a bennünk futkosó ártatlan hülyegyereket szimbolizálja. Talán nincs is ennél szebb és őszintébb, talán érdemes a szanatóriumi tisztaságért örökre a lépcsőkön kószálnunk. Mert hiába szuvenírbolt, hiába szigorú körforgás a látogatók kényelme végett, azért elég sokan felkapaszkodnak valamelyik nem belátható lépcsőspirálra és persze soha többé nem is jönnek le onnan. Mindez teljesen helyénvaló, csodálkozni nincs okunk. A lila és zöld villogás lassan kitisztul, kis folyamok lesznek kivehetőek, kis medrek ahol csorog a sós, alkoholos könny. Az emberek letanyáznak az alkoholfolyam partján, és isznak belőle. Addig isznak, míg meg nem keseredik bennük az édes alkohol, addig isznak, amíg a sajnálattól le nem bénulnak és elfelejtenek megmozdulni többé. A folyam neve egyébként az, hogy Bűn. Szelíd önkéntesek (valamennyi cseperedő fiatalember) szedik össze a folyóparti elkárhozottakat. Az ilyeneknek nincs megbocsátás vagy ilyesmi, mennek szépen a krematóriumba a szerencsétlenek. Jobb lett volna a szuvenírbolton át szépen elhagyni a látványparkot, és esetleg a kis üdítőspalackot dédelgetve kijózanodni a finom, nyálkás ózonból és a körömlakklemosó-szagból. Akik sikeresen kijutnak a látványparkból, még imbolyognak ugyan a hirtelen keletkező fénytől és a szagtalan levegőtől, mint amikor a horrorfilm után imbolyog az ember a pláza mozgólépcsőjén, de hamar felkarolják őket a szigorú szemű apák, feleségek és vérrokonok. Az újból integrált kalandozók szépen elhajigálják a szuvenírboltos üdítőket, hiszen arra már sincs szükségük. A rét, amelyen még keresztül kell vágni a kijáratot elhagyva, tele van szórva palackokkal, melyekből, akár az alvó kisgyerek nyála, lassú ütemben szivárog el a Bűn folyóbl leszűrt és enyhített koncentrátumú lé. A réten ettől fogva rengeteg körömlakklemosó szagú cserje nőtt. A réten áthaladó rokonoknak ez nem sok jót jelentett, így a látványpark alkalmazottaival ledózeroltatták az összes gazt. Sok munkás meghalt az önsajnálat iszonyatos koncentrációjában, sokan csak visszafejlődtek vidám fiatalokká. Azóta tíz méterenként kukákat helyeztek el, hogy a palackokat oda dobálják be az emberek, ha akarják. A kukák felváltva lilák és zöldek egyébként. Lila, zöld, lila, zöld. Pedig kár rossz színben feltűntetni a látványparkot. Kiváló alkalmat biztosít ugyanis a lélek rejtett szimfóniájának megfigyelésére. Nem csak szimfónia, de lézershow is! Sokan nem mernek ide belépni, mert azt hiszik, mindaz bűnös, ami ott leledzik. Pedig dehogyis az, dehogy is az, hölgyeim és uraim, gyerekek és üzekedő fiatalok. Csak a legbátrabbak merészkednek be oda, mert remélik, nem kell kijönniük onnan többet. Sokan a bátrak közül leheverednek a Bűn folyó partjára, de csak moderáltan kortyolgatnak belőle, nem is lesz bajuk tőle, hanem ott hevernek és görögnek jobbra és balra a kesernyés-zamatos látomásban, hátukat simogatja a lila, kissé fűrészes élű de annál puhább fű. A nyári alkonyatok hűsítő szele fúj, a szenvedésen túl, de a beteljesedéstől még innen vagyunk. Nem is lesz soha orgazmus, az ember érzékszervei akár a puha, érzéketlen radírgumi. Ez a legszebb, közben örvénylik az emberben az ózon és finom likőr. Vannak, akik hatezerötszáv éve ott fekszenek a folyóparton, nem halnak meg, nem teljesedik be semmi, csak a szupi zsongás lebegi őket körül, hatol az orrukon és szájukon be egészen a béna tüdőlebenyekig a megbékélt reménytelenség. Ez az önturizmus luxuskivitelben, ólinklúsziv! Csak a bátraknak és a bevállalósabb fajtának ajánlott. Ezután a felelősség acél heregolyói leperegnek a nyakakról, és még az öntudatos, célorientált, egzaltált dívák és asszonyok sem tudnak a legbrutálisabb pillantásaikkal vagy legáthatóbb megalázkodásukkal sem kihúzni onnan, a Bűn folyó két oldalán alig néhány méterben kiszélesedő plázs zselatinos homokjából, ahol a boldog emberek homokvárakat építenek, homoklabdáznak, és a lábszárukig benne tocsognak a finom vízben, és közben, ha észreveszik őket a hátuk mögött, integetnek a parkfenntartósoknak, akik csendben szedegetik össze a hullákat, és akik tolják maguk előtt a finom csapágyakon billegő konténeres kocsit. Nincsen ehhez fogható.

