21 november 2009

Amit szeretek és amit nem

Én szeretem a hétköznapokat. Mellette szeretem a civilizációt, a bevásárlóközpontokat és a csak nekem berendezett éjszakai várost.

Imádom a csomagolópapírok tarkabarkaságát az interspárban, szeretem az illatozó kenyereket a pékáru-szekcióban, a vöröslő húsokat a hentesvitrinben, szeretem a mélyhűtött pizzák álmát szemlélni a hosszú-hosszú hűtökben, szeretem fogdosni a rugalmas testű sajtokat és az ugyanilyen kis feszes csomagolású májkrémrudakat, rohangálni a csipszes zacskók sikátorában, jaj, szimatolni az öblítőket és mosóporokat is szeretem, a csokik porciózott csábítását, meg a pénztárszalag mögötti kis hülye cukrokat és bonbonokat és az óvszerek diszkrét csomagolását, a rágókat és a műanyag buborékfújó szetteket, a pénztár fölötti kis cigaretta skatulyákat, hallgatni a pénztárgépek csipogó kakofóniáját, a szatyrok csörgését, élvezni a begyűjtögetett áru fölött érzett dagadó, asszonyos büszkeséget.

Szeretem a civilizációt, a kézmosást, a fűtést és a kerámiavécét, a puha vécépapírt is, a mikrót és a hűtőt, a dohányzóasztalt és a tévét, a számítógépet és szépen megszólaló sztereó hangszórókat, a telefont, a befűthető autót, a villanyt, az éjjeliszekrényt. Jó érzés, hogy nem kúrtak ki a városszéli szeméttelepekre a születésem után azonnal, csak mert tíz centivel be volt süppedve a szegycsontom a mellkasomba, merthogy ez bizonyos korokban még biztos halált jelentett. Jó, hogy a rövidlátásom miatt nem kell egy rossz mozdulattal mondjuk rozsdás szögbe lépnem, hogy aztán meghaljak vérmérgezésben. Ha kiderülne, hogy mégis cukorbeteg vagyok, jó, hogy nem halok meg rögtön abban.

Szeretem az éjszakai várost, a nátriumláng színű lámpákat, az autósorokat, az őszi hidegben kirajzolódó leheletet, hogy fiatalként belefeledkezhetek az éjszakába, hogy vannak éjjelnappali boltok, vannak tükörsima gyorsforgalmi utak az autózáshoz, vannak hidak és nonstop kivilágított épületek, vannak plázák és éjszaka a kilométereken át kikapcsolt közlekedési lámpák.

Szeretem a kényelmet és szeretek fogyasztani. Ha akarok, bemehetek a káefcébe. Vagy a buklájnba, vagy a riléjbe, vagy a maccsba. Egész éjszaka égethetem a villanyt a szobámban és felcsavarhatom a fűtést. Ha akarnám, lenne ájfónom is. Szeretem, ahogy eltartanak engem, nem csak a szüleim, nem csak szülőket kifizető munkaadók, nem csak a munkaadókat kifizető termelés, hanem Föld termelő populációjának kilenctizede, akik cserében szerény rabszolgák. Jó, hogy nem kell az ilyen rabszolgák szemébe néznem, és jó azt elhitetnem magammal, hogyha a szemükbe néznék is, az elemi szükséglet mellett nyilvánvalóan már úgysem férne meg bennük a szemrehányás.

