Az ingyenmozi pszichéje

A túlélésen kívül vajon nyer-e bármit is az ember azzal, hogy miközben tombol körülötte háború és válság, ő a két ellenséges tábor között meghúzódva, az egésztől teljesen függetlenül, a maga által generált szabadságban már csak a lövedékek nyomán hulló vakolatfecnikben gyönyörködik? Ottlik Gézának többek között egy életműve ment rá arra, hogy erre a kérdésre egy tök magabiztos mozdulattal bólintson igent. Számára teljesen korrekt dolognak minősült az, ha 56ban egy esőkabátban császkálhatott a forradalom kellős közepén, miközben a zsarnoksággal se nem szövetkezett, ellene se nem küzödtt, hogy számára megvolt a kellemes, párnameleg ingyenmozi egy egész életen át.
Az emlékek úgy úszkálnak jobbra-balra mint ahogy egy özönvíz-mosta galéria képanyaga sodródik le a Fekete-tengerbe, a Pink Floyd-os High Hopes klipben meg az akusztikus gitárok ereszkednek egy kis patakban lefelé a semmibe. Az ingyenmozi egy igen brutális terápia, amire az embernek nem biztos, hogy szüksége van, vagy ha igen, nem biztos, hogy helyzetfüggetlenül, ha meg mégis, azt már végképp senki nem garantálja, hogy ízléstelen stílusként ezt bárkinek jogában állna adoptálni. Az ingyenmozi egy tévképzet, arra jó, hogy egy maximálisan elértéktelenedett és gyökeresen szétgyomlált világban a partra sodort ember megkapaszkodjon mégis valamiben, ha másban nem, akkor egy szagban, egy folyosórészletben, egy hangban vagy zörejben, hogy ezeket a primitív víziókat mázolgassa fejben egy életen át. Az ingyenmoziban nincsenek tétek és valódi értékek. Az értékeknek tűnő ún. elvek, mint például az Igazság, nem más, mint az ingyenmozi konstitutív szabályainak megnyilvánulása, ha nem lennének, a vetítés is elmaradna. Az ingyenmoziban igazi emlékek sincsenek, az emlékek csúnyán áldozatául váltak az önreflexiónak és kényszerképzetből mindent írói nyersanyaggá gyúró görcsös kéznek, az ember ül a kopott foteljében és két kézzel cincálja a családi fotóalbumot, és mint egy primitív dadaista montázst, képes egymásra uhuragasztózni a dédike fejét és az első Riga motort. Nem egészséges.
A mai harmincas generációnak, és főleg a nemrég leszerelteknek, egyáltalán nem ajánlom Ottlik egyetlen művét sem. Csak árt. Ottlikot már csak az ingyenmozi miatt is el kellene felejteni egy jó 50 évre, hogy utána ismét előásva egy más szömszögből talán végleg értéktelenné váljon, ha meg nem, tartsuk meg, ami értékes benne.
A szétgyomlált világ természetesen nem Ottlik hibája. A hiba az, ha bentmaradunk az ingyenmoziban. Ha elfogy a kukorica és a kóla és véget ér a reklám, de mi bent maradunk, mondvacsinált függetlenségünkkel még akkor is egy hatalomtól próbálunk függetlenedni, amikor az már rég nincs is, csak egy csomó ártatlan ember, akik az arcunkba integetnek, hogy helló, hova a faszba bámulsz még mindig, mi meg csak vigyorgunk fél eszelősen, mert volt ez még így sem, hogy csipognak körülöttünk a nők például, akik nem mások, csupán az infantilis dadaista montázsunk egy-egy foszlányai, hogy csipognak körülöttünk hülyén, de hát komoly ember csak mosolyog ezen, a kizsigerelt elítéltek csak mosolyognak ezen, a vad terápia szedált állapotában arra van csupán ügyünk, hogy rendesen gombolkozzunk, hogy hülye mozaikszavakkal kommunikáljunk, mint az elefes, és ettől tartsuk magunkat viccesnek, miközben a budai gyógyfürdőkben pancsolunk, ötven év múltán is az ilyen poénokon röhögjünk, miközben könny csordul a szemünkbe a nyilvánvaló tragédiától, egyedül csak azt felejtjük bevallani magunknak, hogy az igazi lúzerek mi vagyunk és nem mások, még így is, hogy megünnepeljük Mohácsot, a lúzerek mi vagyunk, mert a film véget ért, menni kéne vécére, de csak döglünk a multipleksz bársonyfoteljeiben, nekünk ez így kényelmes. Az egyetlen tiszteletteljes válaszom erre az, hogy öregek otthona. A bridzsezéssel Ottlik el is indult lefelé a lejtőn, és az már a személyes tragédiája, hogy nem érkezett meg a kerekesszékbe.