Gül Baba és a második kamaszkor

Kezdetnek nem rossz. Ismételgetem magamban. Kezdetben nem rossz. Ismételgetem magamban, hogy feleslegesnek lenni a kezdetekkor nem rossz egyáltalán. Van mit pazarolni legalább. Az ember ismerje csak meg a pazarlás alapvető élményét. Veszélyes és félelmetes élmény, nem azért, mintha hatalmába kerítene, hanem talán csak amiatt, hogy túl nagyok és beláthatatlanok a távlatai. Nem beszélve arról, hogy sok jó pazarlás kis helyen is elfér. Nagyon könnyű pazarolni, illetve nagyon nehéz ugyanezt tenni koncentráltan. Létezik az infantilis pazarlás, mikor nem figyelünk oda arra, amire oda kéne figyelni, hogy spóroljunk. Van az összetettebb pazarlási mechanizmus, amihez komoly logisztika is kell már. Hogy miről van itt szó, hogy miről, hát az entrópiáról kéremszépen. Úgy növelni az entrópiát, hogy annak már szerkezete legyen. Persze lehet pazarolni a vizet, mikor folyatni hagyjuk fogmosás közben is, lehet túlforralni a teáskannát, lehet égve hagyni a villanyt és lehet feleslegesnek látszó dolgokra felesleges pluszpénzt költeni. Mindez elég pitiáner ahhoz, hogy ezen a szinten azt higgye az ember, hogy hoppá, most pazaroltam. Valóban pazarolt is, tök igaza van, semmi kétség, tua culpa, tua igennagy culpa. Ilyen sunyi módon tud nőni az entrópia a legnagyobb intenzitással. A cseppekben elhullajtott felesleges fürdővíz vagy vér és könny, a túl sok eredendően fogyóeszköznek gyártott fogyóeszköz, a sok csomagolópapír valóban kínos következményekhez vezeti kézenfogva az embert. De én másról beszélek, mert a sunyi módon növekvő entrópia is csupán azért szívás, mert azért annyiban mégsem entrópia, hogy azért itt marad a szőnyeg alatt és majd még később úgyis számolni kell vele. Pazarolni vagy nagystílűen kell, vagy sehogy. Pazarolni például időt lehet, vagy túl sok pénzt egyszerre, vagy friss érzelmeket. Időt mindenki nagystílű módon pazarol, csakhogy sunyi módon, nem veszik észre, ;s rögtön nem is nagystílű az ilyesmi. Pénzt is pazarolnak, lehet venni Figyelőt vagy Hávégét hogy megbizonyosodjunk róla. Vagy egy Porschét és akkor még jobban megbizonyosodtunk róla. Nyilván ha az előbbi kettő nem, akkor a friss, ropogós érzelmekhez lyukadunk ki. Na azt érdemes pazarolni, mert különben megtöggyed. Elnézést kérek a csúnya neologizmusért. Spanyolhonban például paradicsomokat trancsíroznak szét egymás arcán az emberek, fényes nappal, az utca profanitásában. Szerintem jól teszik, szerintem csinálhatnunk paradicsomlevest a városból, amíg még van idő, amíg nem száraz fügét akarunk lenyomni egymás torkán évekkel később. Szerintem lehetne pazarolni, egy csomó lédús