Szeretek zenét hallgatni, és nem csak a verkli monoton, lyukkártya alapú zenéjét, merthogy egyébként 3 percenként cserélgethetném a fonográfhengert, vagy még azt sem, hanem el kéne szívnom valami vásárba, hogy ott halljak néhány béna muzsikust, és onnan gyalog haza, a kussoló, kivilágítatlan utcákon. És jó, hogy ma már nem hegedül annyi ember, hanem inkább gitározik, vagy csak simán szintetikus zenére énekel. Most viszont épp a cambridge-i gregorián kórustól hallgatok egy misét, azon belül is a Miserere Mei Deus kezdetű Agnus Dei tételt, negyed óra, nagyon szép, gondolom itt is az 51. zsoltárból van a szöveg csak sajna nem értem, meg lusta vagyok utána nézni. De hallgathatom ezt a művet úgy, hogy épp a mekbukomon pötyögök, az előbb ment le ennek a misének a Kyrie-részlete, volt benne egy 2 perc 21 másodperces melizma az „elesion“ első e-jére, na, azt élveztem, de még azelőtt ott volt az Alter Bridge ízléses modern rock-ja és Tremonti gitárjátéka, ezután meg berobban majd a maga diszkrét intrójával a Cynic „Traced In Air“-je is, meg ismét az Eagles, látom az ájtyúnzban, hogy ezek fognak következni, szóval kap ez a mise-részlet egy ilyen kontextust, és nem is kell mindezért egy katedrálishoz elutaznom, bár ott volna az igazi ezt hallgatni, hanem lehet itthon is, blogot írva és kávézgatva, kimosni a fülemből az előbb gyakorolt metalika ámájívöl-jét a fülsértő stúdió felvételével és a borzalmasan unalmas 3 akkord/7 perc átlagával. De most még a kis kitenyésztett szoprán fiúkat hallgatom, akik szerencsére már száz éve megússzák, hogy néhány zenebuzi püspök mániája folytán kasztrálják őket.

Szeretem, hogy egészséges, ápolt, kiegyensúlyozott emberekkel vagyok körülvéve, a családon belül, az egyetemen, a városban, az ismerőseim között. Mégha ezek az emberek szinte soha nem hallgatják ugyanazt a zenét, mint én, nem nézik ugyanazokat a filmeket és olvassák ugyanazokat a könyveket, sőt, még a gondolataink is nagyban eltérnek, azért mégis intelligens módon el tudunk sok mindenről beszélgetni, és mondjuk nem esünk egymásnak mindenféle lételemi probléma miatt. Türelmesek vagyunk egymással lehetőleg, és az illedelemmel hasznos kis mellék áramkörökre tudjuk terelni az oly gyakori feszültséget, ami az emberek között még így is felmerül, azután szépen meg tudunk egymásnak bocsátani. Jézus találta fel ezeket a hasznos kis trafókat, a két ember között nem egyenlő frekvencián terjedő érzelmeket ügyesen szinkronizáló kis ketyerét, amit nem nagy fantáziával, ámde annál nagyobb gyakorlati érzékkel szimplán csak megbocsátásnak nevezett. És a türelmes emberek elég sokat tudnak azzal nyerni, hogy nem követik a primitív szemetszemért talio elvet, hogy nem kell annak szánalmasan irreverzíbilis következményei fölött sírdogálniuk. Nagyon sokba kerül és jól jövedelmez a felforrt agyvíz mellett a csendben tízig számolás. Szerencsémre látótávolságon belül csak kevés elmebeteggel kereszteződnek a mindennapjaim, vagy kevés olyan frusztrált emberrel, akinek a gondjaival a magaméi mellett meg kellene küzdenem. Szeretem a higgadt, okos, illedelmes embereket. Például szeretnék majd egyszer ilyen lenni én is.

Szeretem a rutint, mert nem fáraszt le a görcs, hogy a holnap bármivel is több vagy rosszabb lesz, mint a ma. Szeretem a rutint, szeretek tíz ujjal akár 300 karakter/perces sebességgel is gépelni, szeretek gyorsan vezetni és szeretem, ha nem akasztanak meg a tempóban. A rutint szeretem, a hajtány-billegést, a napokra palackozott elegendő lendületet, amit a tizenkilenc éves szervezetem még épp össze tud átlagban napi 16 órára gyűjteni. Hogy kulturáltan túl is éljek.

Szeretem a civilizációt, a fogyasztást, a soha vissza nem fizetést, az ingyen holmit, a kényelmet, a meleget és a jólétet. Szeretem, hogy ezekért én döntöm el, hálás vagyok-e vagy sem.



A kényelem és a végletekig spirázott önreflexió nyomán a nem túl kellemes, sőt, elviselhetetlenül hasogató fáradtságot, mely a hétköznapjaimat orvul kitölti, már nem szeretem.

Nincsenek megjegyzések: