Nádas Kovács Pál kalandos utazása (2. rész)

Az Artois grófság fölé érve egy vihar majdnem a földhöz csapta a gépet. A búzavirág szemű lány szemében ott volt az elemi riadalom légörvénye, ott kavargott tehetetlenül, Pál pedig ráérősen végigfuttatta agyában a két nappal korábban hivatalosított végrendeletét, kihagyott-e belőle valamit, és ha igen, akkor mi miatt kár már aggódnia. Nádas Kovács Pál világéletében ateista volt, csak somolygott most is ősz, pelyhedző bajsza alá, amikor a mögötte húzódó széksorban egy svéd kisgyerek halálfélelmében Odin-t és Thor-t kezdte el átkozni, amiért a kurva szelet generálták. Csak miután hátrafordult látta Pál, hogy a svéd kisgyerek valójában egy mutáló mesztic indiánlány, aki, ki tudja miért, a La Manche csatorna fölött végig svédül énekelgetett, Pál pedig megismerte a kicsit harákoló, kicsit nazális de szépen artikulált skandináv nyelvet. Mindenki sikongott, ahogy a gép rázkódott, a világítás villódzott, aztán hirtelen zuhanás következett, hirtelen emelkedés megint és végül egy megállíthatatlannak tűnő, lassú ereszkedés, mely pont annyira nem volt zuhanás, hogy az ember belső szervei tíz körmükkel éppen meg tudtak kapaszkodni a talapzatukon. Nádas Kovács Pál leánya csak elsápadt, annyira félt, sikítani sem mert, a szemében a kék tenger viharossá vált, széttépdeste a sodrás a korralokat a mélyén és felszínre hozta őket, most ott lebegtek éles lila villódzásban a pupilla körül.
A gép végül csak kikeveredett a part mentén keletkező légörvényekből, biztonsági okokból azonban Luxembourgban kellett leszállnia, onnan mehetett csak tovább Frankfurtba. Miután leszálltak a zsebkendőnyi államban, kiderült, hogy az egyik szárnyat igencsak megviselte a vihar, akár le is szakadhatott volna, persz mindenki fellélegzik ekkor, de Pál és a lány ezt már nem tudják meg soha, mert közben igyekeznek át az éppen esedékes frankfurti járatra, rajtuk kívül még ott van a mesztic indián és svéd családja is, épp kapóra jön nekik a frankfurti járat, majd a biztosító fizet. Persze kell egy gyomor ahhoz, hogy újra gépre szálljunk akkor, ha az imént majdnem lezuhantunk, még mindig éjszaka van, az eső esik, a szél csapdos, bár a lány szivárványhártyája kezd bemattulni megint. Nincs idő duty free boltokba járni, nincs idő még pisilni sem.

Frankfurtban már hajnalodik, apja és lánya a hatalmas üvegtáblák térzenéjében bóbiskolnak, elkapja őket a hatalmas nap keletről, a több tíz négyzetméteres üvegtáblák csillogásából giccses szimfónia alakul, a háttérben meg papírhangszórókból szól a papírzene. Nád Kovács Pál már gondolni sem mer arra, hogy innen csizmában nekivágjon a maradék távnak, annyira fáradt, a lánya arca gyűrött, mint a frissen hasított kókusz belső falának finom redői, apja arca annyira gyűrött, mint egy szétrágott pingponglabda. Délben indul a járat Bukarestbe vagy Budapestbe vagy hova, addig meg kell ejteni a búcsúzást, szét kell szépen szedegetni az összevart szálakat, hogy ne akkor tépődjön durván, amikor már úgyis mindegy.