izét felmarkolni, kis gúlába pakolni és egy seggessel elintézni. Nincs is jobb dolog ennél, másnap odébbállni, hogy a a rothadó zöldséggyümölcs fölé gyűlő légyfelhőt ki lehessen bírni valahogy. Szerintem az ember élhetne max 14 évet, és utána szétparadicsomozhatná a világot. Káposztát vagy karalábét értelemszerűen nem ajánlanék. Felesleges kellemetlenségektől menekülhetünk meg, ha hagyatkozunk a paradicsomra. Megenni úgyis undorító, a menzás paradicsomleves-adagot meg ilyenformán szabotálni is alkalmunk lesz. A génmanipulált paradicsomokkal még jobban is járunk. Magyarul: a paradicsomban rejlik a fejlett, megfáradt, mandzsettagombjával pepecselő nemzedékek sorsa és boldogsága. Ha az ember valaha is eljut arra szintre, hogy a paradicsomdobálásssal minden vágya kielégül, akkor mondhatjuk azt, hogy itt van már a kánaán (szándékosan nem a Paradicsom) meghogy jómulatság férfimunkavolt.

Kevés mondanivalóm maradt, így, második kamaszkorom alkonyata közepén. Ez már az ember életútjának fele, itt nincs kecmec. Második kamaszkorom során reménytelen önmegvalósítási hadjáratba kezdtem, mert az addigi éveimet eltékozolni hittem. Ha megfontoltabb lettem volna, s talán nem a blaha lujza téri mekdonáldzos vécésnénivel keveredek hitvitákba, nem zárult volna életem utolsó értelmes szakasza blaszfém akciók sorozatával. Én pedig csak egy PRS-ért küzdöttem, s mint kiderült, tök hiába. Ez most a századik blogbejegyzésem, és mint ilyen, sajnos nyálas létösszegző hangulatba kényszerít. Nem volna szabad magam hagynom, friss levegőt kéne szívnom és lehetőleg sok traubit innom, a PRS-es vágyaimat pedig mindörökre húsos agyagrögök alá temetnem. Ültetnék föléje egy kis paradicsomveteményest, fognám a diákkönyvtáros Candide-omat és szépen gyomlálni kezdenék. Lassan, megfontoltan, bennem ott kattogna negyvennel egy metronóm, de persze ügyet sem vetnék rá, hanem szántszándékkal ritmikán kívül tennék-vennék-sóhajtoznék. Persze megtörténhetett az is, hogy túl sok Vonnegutot olvastam. Számomra egy nyolcvanéves, megfáradt zsidó bácsi strukturálatlan regényekbe oltott sóhajtozásai tökéletes mértékben irrelevánsak, jóllehet ettől semmiben sem különbözik az, amit én csinálok most. Mégis, ugyanott tartunk. Vonnegut például semmi újat nem tudott mondani Thomas Mann-hoz képest. Az volt a szerencséje, hogy nem német volt, hogy zsidó volt és hogy nem volt buzi. De mondjuk ez csak egy egészséges világlátáshoz elegendő, jó regényekhez még nem. Lusta volt nagyon a Vonnegut bácsi, hogy összeszedje magát néha az íráshoz, úgyhogy ebből az élettapasztalból akár én is tanulhatnék, de már most lekopogom, hogy nem fogok.