Egyedül nézed, ahogy tavasszal kavarog a pitypang szürke kaszattermése, a szél gerebélyézi a betonon össze-vissza, az emberek éjszaka kikapcsolódni és párzani járnak, a kezed végigfut a madár-berakásos PRS fogólapon, még csak képeletben persze, mindez szép és jó, de te nem érzed megismételhetetlennek, nem érzed értékesnek, egy valamit érzel csak, hogy az élmény igen durván perforált. Ez ellen te nem tehetsz semmit, szanatóriumi higgadtsággal kezelsz le létfontosságú szervákat, nem a legerőteljesebben, nem a legeredetibb módon, mintha várnál valami új gyerekkorra, valami paradicsomi visszatérésre, amiben persze nem az a jó, hogy valaha visszatérsz bárhova is, hanem hogy távlatot ad a vágynak az, hogy úgysem teljesül soha, hüvelykujjal törölgeted egy csaj szája sarkából az éttermi pudingot, ez milyen édes és a maga bájával milyen szánalmas is egyben, lenézed a 3 akkordos dalokat is és nem veszed észre, hogy 3 akkordban akkor is benne van az egész világ, csak azért mert nem bugyog vér és nem könyörög senki az amúgy örökre odaveszett méltóságáért, ezek nélkül már nem vaklicit a vaklicit, ezek nélkül csak gerinctelen cukrászlét az ember sorsa, szétnyomható mignon, azt hiszed, csak a végtelenségig kitartott rezonáns sóhajban találod meg az életed értelmét, pedig lehetne minden sokkal lazábban, lehetne mindent könnyen és felesleges tőkesúlyok nélkül, ha lenne benned még egészséges porc, megértenéd, hogy ma az embernek luxus félreállni, túl sokba kerül független maradni, hogy nincsen megtestesült zsarnokság, nincsenek démonok és megszemélyesített gonoszságok, hogy az ősbűn aktív szereplője végül is te vagy, hogy a legnagyobb bűn a golyózáporban kolbászolni, azt tapossák el a legelején, aki kijelenti, nincs köze ehhez az egészhez, már mér ne lenne, az ilyen embertől a valamire való emancipált nők és férfiak elfordulnak, itt az ingyenmozi nem megengedett, az irónia már csak giccs, hiszen a mindennapi robotlét ellen próbálsz tiltakozni, a mindennapi profánt igyekszel szentségesíteni, egyenrangú munkásként, de akkor vagy csak hiteles, ha naprakész vagy, ha alázatos vagy és ha sorsközösséget vállalsz, azokkal is, akikhez semmi közöd, azokkal is akik esetleg zokonveszik az elefest, mert hiányzik számukra egy félévszázadnyi kitartott végakkord, mert az életükből hiányoznak a súlyos, ólomnehéz faviccek, amikkel az ottliki hősök dekódolni akarnák saját nyelven a maguk kis katarzisát. Nem biztos, hogy à la Hamvas Béla, mindenki ki tud ülni borozgatni a Balaton-Felvidék lankáira pörköltet emésztgetni és jó rozékon csámcsogni, miközben filozofálgat a paraszimpatikus hatások édes béklyóiban. Egyáltalán nem elítélendő, ha vannak ilyen emberek, egyszerűen csak nem kell ezt elmondani senkinek. Senkit nem érdekel. A luxus és a címszavakig párolt privát sztori magánnyal párosul. Aki közösségbe integráltan akar élni, nem engedheti meg a bejáratott síneken kocogó kis elmélkedéseit magának. Vagy egyik, vagy másik.

Június legeleje van, ez a blog már meg is haladta első életévét. Engem csak kicsit vigasztal most a tudat, hogy hamarosan rámköszönt egy fülledt, lassú nyár. Koncertkosz, olcsósör, fesztiválbuzulás, a táborok során és az összejöveteleken a köz által akkreditált emlékek és élmények. Mert hiába emlékszel másra, hiába élsz meg egy adott pillanatot megalázóan vagy éppen felszabadultan, amit a köz nem fogad el, nem létezik. Ha pont az elefes nem ugrik be neked, akkor te nem létezel a köz által körvonalazott fotóalbumban. Egy névtelen katonasír romantikus hőse maradsz. Kátrányszagú cigik, zajos koncertek és műfiatalság. Egyedüli vigasztalóként marad a Paul Reed Smith. Nem veheti el tőled senki.
