Gyűrődne

Felvettem négy videót az új gitárral, mert már idegesített, hogy a szólókat, amiket bennük eljátszok, már régóta a kezemben vannak és még mindig nem sikerült rögzíteni őket. Persze ilyen alapon lehetne még húsz más dolgot is felvenni, mindegy. Ha a jutubnak sikerült beprocesszálnia az éjszaka folyamán a videókat, rögtön be is embedelem ide őket.

Lassan elkészül 7. metál számom is. A „metál“ helyére igazság szerint írhatnók akár modern rock-ot vagy simán pop-ot is a többi dal esetében, de ha már metál projektnek indult az egész, ám hagyom is úgy. Ez a 7. szám a nyári termés végéhez kapcsolódik. Szeretném azt hinni, hogy itt a pihi ideje, és hogy hátradőlhet az ember meg minden, de sajnos ez nem így van, remélhetőleg még csak most jön a java.

Kis éjjeliszekrényemen rendet tettem és sorrendben felstócoltam azokat a könyveket, amiket még az ősz folyamán le szeretnék darálni. Egy helyes kis félméteres tornyot hoztam így létre, mely tartalmazza az előbbi bejegyzésben is említett, angol nyelven publikáló szerzőket és munkásságuk színejavát! Éveken keresztül faltam a kortárs magyar irodalmat és nem vettem észre, hogy sokkal pihentetőbb olvasni kilószám az olcsó fiksönt és a comic fantasy-t.

És közben azt is be kell vallanom, hogy megbékéltem a világgal. És megbékéltem minden lédús sorsszerűségével együtt a nagy ingyenmozival. Reggel 7 óra után pár perccel egy 8 kilós táskával rohanok lefelé a lejtőn, hogy a 4 perc múlva érkező, fullra tömött százhatvanast elérjem, amivel majd bő hatvan perc múlva, a közbeeső kb. 8 kilométert megtéve, félig elkésve beessek egy olyan szemináriumi órára, amelyhez az eggyel későbbi (és csuklós buszként aktuálisan mindig 5 embert szállító) busz már plusz negyedórás késést, az eggyel korábbi pedig szimplán egy fél nyolcas érkezést jelentene, és amely szeminárum nem sokban különbözik az általános iskola 3. osztályának osztályfőnöki órájától. Mindezt tudatosítva magamban még mindig rimánkodhatok egy ülőhelyért, hogy elolvashassam az infantilis kötelező olvasományaimat is, és hogy ne kelljen Rodin szobrokat rég megalázó pozitúrában végigállnom ezt a barátságos kis távot a bojtár utca és a battyányi tér között a derék nyugdíjas polgártársakkal, és nettó száznyolcvan percnyi agyhalál után ne köpjön ki engem úgy az utcára az elteépület, hogy csak a déli pályaudvaron vegyem észre, egy kicsit túl jöttem a metróval. Hogy ezt egy héten 4szer eljátszam.

Az érzékeim darabosak. A szilánkokra hulló nejlon is az, amit a függöny mögé túrva hagytam egy álló nyáron keresztül, benne a 6 évvel ezelőtti olasz tengerpart kagylóival. Mint egy fásult sóhaj, apró fecnikre töredezett most a kezemben. Hol van már a tavalyi hó. Teljesen esetleges, hogy mit veszek észre a városból és mit veszek észre a körülöttem levőkből, mert nem veszem észre az aston martin -t, amire felhívják a figyelmemet, de amit sehol nem látok, nem veszem észre a bögyös kurvát, akire szintén felhívják a figyelmemet, de most mégis kire figyeljek a tömegben, aztán leugatnak, amiért felhívom valaki figyelmét olyasmire, amire egy perccel korábban próbáltak nekem is utalni és amit már rég ki is tárgyaltak a társaságomban, bámulom a buklájnban a könyveket a polcon de észre sem veszem őket, a gépen össze-vissza mozgatom a fájlokat, többedszerre írom ki ugyanazt a zenét dévédére, mondanak nekem mindenfélét, filmeket és programokat, házikat és órákat, bulikat és zenéket, de ha most össze kéne bármit is foglalnom ebből, nagy gondban lennék, sőt, be is fejezem a mondatot mert nem tudnék egyetlen konkrétumot írni. Ez már hetek óta így megy, hiába kéri bárki, hogy lehessen újra végigszagolgatni a friss celluloidot, szépen visszatekerni az egészet, mi volt itt kéremszépen, mire is nem figyeltünk oda. De valahogy elcsúszott a perforáció, néha még magába a képbe is beleszaladt a lyukasztás, ha tekergetni kezdek, csak gyűrődne csúnyán az egész.