Hanem, hogy már kiművelődtem az elektroncsövekből, a p-n kapcsolatokból, a félvezetőkből, a tranzisztorokból és Lenz törvényéből másodszorra, szakképzettnek mondhatom magam. Nem beszélve a generátorokról. Nem beszélve a barokk stílusú ellenpontozási rendszerről, melyet, reményeim szerint, az elkövetkezendőkben még alkalmazni is fogok tudni. Nem beszélve a líd domináns skáláról, mely Petrucci egyik kedvence és most már így az enyém is. Nem beszélve a maj9#11-es akkordról, mely Petrucci egyik kedvence, és így az enyém is. Már le is tudom fogni. Mindazonáltal túl fáradt vagyok mindehhez. Szeretem a pontos mozdulatokat, a finom mozdulatokat, a végtagokat úgy egészükben. Szeretem az optimális görbéket. Meg minden ilyesmit. Jó lenne még tudni anekdotázni mindenféléről, s bennük olyan arcokat szerepeltetni, akiket mindenki ismer. Tremontit nem ismeri mindenki. Vele nem lenne érdemes, pedig az anekdotázás hitelessé teszi az embert, nem dumál idealista módon a semmibe bele. Nem magyaráz folyton, hanem mesél, mint a Marquez, és mindenki félálomban elringatózik a színes fonalból szőtt, mexikói stílusú paplanhuzatokra dőlve, kis vánkosokra hajtva a fejét. Talán kicsit szúr még a durva nemez, az ember aztán azt is megszokja. Az embernek mese kell, rövid, emészthető, elpletykálható, továbbgondolható, benne-magamra-ismerhető. Nem találta még fel senki a novellafüzérbe oltott városi közhelylegendákat? Majd én feltalálom.

Buckethead annak idején, mesterséges legendákkal torzított gyerekkorában még a Texasi láncfűrészes első megfilmesített változatának morbid jeleneteire írta suta szólóit. Lehalkította a tévét és a negyvendolláros gitárral nyekergett a kromatika üde sokszínűségében, miközben a domború képernyőn épp embert aprított a texasi láncfűrészes, hogy az arcbőrüket lenyúzva maszkot készíthessen saját bőrbetegsége álcázása végett. Buckethead fején akkor még nem volt vödör és nem gondolkodott mű-magánmitológiában és nem építkezett a KFC által végrehajtott csirkeholokauszt bázis-sztorijára. Tény, hogy egy felismerhető gitár sound, mely védjegyévé válhatott volna, máig kerüli, de legalább írja az albumait folyton, és már ki is jött egy újabb idén januárban is, és azt kell mondanom, hogy elég jó. Még a többi ötven szólólemezéhez képest is, tisztességes. 2009 a zeneiparban jó évnek mutatkozik, mint 1997 óta minden páratlan év. Hogy miért pont 1997, azt nem tudom. Nem hagyatkoznék a számmisztikára, hiába tettem ezt a boldogabb békeidőkben, mondjuk tavaly ősszel. De, mint említettem, a második kamaszkor szirupos alkonyatában ezt talán már megengedhető, jó lesz nem hagyatkozni most már semmire, szép fűzfakoszorút fonok a csuklóim köré, meg egyet a fejemre, hogy úgy nézzek ki mint a bukolikus buzi. Elkezdek majd a halálos ágyamon Plautuszt recitálni, meg egy-két random eklogát, és azt fogom érezni, persze gyenge borral a nyelvem alatt, hogy mindez szép, jó és nem utolsó sorban: vállalható. Tisztelni fogom a tiszta észt és a finom, fűzfaág izületű logikát is. Lesz még a halálos ágyam mellett ikeás éjjeliszekrény tetején egy modern angol szintaxis kézikönyv. Nem fogok belenézni, de azért legyen ott, mint egy arkhimédeszi pontként, legyen csak ott, ha nagyon elbizonytalanodnék az aggkor tétovázva kialakuló afáziájában. Halálos ágyamon az istennek sem hallgatnék Bach-ot mert sok sznobbal ellentétben nekem Bach a felturbózott többszólamúságával már nem nagyon mond semmit. Szerintem én Eric Johnson-t vagy Greg Howe-t hallgatnék, meg Liquid Tension/Trio Experiment-et. Meg Jordan Rudess szólóanyagot. És legutolsóként meghallgatnám a Jelentés az alagútból szólóját, de az egész számból a szólón kívül mást nem is, illetve a megelőző refrént, mert abban a szólóban, mint mondtam, benne van vaz egész életem. Illetve az első 5 hangjában. Na mindegy. Gyászmise helyett csak gdanski Comfortably Numb szólóit kérném lejátszatni.
