Rossz bejegyzés

Minden kis percemet sajtcédulákra kéne felfirkálni, szépen a hűtőajtóra ragasztgatni, és lesni, ahogy a konyhában csámcsogó istenek röhögnek egy jót, ahogy tépdesik szépen a sajtcédulát le a hűtőajtóról. A napirendem egyenletes és monoton, mint a fémrács egy cink atomban. A Count of Tuscany-től szépen begyulladt az ínhüvelyem, egy fél napig gépelni alig tudtam, hiába, ez van, ha a hülyegyerek bemelegítés nélkül neki esik egy számára vadonat új ujjrendnek 100 bpm-mel. Már jól vagyok, köszönömszépen.

Egész nap Pelican és Russian Circles, két chicagói instrumentális zenekar, ötletes, merengős zenével és végre senki nem énekel bennük, végre nem tudom másodperce megmondani, mikor jönnek a nyálasabbnál nyálasabb refrének, végre nincsenek dalszövegek, nincsenek intrók és 80 éve elkoptatott dalstruktúrák, végre zenét is hallgathat az ember. Gyerekek, hallgassunk Pelican-t és Russian Circles-t, és ujjperceket tördelgetve várjuk, mikor szivárog ki a két új album még október előtt!

Nem mintha nem írtam volna blogot az utóbbi hetekben. Összesen 4 blogot írtam az utóbbi hetekben, zseniális amerikanisztikás szemináriumok házifeladataiként, eredeti és érdekfeszítő témákra megírva zseniális és érdekfeszítő gondolataimat, évfolyamtársaim zseniális szerzeményével egyetemben. Azóta keserédes számomra a blog, mint műfaj, pláne, a blogspotos blog. Lehet, hogy átváltok blogol.hu-ra? Hogy egy szupi kis ingatlanos reklámcsík virítson az oldal tetején, valahányszor új bejegyzésre vetemednék? Hogy a blogtársadalom eredeti gondolkodású képviselői teleszemeteljék kommentjeikkel ezt az aprócska megnyilvánulási felületet, melyet a sajátoménak mondhatok? Persze sokkal valószínűbb az, hogy én értelmeztem félre ezt a műfajt. Lehet, hogy tényleg nem vagyok kompatibilis az amerikanisztikás szemináriumok közbeugatós kritikai gondolkodásmódjával? Lehet, hogy csak az én várakozásaimat múlta alul az egyetem, ti. hogy nem a középiskolai éveim kéretlen meghosszabítására vállalkoztam? Lehet, hogy derék évfolyamtársaim és derék amerikanisztikás tanáraim zsenialitásával csak én nem érek fel? Lehet, hogy mindezt feleslegesen komolyan veszem? Csak számomra nagy kérés, hogy ne egy szaros magyar egyetem szaros (két) szakján rohadjak meg?
Most Marco Sfogli szólózik. Ejha, mondom én. Marco Sfogli szólójának mondanivalója és egy eltés óra üzenete közötti szakadék mérhetetlen. Íme, még mindig keserű a szájízem, lám nem tudok zseniális asszociatív képességeimről ebben a bejegyzésben sem tanúbizonyságot tenni. De hallgassuk csak tovább Marco Sfogli számát, mely a Seven címet viseli... Nem mintha nem hallgattam volna rongyossá ezt az albumt már tavaly. Jaj, Marco Sfogli, gyere már el az A38-ra. Steve Lukather és Paul Gilbert képesek voltak, rá, jöhetnél te is, hozd el a LaBrie-t, engem az se érdekel. De ne is telhetetlenkedjünk, vár a szupi Porcupine Tree, a szupi Power of Three, a szupi Gary Moore, a szupi Tommy Emmanuel novemberben és lehetőleg a szupi ZZ Top októberben, majd lehetőleg a szupi Tátrai Band is, decemberben. Ha szemfüles vagyok, kedvenc magyar fúziós-progresszív metál zenekaraim, a Kalapács és a Hungária koncertjeire is kijutok. Mivel torrenten sehol nem találok Kalapács diszkográfiát, kénytelen leszek a Headbangersben nagybevásárlást csapni, és ha már arra járok, a három dévédés Osszián GoldBox-ot sem hagyom ott.

Kicsiny gitárjaimat újrahúroztam Elixirrel, Jazz III pengetőim szépen siklanak az új húrokon. Ha nem Iommi bácsi 419 Hz-re hangolt gitárjára kéne a Black Sabbath számok alatt rájátszanom, még örülnék is és a hallójárataim sem telnének meg vérrel. Marad ismét a guitarpro. Iommi bácsinak ráadásul ma műtik a hüvelykujját, drukkoljunk neki, hogy szépen felépüljön és hüvelykujja, valamint egy szabadon választott másik ujja közé fogva a gitár fején található rejtélyes csavarokat, azokat megfelelő irányba eltekergetvén, végre, negyven év után, be tudja hangolni a hangszereit. Kérdezem én, huszonegyedik századi sznobéria az, ha egy hetvenes évekből származó metálzenekartól elvárjuk, hogy a rakenroll életérzést ne az alternatív hangolásaiban kommunikálja? Kérdezem én, az autenticitást rombolná, ha így utólag a remastered verziókban a gitársávok egy enyhe pitch correction-t kapnának?

Most Porcupine Tree szól, a Nil Recurring számaitól meghasad lassan a szívem. Már meg is hasadt. Nagyon úgy tűnik, hogy a PT be tudta hangolni a hangszereit. Még a basszusgitár is hallható, ami nem hátrány, ha egy zenekar veszi magának a fáradtságot, hogy szerződtet egy basszgitárost, megírják a témáit és még fel is veszik azokat.

Megjelent hát az Unseen Academicals, az új Pratchett regény, hála a jó égnek. Nem mintha nem lenne még összesen 7 kötet a Discworld szériából, amit nem olvastam el, és nem lenne még plusz 5 kötete ezen kívül is, amik csak rám várnak. Nem mintha nem várna rám egy pár King és Follet regény rajta kívül. Nem mintha egyáltalán volna kedvem olvasni. De írni van most kedvem, tegnap sikerült írnom 6 verset amerikai irodalom előadáson, ám szerencsére mind kitöröltem őket, mielőtt újraolvasva 7 éves önmagamat megszégyenítő módón elszégyelltem volna magam.

Kár volt megírnom a bejegyzést, kár vállalnom is, nyugovóra térek.