Sok dolgok, Flórián

Tiktak tatakk tatata tak tik tiktatak. Csing. Visszatekercsel. Tiktatatititatak. Tak. Tititititittakt. Csing. Vissza...
Úgy telt el ez a hét, észre se vettem, pedig tele volt ám dolgozatokkal, meg sok torokfojtogató pillanattal, meg az első húrszakadásommal, három reménytelen szerelemmel, két prezentéjsönnel, Virginia Woolf-fal, kresztanfolyammal, az új fehérdobozos Marlboro néhány szálával filter-között-dohány-kialakítással, az GMC újabb, immár 1 egész éves előfizetésével, az apa hazaérkezésével az Adriáról, egy csomó pityergéssel, Roy Stuart-tal, Buckethead albumokkal, zsidó nőkről való ábrándozásokkal, kevés, de így is órákban mérhető gitározással, egy iltreno pizzával, okkersárga levélhullással, a nyelvtudományos lolita megvető pillantásaival a hátamban, gitározással, ábrándozással, KFC-vel, Marco Sfogli-val, Andy McKee-vel, Amy MacDonald-dal, Dr. House-szal, gitározással, azzal, hogy most már végleg kinéztem magamnak az új PRS-t, amire néhány éven keresztül végre elkezdhetek várakozni és pénzt gyűjteni, hasonlóképpen egy Line6 csöves 2x12“-es kombóval, amire szintén néhány évig gyűjthetek, meg a repülőjegyre retúr, amivel elmegyek ezekért a dolgokért Manhattan-be, tele volt még zenélgetéssel, gitározással, meg egy kis zenélgetéssel, meg Buena Vista Social Club-bal, Háy Jánossal, a póker elvonási tüneteivel (azon kapom magam hogy az ágyban kuporogva kevergetem a kártyát), fotós életművem babrálgatásával, gitározással.
Karjnyújtásnyira vannak a dolgok tőlem, de ez csak arra jó, hogy amikor körbepropellerezek, leverek mindent a csuklómmal. Ha csak kőhajításnyira lennének... tarkón basznának egy agyagröggel.
Megyek a hangszerboltba, mert a hangszerdiszkontosok megint átkúrtak, 7.-ik húrnak egy basszusgitár-húrt adtak, és gyanús is volt, ahogy lecsippentették a végét, hát persze, hogy ne kapcsoljak azonnal a piros szövettől... Megyek az nagy hangszerboltba, hogy én kérem 0.56-os húrt kérek. Csávó bambán néz felém. Az basszusgitár G-húr? Nem-nem, ingatom a fejemet. Keresztbe fonva a karom. Még türelmes vagyok, de azért vetek egy pillantást az egyetlen kiakasztott Gibson, a ’60-as goldtop Les Paul felé, hogy egy kis biztatást nyerjek, hogy ebben az országban léteznek még gitárok, meg húrok, meg gitározni tudó emberek, és nem csak a szkvájörök, meg a dzsonzonok, hanem van itt még Tátrai is, akit remélem láthatok majd nemsokára, meg vannak itt hangszerek, meg hozzáértő emberek, akik nem basszák át az embert még egy szaros kis húrral is, ami pont annyira vastag, hogy a hangolókulcsokba ne férjen bele. Nem-nem, gitárhoz kellene az. I shall give him a clue. Csávó bambán néz felém, nem mer többet kérdezni, kotorászni kezd a pult mögött, és, és, és felragyog az arca, mert még pont van egy csomag... Nem dohogok tovább, elhagyom a boltot, habár még előtte lecsekkolom azt az OLP musicman-t, amit a Muris Varajicnál láttam az egyik lesson-ben, hú, ez egész kényelmes, motyogom magamban, de nem próbálom már ki, mert kezdődik fél óra múlva a nyelvtud zh, és még vissza kell érnem.
Kis szeizmográf zizeg bennem, egy-egy sokk után folyamatosan csitulva áll vissza, kis borzos háromszögeket rajzolva a papírra. Ebben nincs semmi sovinizmus, sem fojtott vágyak, csak sokkok vannak, ezerrel.
Ülök még napi három órát a kresztanfolyamon, 11 emeletes lakótelepi ház legaljában, vécépapírsárgára meszelt falak között, feltekintek a plafonra, hogy most 11 emelet van felettem, de mi tartja, miért a falak és miért a szintek, miért a kresz, ha nem érdekel, miért a Flórián előtt a park, miért a fű, ha újra nő? Lászlóné magyaráz. De Lászlóné hiteles néni, úgyhogy nem szólok be csak azért se Lászlónénak.



Roy Stuart (Volume II, Taschen Verlag)