Rossz bejegyzés

Minden kis percemet sajtcédulákra kéne felfirkálni, szépen a hűtőajtóra ragasztgatni, és lesni, ahogy a konyhában csámcsogó istenek röhögnek egy jót, ahogy tépdesik szépen a sajtcédulát le a hűtőajtóról. A napirendem egyenletes és monoton, mint a fémrács egy cink atomban. A Count of Tuscany-től szépen begyulladt az ínhüvelyem, egy fél napig gépelni alig tudtam, hiába, ez van, ha a hülyegyerek bemelegítés nélkül neki esik egy számára vadonat új ujjrendnek 100 bpm-mel. Már jól vagyok, köszönömszépen.

Egész nap Pelican és Russian Circles, két chicagói instrumentális zenekar, ötletes, merengős zenével és végre senki nem énekel bennük, végre nem tudom másodperce megmondani, mikor jönnek a nyálasabbnál nyálasabb refrének, végre nincsenek dalszövegek, nincsenek intrók és 80 éve elkoptatott dalstruktúrák, végre zenét is hallgathat az ember. Gyerekek, hallgassunk Pelican-t és Russian Circles-t, és ujjperceket tördelgetve várjuk, mikor szivárog ki a két új album még október előtt!

Nem mintha nem írtam volna blogot az utóbbi hetekben. Összesen 4 blogot írtam az utóbbi hetekben, zseniális amerikanisztikás szemináriumok házifeladataiként, eredeti és érdekfeszítő témákra megírva zseniális és érdekfeszítő gondolataimat, évfolyamtársaim zseniális szerzeményével egyetemben. Azóta keserédes számomra a blog, mint műfaj, pláne, a blogspotos blog. Lehet, hogy átváltok blogol.hu-ra? Hogy egy szupi kis ingatlanos reklámcsík virítson az oldal tetején, valahányszor új bejegyzésre vetemednék? Hogy a blogtársadalom eredeti gondolkodású képviselői teleszemeteljék kommentjeikkel ezt az aprócska megnyilvánulási felületet, melyet a sajátoménak mondhatok? Persze sokkal valószínűbb az, hogy én értelmeztem félre ezt a műfajt. Lehet, hogy tényleg nem vagyok kompatibilis az amerikanisztikás szemináriumok közbeugatós kritikai gondolkodásmódjával? Lehet, hogy csak az én várakozásaimat múlta alul az egyetem, ti. hogy nem a középiskolai éveim kéretlen meghosszabítására vállalkoztam? Lehet, hogy derék évfolyamtársaim és derék amerikanisztikás tanáraim zsenialitásával csak én nem érek fel? Lehet, hogy mindezt feleslegesen komolyan veszem? Csak számomra nagy kérés, hogy ne egy szaros magyar egyetem szaros (két) szakján rohadjak meg?
Most Marco Sfogli szólózik. Ejha, mondom én. Marco Sfogli szólójának mondanivalója és egy eltés óra üzenete közötti szakadék mérhetetlen. Íme, még mindig keserű a szájízem, lám nem tudok zseniális asszociatív képességeimről ebben a bejegyzésben sem tanúbizonyságot tenni. De hallgassuk csak tovább Marco Sfogli számát, mely a Seven címet viseli... Nem mintha nem hallgattam volna rongyossá ezt az albumt már tavaly. Jaj, Marco Sfogli, gyere már el az A38-ra. Steve Lukather és Paul Gilbert képesek voltak, rá, jöhetnél te is, hozd el a LaBrie-t, engem az se érdekel. De ne is telhetetlenkedjünk, vár a szupi Porcupine Tree, a szupi Power of Three, a szupi Gary Moore, a szupi Tommy Emmanuel novemberben és lehetőleg a szupi ZZ Top októberben, majd lehetőleg a szupi Tátrai Band is, decemberben. Ha szemfüles vagyok, kedvenc magyar fúziós-progresszív metál zenekaraim, a Kalapács és a Hungária koncertjeire is kijutok. Mivel torrenten sehol nem találok Kalapács diszkográfiát, kénytelen leszek a Headbangersben nagybevásárlást csapni, és ha már arra járok, a három dévédés Osszián GoldBox-ot sem hagyom ott.