Az ablakpárkányon már sorakoznak a koraőszi híg barackok, felsorakoznak egy suta oszlopban a szúnyogháló vékonyságú függöny mögött de az ablaküvegen még innen, és a nyári agóniában szépen mind felrobbannak, mint a tiltott gyümölcs (mert egyébként sehol nem írják, hogy a tiltott gyümölcs alma lett volna) szépen felfeslenek. A Balatonparton fiatal feleségek tologatják babakocsiban az első újszülötteket, mellettük gagyi férjeik, akik kísértetiesen hasonlítanak saját apósaikra, vitorláshajókon virágzik a magyar gulyásromantika, ismét borsodi, ismét delfines vízibiciklik csúszdával, lángos, kertmozi, kemping, hínár, szentivánéji párzás, jó magyar fiatal módjára. Volt osztálytársak anyakomplexusukkal küzdenek. Vannak, akik csak fél évszázad múlva ülnek be az ingyenmozira és vannak, akik észre sem veszik, hogy már bent vannak a vetítőteremben.
Szóbeli a nyelvi alapvizsgán, mellettem a lány magyaráz és lángcsóva alakú foltokban kigyullad az arcbőrén a pír, szürke szemei ettől olvadozni kezdenek, elkezdenek olvadni a nyilvánvaló hőtől. Talán csak ebben szabadna már gyönyörködni, a felfeslő szégyenben, itt válik az ember takarva-takaratlan esendővé, bámulni a görbén összeszorított ajkakat, a kócos hajakat és a rózsaszín izompólóban feszítő, magukat percenként tőről-hegyre végigmustráló partiarcokat a buszon, ezeket már meg sem kell fogalmazni csak bámulni rájuk, miközben persze szégyelled magad, hogy végül is nem csinálsz mást csak élőben degradálod a jelent írói múlttá.
Ahogy fut a busz a híg alkonyban, a tüdőd megtelik kellemetlen erőkkel, mintha beléderesztettek volna egy szódásszifont, nem lehet eldönteni, ez most a megkönnyebbülés előtti utolsó lélegzetvétel vagy már az atomnehéz nyár okozta légnyomáskülönbség hatása. Mielőtt a buszra felszálltál volna, elhaladtál egy régi cukrászkirakat mellett is, felelevenedtek benned a régi fóbiák, ahogy a bezöldült, meredt szemű marcipángnómok vicsorítottak rád tizenöt évvel ezelőtt még a Gazdagréten, azoktól mennyire féltél, most ugyanezek a groteszk bábuk táncikálnak, műtálcán műtortát lóbálnak, és mint a hasított hentesáru, forognak körbe az izzadt sütemények. Erős az inger, hogy beronts, beállj a kirakatba és mindent széttaposs egy gumicsizmával, hogy péppé egyengesd ezt borzasztó jelenést.

Nincs kitalálva jól az ingyenmozi, az odafagyott pókerarc nincs jól kitalálva. Ottliknak sajnos nem volt PRS-e, nem volt Blackstar-ja, ezek a dolgok talán más színben tűntették volna fel neki a világot, lehet, hogy ekkorra már a bridzsben sem talált volna fantáziát. A Tulp tanár anatómiája, a Fehérvári úti lakásból látszódó ablak, a főallé és a BEAC pálya kevés egy ember életéhez. Ottlik szinten tartott arisztokráciája belecsúszott a retrofílingbe, ami persze érthető volt akkoriban, csak felesleges beszélni róla ma (pont ezért, ha véget ért ez a bejegyzés is, dobjuk el szépen a létrát) Amit tanulságként leszűrhetünk ebből, hogy kár egy korosztállyal azonosulni, még akkor is, ha az adott korosztály vezéregyéniségei között ott vagy, még akkor is, ha te döntesz a kollektív emlékek és értékek sorsa felől. A következő piti generációk számára te már úgysem maradsz vezérhím, maximum egy műpatinás antik szuvenír, ugyanez válik majd minden generációs íróból, Philip Roth-ból, Salinger-ből és Kerouac-ból is, hogy csak egy pár amcsit említsek.
Szerintem lépjünk ki az ingyenmoziból, hagyjuk, ahogy a forró nyári szélben pofán csap kiterjedt rajokban a nyárfa szösze, kezdjünk sután védekezni, kezdjen ez is tét lenni már, kezdjen a méltóság is tét lenni végre.