Miután így eltemettem magam, az emberekből (és belőlem is) kósza buborékokban szakad ki a megkönnyebbülés. A március megint kibontja lédúsan csattogó vitorláit, minden elkezd szabadon asszociálni és párzani. Ez a két legjobb dolog a világon. Erre persze mindenki ráébred. Ma van március elseje, úgyhogy mindennek már épp ideje is vagyon. Még lereszelem a körmeimet – és természetesen a pengetőimet is. Nem lett belőlem Mark Knopfler, de hát ez szinte borítékolható volt, talán már a legeslegelején. No de mindegy, a kommersz gyász csak ne felhőzze be a közderűt, nincs is erre szükség egészséges emberek társaságában. Mac-es klaviatúrámat a szegényekre, mac-es egeremet a rászorulókra hagyom. A macbook-ot velem temetik, mint a hadiékszert. Zrínyi is beöltözött az utolsó milliós aranyszerkójába, hogy hátha félmázsa puha nemesfémmel majd agilisabban fog tudni kardozni a törökökkel, akiknek persze kardjuk nem, csak egy csomó szurtos puskájuk volt. Ám méltósága így is volt az öregnek, én nekem erre a méltóságra még nagyobb szükségem is van. Rólam ugyanis nem fognak eposzokat írni. Főleg barokk eposzt nem, hála a jóistennek.

És bár egyáltalán nem tartozik ide, s mintegy a bejegyzés globális kohézióját is szépen megbontja ugyan, azért kikívánkozik még egy s más. A minap például régi Mario-s és Red Alert 1-es cédékkel frizbiztem a szobámban mígnem az egyik lemez beleállt a gipszkartonba. Nem volt szép látvány. A másikkal eltaláltam a gitáromat mire az megszólalt és zúgott keservesen, persze ez furcsa volt, mert addigra már 24 órája nem is nyúltam hozzá, 24 órája kikapcsolt állapotban hittem. Nem tűnt fel éjszaka a lanyha sercegés sem, pedig az én voltam és a páradús leheletem, a szoba mikrorezgései és a váltóáram ötven herce a falakban, és ezért sóhajtozott szerencsétlen hangszer, nyöszörgött szemcsés hangon, mint aki salakot nyelt, ami, valljuk meg, nem egy szép élmény. Kihúztam a kábelt és immár John Frusciantét hallgatok megint, a 2009es albumot, és azt kell mondanom, hogy zseniális. Vagy ezt már mondtam? Tudjuk be a nyilvánvaló szenilitásnak. Például én mindig is csembalózni akartam, mert az olyan, mint a gitár, de te csak gombokat nyomkodsz, az meg penget helyetted. Nem beszélve a szép, berakásos házáról, amibe bele lehet kukkantani, csak nyitva hagyni sokáig nem szabad, mert persze beporosodnak az olajozott alkatrészek. Végignyalni törlőkendővel egy csembalót belülről – az nem kellemes élmény. Elbújni természetesen el lehet benne, aludni egy jót, mint egy hangkoporsóban, lihegni rá a húrokra, és azok akkor megszólalnak a forró lehelettől, és rebegésük olyan mint egy ártatlan elsőéves bölcsészlányé. Ám ez most messzire vezetne. Véget ért a John Frusciante szám és megint Michael Jackson megy. Őt követi majd a Muszorszkij DJ-feldolgozása. De volt itt még egy Mahler orgona-darab is, nem tudom honnan. Az iTunes baszik lejátszani. Kis nyomozás után kiderül, hogy csupán a célfájlt töröltem ki, miután kiírtam az egész Mahler Collection-t egy ropogós TDK dévédére. Igy az iTunes ezzel nem tud mit kezdeni, hiába Mahler, hiába fordítottam vele kapcsolatban egy giccses német novellát pályázatra tizenegyedikben, ahol kereken tizenkilencedik lettem a döntőben. Túl kreatív voltam, az az igazság, mert ezt a címet adtam a fordításnak: O Tod, Wie Bitter Bist Du. Ez a cím, valljuk be, hiába adta vissza az egész iromány esszenciáját, hiába volt a legtökéletesebb mértékben releváns, mégsem magyarul íródott. Nem volt a Mahlernek sem humorérzéke. Persze más egy megfékezhetetlen bőgésű barokk orgonát megszelídíteni és más egy jól megkopott, szétmatricázott Fender-t, melynek három hangszedőjéből 2 nem is működik, ráadásul a két legszélső. Én a csembalót sajnálom most.

