A fennsík és a 89%-os csoki

Tegnap írtam vagy 6 rövid verset, amikkel egyenként sorjában akartam megváltani a világot, mert izzottak bizony és sisteregtek, mint az olivabogyós mexikói színes zöldségköret a serpenyőben a mai ebédhez, de most, tíz óra türelmi idő elteltével hiába hajolnék föléje a zseniális alkotásoknak, mert csupán elkedvtelenedve kapargatom az odaszáradt, hideg zöldségdarabokat, aztán nem akarnak lejönni a serpenyőről, most nekem kell mosogatnom, öblítenem egyre, ez felbassza az agyamat, minekutána behajítván a serpenyőt a mosogatógépbe, kesergek.

Megint köd, megint ősz, de oda a karácsonyi hangulat a párás, tizenöt fokos széllel, valahova elfújta messze és nekicsapta a szél az óbudai hőerőmű szürke kürtőjének az ablakomon túl. A szomszéd szobában felzúg a porszívó, és ilyenkor felsorakoznak előttem a régi panellakásunk portól nehéz padlószőnyeges szobái, a porszívó hangja, mint terápia, mint egy plüss kesztyű belenyomja az ujját a fülembe, én elálmosodok, délután négykor bedöglök az ágyba aludni. Most kéne elmenni egy fotózós körútra, de attól félek, a hullafáradtságtól kiesne a kezemből a gép, a köd meg nem kapná el.
Gitározgatok csendben, most eljutottam valami fennsíkra, most valahogy egy kicsit megállapodtam, és most itt egy kicsit akklimatizálodok. Most valahogy bejáratódott végre majdnem minden darab a repertoáromban, és mielőtt rátérnék a 180 bpm-es sweep-es tapping-elésre (mondjuk 8 ujjal mer mér ne), azelőtt egy kicsit élvezem a zenét, és élvezem Mark Knopflert a Sultan of Swings-ével, meg a Repentance szólóját, meg a Wind Of Change szólóját, amiket játszogatok folyamatosan, csak ne bóbiskoljak be, szóval most egy kis szusszanás van. Csak ne bóbiskoljak el, már a harmadik kávémat iszogatom, zabálom a 89 százalékos étcsokit.

A tegnapi élvezetes poker-party végre meghozta a 7 lapos stud-ot, amit először játszott kis poker-csapatunk, de most csak a keménymag, a legjobbak. A 7 lapos stud alacsony/magas 8-as határral nem szerencsejáték. Miután mindenki berakja az antét (ez nem jutott az eszembe, istenem, ante, ante, ante, antes que podríamos empezar el juego de cartas), már jön is a folyamatosan cirkuláló pozíciójáték, a fél pakli nyílt lap és így tovább. Ó, igen. Szánkban a duty free dobozos, méregerős piros Dunhill, kezemben a Guinness, előttem a lapok, benne az Estében, körülöttem a jó arc Emberek. Valahogy így képzeltem én is.

Várom már a Coldplay koncertet. És ha majd a Coldplay-nek vége lesz, azután meg a Paul Gilbert-et, a Freestyle Chamber Orchestra lemezbemutató koncertjét és a Chumbawambát fogom várni. Hej haj. Amíg ilyen kis fiatal legényke vagyok, addig jó lenne tartani az évi tíz koncert átlagot. Akkor most, hogy mi történt eddig idén, lajstromozzunk kronologikusan: Nightwish, Tommy Emmanuel, Relax, Tiesto, és a Coldplayre biztos a jegy. Kihagytam ezen kívül a Mark Knopflert (mea maxima culpa), az Al Di Meolát és a Buena Vista Social Clubot, meg egy Barabás Lőrincet, amire pedig el akartam menni. Az Iron Maiden-ről és a Serj Tankian-ról nem is beszélve, csak hogy a Meshuggát már ne említsem végképp. Immár kemény kézzel és soványodó pénztárcával vágok bele a zenei életbe! A Jethro Tull-t pedig így sem látogatom meg – a pecsában...

Jó kis hangrobbanásokkal lassítanak a szobám feletti légifolyosón a gépek, ahogy beérnek Budapest fölé. Kis kamikázék is csapódnak a halántékomba, talán a Metallica borzalmas Death Magnetic-jétől. Ki is kapcsolom gyorsan. Hever az asztalon a sok kávéspohár, a Shakespeare-ek, az esszé-piszkozataim. A Schecteremet most bebújtattam az ágyba egy kicsit pihenni, mert egy 3 órás gyorstalpalós gyakorló session-től már ő is elfáradt. Tehát addig még angolozok, de csak csendben, ne ébredjen fel szegény. Csorog ez a nap, mint csorogtt a vér a kutyánk hasából, mikor a párzó-körútjáról hazatért. Eszem a 89%-os étcsokit.