Ferigyehen, az eddigiekhez képest aprócska reptéren állt a megviselt apa és megviselt lánya, érezték a bőrükön a tökidegen levegő simogatását, a kontinentális éghajlat sajátos összetételű változatát, de elsősorban valami szárazságot éreztek, az óceán hiányát és valami furcsa csöndet, hogy a reptér például ott volt valami szántóföld közepén. A lányt nem ihlette meg a táj egzotikuma, Nádas Kovács Pál pedig egyre nehezebben vette a levegőt, tüdeje megtelt vészjósló félelemmel, ez már a világ vége volt, a Föld túloldala, a lehető legtávolabb, innen már csak közeledni lehet hazafelé, egy poros, fáradt nagyváros itt jelzi még a világvégét, utána elmerészkedhet a világ peremére, aki akar, és ott lelógathatja a lábát a semmibe, mert tovább már tényleg nincs semmi, csak üres tér, sőt, a városból a kukásautók is idejárnak, és csak beleöntik a szemetet a semmibe, meg a lebontott épületek után a sittet, az elfáradt villamosokat is idehozzák, és nem kell szemétégetőket építeni és roncstelepeket alapítani így, talán az emberek is odakerülnek, ha meghaltak, talán csak annyi különbséggel, hogy némi diszkréció fejében egy oldalt eső, feldíszített partszakaszon dobják őket alá, díszes koporsókban, a peremről a semmibe.
Taxit hívtak és átevickéltek valami szürke folyón, mondjuk a hidak szépek voltak, de a forgalom katasztrofális, elhaladtak még korábban a Népliget mellett, ahol a taxisöfőr tört angolsággal megpróbálta nekik elmagyarázni, hogy most bekapcsolja az Opel kombiban a keringetőt és hogy ők húzzák fel az ablakot, mert a lebontott régi laktanyát még nem hordták el onnan és árad belőle az azbeszt. Mindebből nem sokat értettek Nádas Kovács Pálék, főleg, mert nem látták a magas fémlapokkal körülvett telken a romokat. És aztán ott voltak. Az óbudai lakóteleptől elszorult még a lány szíve, de mikor látta, hogy a végső úticél egy békés kertvárosi részen bukkan elő, talán már nem izgult annyira.
Egyedül az apa nem értette, hogy miért fékezett le az autó a lejtős úton, miért kell kiszállni, egyáltalán, mi van? San Franciscótól egészen idáig az út egy lassan szoruló satu volt, szépen préselte össze 20 000 kilométeren keresztül a mellkasát, és most, most hirtelen nem tud már tovább szorulni, valahogy megakadt, valahogy megszaladt a menet, most már csak roncsolva lehet szétszedni a kettőt.
A ház egy téglából rakott vár volt, a herceg bástyájánák mind a 7 ablaka tárva-nyitva, a könnyű függönyök csapdostak a nyári könnyű szellőben, a kapuk ugyanúgy kitárva, két sor illatos tuja között lehetett a vaskos, fehér ajtóhoz közeledni, rajta oroszlános kopogtatóval utat kérni. Az emeleti bástyában a Fekete Csillag elektroncsövei vidáman izzottak már sztendbáj üzzemmódban, a kábelek izgulva kunkorodtak, várták a jövendőbeli, kék szemmel igéző, szőke királylányt.
A kapuban egy utolsó, végzetes ölelkezés, az apa elindul visszafelé a taxihoz, annyira öreg már, a napot is magával rántja, a nap is fél derékszögnyit zuhan az égen, a fények alig 2000 kelvinre esnek vissza, az éjszakai virágok ijedten ébredeznek, a bársonyba burkolt lány ott marad egyedül, várja, hogy valaki fogadja őt, igyekszik nem elsírni magát.
És a herceg kijön eléje. De most nem részletezzük tovább a mesét, boldogan éltek, amíg mégsem haltak meg, a narrátor is csak annyit tud, hogy valami szép, búgó zene csendült fel az emeleti bástyában, kiáradt a hét ablakon, a tuják és a virágok keringőzni kezdtek a hűvöses júniusi szélben, az egész Táborhegyen varázslat ébredt, mindenki lelke megtisztult a gyalázkodástól, mindenki lelke áhítozni kezdett a Szép ideája felé, a madarak röppáját változtattak és leszálltak a környező villanydrótokra, és röpködött 10 különböző fajú madár a Paul Reed Smith Custom 24 Blue Matteo fogólapján is, mindenki hallgatta, ahogy a herceg és a kékszemű hercegnő egyesülnek az éteri szerelemben, szelíd orgiában, egy éjszakán át kitartott kadenciában.