Azon kívül, hogy két napja a Foundation-t olvasom az Asimovtól, meg egy csomó más SF regényt Philp K. Dicktől, rajtuk kívül pedig Vonnegutot és még egy negyedik fickótól valami American Gods nevű jó hosszú regényt, mindezen kívül mást nem produkáltam így, a tavasz beálltakor, csak feltornyoztam negyven centi magasságban a sok paperback könyvet. Ritkán tudok így elmerülni olvasmányban, de régen volt kezemben könyv, úgyhogy falok megint. A kezem és az egész ínhüvelyrendszerem úgyis beállt már teljesen a sweeppickingtől, marad a relaxáció. Most ez van, hiába unalmas a Vonnegut is, az Asimov is. Elképesztően unalmasak, mégis elgondolkodtató, hogy generáciák nevelkedtek ezen a két életművön. Vonnegut fáradt anekdotáin, Asimov 90%ban teátrális retorikájú párbeszédeket tartalmazó klisédús regényein. Hiába volt korszakalkotó Asimov, már a maga idejében is közhelyszámba ment az a típusú tézisregény-sorozat, melyet a Foundation-nel sikerült alkotnia. Mindenesetre lebilincselő és fogyasztható valamennyi.

Ideje már nyugovóra térni persze. Még egy séta Gül Baba szobránál, felfelé a kanyargós budai macskaköveken, ahogy tálcaként siklanak az ember talpa alá, és valahol balkéz felől már gőzölög egy elhagyatott török fürdő. Nincs mese, alá kell merülni, megtisztulni egy utcanő idegesítő társaságában. A medence zománcos, szétsikált, sekély. Az ember második kamaszkora után végleg kiszámíthatatlanná válik, s lassan, diffúz módon kezd el az ember mozogni ide-oda, sodródva, közben papírmasé-fintorral belepöfékel a világba. Az ilyen ember már messziről elkerülendő. Azon kívül, hogy érdekes pofa és igen beszédes, jobb elkerülni. Ott sétál a második kerületi török fürdők mentén, búvárkodik a Malomtó iszapjában és szociológiai vitákba keveredik Frankel Leóval. Mondom, messziről kiszúrható. Nem magasabb Gül Babánál, úgy százhatvan centi – szintén egy ismertetőjegy. A budai karszt felett negyven méterrel zakatoló villamos, a reumatológiai intézet, a budai hegyek töve és a sok bazaltkocka híg romantikával kecsegtet. A barátságos stricikről nem is beszélve, nem is beszélve kecses portékáikról. Itt szeretne az ember meghalni, gondolja magában, itt talán érdemes lenne, halálra ázni egy kis fürdőben, ami meleg és szerencsére nem bűzlik a szulfidoktól, de gyógyhatásában aligha kételkedhet akárki. A víz alatt meghallgatni a Ties That Bind-ot, figyelni az imbolygó akusztikára. Az lenne a szép, a félhomályt ügyesen formázott beltéri kandeláberek biztosítanák, harisnyát húz az ember a fejére és alámerül, a prosti tartja az ember fejét és lapogatja a hátát, mintha büfiztetné. Kint pislákol a második ker, rohan a 17es villamos, Frankel Leó az utcasarokra hugyozik, a Poco Loco-ban kifut a diókoktél, kifut a vihogó zsidó kiscsaj szájából, ahogy vihog, ahogy kéthetente lejár az utca túloldalán magasodó zsidóházból, ahol a zsinagóga utca felé nyíló bejárata már be is van falazva elég régóta és a kapucsengő