Hogy egy gyors műfaji meghatározással éljünk, idézném is mindjárt az eredeti előszót: „artistic pornography which is still masturbation−worth“. Valahol az akt és a pornó között tehát. Alapvetően pedig fotóesszékkel találkozunk, amelyek azonban nem a szó szoros értelmében fotóesszék, inkább valahol a videóporáma és az esszé között állnak. Egy ilyen sorozat tulajdonképpen nem esszé, mert nem tartalmi mondanivalója van, vagy ha van, akkor arról nem meggyőzni akar, mégcsak nem is szemlélteni azt. Egyszeűen csak lefényképezi a jeleneteket, és innentől fogva kerül nagy hangsúly a dramaturgiára, a koreográfiára − na meg persze a modellekre. Egy-egy fotósorozat egy-egy jelenetet ábrázol, általában egy helyszínen, epikai vonulatuk pedig hasonlóképpen egyszerű, két lélegzetvétel közé férnek, néhány példa: egy lestrapált tornateremben két nő felfedezi egymás szépségét; két férfi küzd egy nőért, aki megalázza őket (a csipkés harisnyakötő és a koreográfia alapján gyakorlatilag anyakomplexusukban) − a két férfi ezután egymást találja meg; fiatal lány Párizs utcáin járkál éjszaka és félrehajtva a bugyiját az utcakőre guggolva pisil, mert nincs nyitva sehol semmi; Prágában a kisfiú−prostituáltak egyikét egy borostás pali hiába viszi fel, mert a selymes bőrű gyerekről kiderül, hogy lány. Mondom, két lélegzetvétel között elmondható egyetlen mondatban a tartalom, a fotók pedig éppen attól fotók, hogy szemléltetnek, nem magyaráznak, Stuart képei sem magyaráznak, illetve azért valamit igen, de susogva–sisteregve. Erről később
A modellek szigorúan amatőrök, ez látszik is egy−egy esetlen mozdulaton, feszélyezett testtartáson, nem egyértelmű dinamikán, ám közben a keresetlenség bája lebeg az idősebb és fiatalabb női modelleken. Stuart maga vallja, hogy neki nem kellenek betanult, túlstilizált modellek, akármennyire profik is. A (merem remélni hogy már) 18 éves lányoktól kezdve a 3 császáron átesett amorf testű, elhízott ötvenes hölgyig anyaszült meztelenül, és az utóbbinál pont erről van szó, az anyaságól, a lestrapált húsról, ahogy felpuffadt az élet nagyszerű teremtése közben/végett/miatt.
Az igazi lehetőség természetesen Párizsba érkezett, a Paris de noir−ban, aminek leghitelesebb megörökítése eddig szerintem egyértelműen Brassai-é, az éjszakai bordélyok, utcasarki klasszikus pissoir−ok, a szajnaparton-hagyott-óvszer, a domború macskakövek, a latinnegyed kozmoszában, az éjszakai leple alatt. Amerikában pornómagazinok utasítottak vissza (sic!) tőle képeket (ahhoz túl soft volt), és mikor Angliába átcuccolt, azt hitte, az európai légkör majd minden fellendít. Nem ismerte korábban Angliát, de naivitását hamar kinőtte, ment a következő utcasarokig, Párizsig. Amerikáról azt kell még tudni például, hogy a Photo magazin egy tavalyi számában megjelenő tengerparti szépia árnyalatú aktképeket (melyek elkövették azt a hibát, hogy a toplessnél többet mutattak) maga a nyomda utasította vissza. Egy héttel a lapzárta után a Photo magazin is átköltözött Párizsba...
Roy Stuartot itt-ott zseniként és A művész−ként írják le, mint aki felrúgja a társadalmi konvenciókat, új felfogást diktál, megbotránkoztat, meg ilyesmi, de persze ezeket nem nehéz elérni teljesen átlagos fotókkal is, ha történetesen a tabu problematikájába piszkálnak bele, habár Stuart képei minőségüket tekintve jók, vagyis egy olyan fotósról van szó, aki hivatalán kívül még kísérletezget is. Apropó: tabu. Ami igazán megfogott a képek eszmeiségében, az a tabu−felfogásuk. Roy Stuart nem akar infantilis pornófotósként tabukat felrúgdosni, mert annak ellenére, hogy a tabu inkább társadalmi vonulatát tekintve tabu, individuálisan is érvényes. A nyílt pornó belehasít a tabu finom szövetébe, és közben megnyesi az esztétika, az erkölcs és az intimitás apró hajszálereit is. A nyílt pornó aljasít, infantilizmusba süllyest, vallja nagy nyíltan Stuart is. És valóban, ő nem tabukat fog felrúgni, hanem kifejti azokat, mint a virágszirmokat − persze nem tökéletesen, marad a fixáló anyagtól kérges ujjbegyén néhány tépett szirom, de vállalkozásnak mindenképpen tiszteletreméltó, és ami így létrejön, az a nyílt dialógus, a nyílt testiség, maszturbáljon rá, aki akar, de nincsen semmi meggyalázva úgyse, hanem a maguk drágaságukban vannak ezek − feltálalva. Mint egy erotikus gyümölcsöstál egy Velazquez képen, tele a bűnös almákkal meg hamvas barackokkal stb.
Roy Stuart nem engedi a modellek megborotválását sem. Számomra először tűnt egy finoman otthagyott hónaljszőrzet hitelesnek. De Stuart képein az. Egy ötletes képen, amely mintegy a sorozatoktól külön, egymagában áll, csak egy fellibbent szoknya és egy fehér vászonbugyi látszik, a fanszőrzet finom kis cérnáival a bikinivonalban. És ez nem a nyolcvanas évekbeli Playboy, hanem bizony az ezredforduló után vagyunk már (a fotósorozatok egyébként a 70-es évek közepétől datálódnak).
Roy Stuart nem zseni, de az a nagyszerű, hogy valójában semmiképpen sem akar az lenni, az albumok és a kiadók mindenféle marketingfogásainak ellenére sem, és valóban, akárhogy kapargatom a képeket, nem marad a körmöm alatt a manír orrfacsaró filmrétege, nem akar Stuart konvenciókat felrúgni, nem fogja a pénisze hegyén tornáztatni a Nikonját, annál azért nagyobb arc.