Kicsiny gitárjaimat újrahúroztam Elixirrel, Jazz III pengetőim szépen siklanak az új húrokon. Ha nem Iommi bácsi 419 Hz-re hangolt gitárjára kéne a Black Sabbath számok alatt rájátszanom, még örülnék is és a hallójárataim sem telnének meg vérrel. Marad ismét a guitarpro. Iommi bácsinak ráadásul ma műtik a hüvelykujját, drukkoljunk neki, hogy szépen felépüljön és hüvelykujja, valamint egy szabadon választott másik ujja közé fogva a gitár fején található rejtélyes csavarokat, azokat megfelelő irányba eltekergetvén, végre, negyven év után, be tudja hangolni a hangszereit. Kérdezem én, huszonegyedik századi sznobéria az, ha egy hetvenes évekből származó metálzenekartól elvárjuk, hogy a rakenroll életérzést ne az alternatív hangolásaiban kommunikálja? Kérdezem én, az autenticitást rombolná, ha így utólag a remastered verziókban a gitársávok egy enyhe pitch correction-t kapnának?

Most Porcupine Tree szól, a Nil Recurring számaitól meghasad lassan a szívem. Már meg is hasadt. Nagyon úgy tűnik, hogy a PT be tudta hangolni a hangszereit. Még a basszusgitár is hallható, ami nem hátrány, ha egy zenekar veszi magának a fáradtságot, hogy szerződtet egy basszgitárost, megírják a témáit és még fel is veszik azokat.

Megjelent hát az Unseen Academicals, az új Pratchett regény, hála a jó égnek. Nem mintha nem lenne még összesen 7 kötet a Discworld szériából, amit nem olvastam el, és nem lenne még plusz 5 kötete ezen kívül is, amik csak rám várnak. Nem mintha nem várna rám egy pár King és Follet regény rajta kívül. Nem mintha egyáltalán volna kedvem olvasni. De írni van most kedvem, tegnap sikerült írnom 6 verset amerikai irodalom előadáson, ám szerencsére mind kitöröltem őket, mielőtt újraolvasva 7 éves önmagamat megszégyenítő módón elszégyelltem volna magam.

Kár volt megírnom a bejegyzést, kár vállalnom is, nyugovóra térek.