fölött nem festve hanem domborítva van a menóra a falon. Mit keres Sárika a mexikói koktélbárban? És a cukrozott dió az kóser? De te még csak a saját árnyékodban pancsolsz a kamraszerű török fürdőszobában, ahol körbe négy kisebb jakuzzi jellegű öblös fürdőkád található, a helyiség közepén, a pepitás csempepadló közepén kis csatorna, a zöld festékről egyértelműen diósgyőri a fedlapja. Sűrű a félhomály, mint egy Sevendust riff egy lehangolt héthúroson, miközben Mark Tremonti kísér ott is. Te csak be akartál kukkantani ide, és most lám, törzsvendéggé avanzsált túsz lett belőled, a zsidó kurvák körülállnak, hántják le magukról a bőrt. Buda ostrománál csak erre lehetett menekülni, és mégis voltak, akik nem. A civilek, de mindegy. Ez túl szép, hogy igaz legyen, ez a néma beavatás, ez a keresetlen tradicionalizmus és ünnepélyesség. Ez már egy patinás második kamaszkor záróceremóniája, ropogós élmény, mint ahogy ropog finom oktávokban a táblajég is, mert zajlik a Dunán. Te már oda sem figyelsz, a negyvenfokos víz émelyít, bénít, átitat. Erekcióra sincs már erőd, amit azért sajnálsz, de hát istenem. Kívülről csak a mecsetszerű három kupola, a tömzsi, várfal vastagságú kőkerítés és a pislákoló üvegtáblás ablak látszik, az elszáguldó villamos fényakváriumában észre sem veszik, mert ott csak arra figyelnek, hogy ne hányjanak a sebességtől. Téged már nem is egy, hanem 3 fiatal párka kísér, izzó szembogaruk félelmetes és vad a lámpa árnyékában. A fény a szemükbe a víz felszínéről verődik, meg a bugyyanó vérről, ahogy szivárog a hátad lusta görbéjén végig, merthogy bizony beléd mart az egyik mélyen. Nem érzed perverznek, pedig jobb helyeken ez már rég annak minősül, szelíd, fehérbőrű tanárnénik kaparnak megrovó strigulákat a lelkiismeretedbe. Ez még oviban volt, vödör volt a jeled, vagy valamilyen totemtárgy legalábbis. De itt most hús van, termékenység és terméketlenség, vér, megspórolt élesztő, a Jahve neve után legdurvább tabunak számító megtagadott bélflóra tusája, forró víz, illó faggyú az izzó bőrről. Mi lehet ennél szebb? Mi lehet ennél méregtelenítőbb hatású? Otthon vár a tojáskúra, napi 13 főttojással, hozzá tönkölybúzás pászka, kis zsolozsmakönyv, semá izráel és kovászimádat. De odáig nem is jutsz el, azt pont ebben a pillanatban kéne kiérdemelned, hogy eljuss odáig, ahová nem is vágysz már, mert ez a bariton csend éppen megfelel neked, a füleden beömlő víz, az orrodon beömlő víz, a szádon beömlő víz, a vérrel kevert víz, ahogy felszökik a béljárataidba, és lenyom a hatvancentis vízbe három felbérelt kurva, az egyik ott ül veled bent a vízben, szépen az ölébe hajolsz, nem tudod leírni az élményt, arany és kék szavakkal, de persze nem kínoznak tovább, így is perverz az egész, hanem belédhelyeznek egy kést, hogy ők győzedelmeskedtek, hogy te nem szabadulsz immár, de legalább kiérdemelted, kiérdemelted áldozati bárány mivoltod, és hogy nem neked kell eltakarítanod a végén.