Szeptemberi áhítat

Ha nincs mondandód, inkább ne mondj semmit, motyogják bölcsen a bölcs imamalompörgetők. Lehet, hogy igazuk van, és így nekem is a némaságra és primitív hangszerekre kellene koncentrálnom, a rózsafüzérek morzsolgatására, a tamdobok feszes lebernyeg-pendülésére vagy a kasztanyettek kattogására. Hallgatnom kéne az okosabbakra, hogy ha teljesen le van szívva az agyad, akkor ne próbálj meg okoskodni, pláne nem interpretálni, vedd tudomásul a szeptembert is a maga derűs kilátástalanságával. A szigetről hazajőve még reménykedhettem benne, hogy én leszek az első súlyosabb háegyennegyes fertőzött az országban, hogy így bekerülök az újságokba és az index majd meginterjúvol, de azóta már csak köhécselek és lám, egy egész csepeli iskola dőlt be most az új járvány miatt. Hallgatnom kéne, mert egy blog bejegyzéstől nem várhatok szép, veteményeskert-pedánsra tagolt gondolatokat. Hamleti mozdulattal forgatom a kezemben a kávésbögrémet, hova folyt ki belőle a kávé, merthogy az előbb még tele volt, meg meleg volt, és már ideje az újabb adagnak, hajnali fél egy van. Kezemben kuporgatom a gitáromat, befekszek mellé a tokba, melengetem amíg tudom.
A jelenlegi iTunes-lista: Agnus Dei, Bigelf, Supertramp, Agalloch, Blackmore’s Night, DT, Cynic, As Tall As Lions, Esclyn Syndo, Wolfmother, James LaBrie, Anaal Nathrakh, José Padilla (Café Del Mar), Jay-Z (most a Radiohead-es kollaborációja), no meg persze az új favorit: Porcupine Tree. Ha a Muse hajlandó lesz kiköpni végre az új albumát, akkor az jó eséllyel majd rá is kerül a játéklistára. Hallgatom az eddigi demónk anyagát is folyamatosan, gondosan a többi szám közé vegyítve, hogy keverésileg mennyire maradok még el és mitől. Black Sabbath-ot, rájöttem, én ezentúl csak guitarpro-ból fogok tudni hallgatni, mert az számomra élvezhetőbb az eredeti felvételnél. Jaj, még sok zenét sorolhatnék, de nem fogok, naponta kétszer hallgatom végig Al Di Meola mediterrán naptáncát és titokban kiröhögöm Jeff Loomis-t.
A Schecteren lehangoltam drop-Ara és két hete kizárólag egy tompa, 0.46os Dunlop pengetőt használok, mely kereken fele olyan vastag és tízszer olyan törékeny, mint az eddig megszokott. Hiába, ilyen kényelmesen eddigi bő másfélévnyi gitározásom alatt soha nem pengettem.
A nyarat pedig sikerült egy újabb kb. félórányi megírt zenével zárni, idén ez már a második komplett projektem volt és ha minden jól megy, végre beevezhetek az elektronikus zene és a progresszív metál szirupos vizeire is. Ha nem leszek agyi hulla és ha értelmét találom ennek az egésznek. Ha majd nem kell ilyen bejegyzéseket írnom és ha a kitaszítottság fogalmát már visszkézből tudom definiálni álmomból felriasztva is. Ha addig nem felejtek el gitározni és nem szólnak be, hogy nem tudok egy szaros ájronméjden számot állva elgitározni mert vagy a saját szólamomból nem hallok semmit, vagy gerjed a gitár vagy a többieket nem hallom a játék közben, és úgyis elfelejtem, hogy az intro riff-verse-chorus 4 akkordos kombinációjából az 5 percnyi dal során éppen melyik következik melyik félütemnyi variációval. Ha nem szólják majd le a PRS-emet. Ez nem PMS, azok kedvéért, akik most tévednek erre a blogra (nekik ajánlom az örök jóbarátot, a gúgölt.) Ha megfelelek a környezetem elvárásainak. Ha végre levizsgáztam autóvezetésből és megkapom a jogsimat és rám bíznak végre egy százharmincezer forintot érő automataváltós szuzukit. Ha meglesz a német nyelvizsgám, melynek (gondolatban) már jó párszor nekifutottam tizenegyedik osztály, azaz 2007 óta. Ha meglesz a latin nyelvvizsgám is, amihez az alea jakta eszt-en túl még sok mindent kéne tanulnom. Ha elolvastam a 40. Terry Pratchett könyvemet is. Ha sikerül majd néhány újabb verset kiizzadni az ősz során. Ha nem hízok százkilósra a sok mekreggelitől és káefcétől. Ha sikerül magam számára elhitetni, hogy negyvenöt kreditnyi kurzus ízes menüje vár hétről hétre az asztóriai kampuszon, merthogy sajnos annyi vár rám két szakkal, az asztóriai kampuszon, amit legszívesebben messze elkerülnék és a helyére gondolatban egy GuitarCenter üvegpalotát húznék fel az egyik felében, egy gigakáefcét a másik részében, mely persze egybeépülne egy, a nap huszonnégy órájában kizárólag mekreggelit felszolgáló létesítmény épületével, mely épület korábban az East-West Business Centeré volt. De a legyegyszerűbb az volna, ha az egész asztóriai sarokra felhúznának egy tisztességes fedett amfiteátrumot, ahol olyan zenekarok léphetnének fel, melyek a papplászlóban még nem, de a pecsában már rég nem lennének odavaló vendégek.
Legyen ennyi elég az álmodozásból, merül a klaviatúrában a ceruzaelem és lassan meg is virrad.