Egy mondat a fáradás ellen

A nyakamon lefelé kis pulzáló hajszálerekben csordogál a kávéízű béjlíz, most azon vagyok, hogy megadjam magam ennek a délutánnak, hadd legyek csak feláldozva a hatalmas Hőistennek, éppen hármat üt az óra, sőt, a kakas is szól mellé, ugyanis hirtelen bevillan a Cornflakes-es, zöldre mázolt kakas-illusztráció is amint aláfestésnek egy SRV album szól éppen a maga túlzott country-s igézetében, mintha valamelyik dalban kolompszót hallottam volna, de ebben a pillanatban ért véget a Lenny, mely szerintem az egyetlen vállalható szám volt erről az albumról eddig, csordogál tehát rólam a behűtött ír krémlikőr megakadályozhatatlanul, lassan veszem a levegőt, igen lassan, készülök a délutáni áldozatra, és igen, majd ilyen rockabilly-t szeretnék a leendő temetésemre is, egy ilyen 150 bpm-es, gyorstalpalós hardcore blues-t, az iTunes éppen ezt játssza, csak nincs erőm felkelni, hogy továbléptessem, mert igen, az előbb volt Solaris, az előtt Placebo és most csúsztam bele ebbe a véletlenül ittfelejtett SRV albumba, jaj, nagyon nincs hangulatom hozzá, fáradt vagyok, érzem, hogy ismét kiloptak néhány kilopaszkálnyi levegőt a fejem fölül, hogy pont az a néhány mázsa levegő fog valahol magas légnyomást eredményezni, miközben én itt tátongok, mint egy 12 colos hangtölcsér, amit láttam a körúton egy hónapja, hogy egy cigány bácsika a hangtölcsérről ette a májkrémes kiflijét, kicsit nehezen mozgok, az imént fejeztem be körülbelül a 10. Terry Pratchett könyvet, amit zsinórban olvastam el egy hét alatt, most punnyadás van ismét, főleg, hogy a Pratchett-regények vészesen fogynak miközben Terryről kiderítettem, hogy Alzheimer kóros szegény, de azért várható tőle könyv idén októberre, reméljük megéri az öreg, SZŐR, mondanom kéne, lovaggá ütötték idén újévkor, de most nem tudom, miért nem kapcsolok már át SRVről, itt ülök a gépnél egy ideje, egyetlen mozdulatba kerülne, egy Cmd+Tab-ba, de nem, hagyom, amint valaki valamilyen zseniális dobszólóval püföl a fejem fölött, a dobszólót mint műfajt egyébként sosem vágtam, hogy kinek kell az, és egyáltalán, miért ilyen agresszív mindegyik, na jó, ezt már tényleg nem bírom, nagy levegő... tehát visszatekertem az egészet, az egészet vissza egészen Larry Carlton-ig, sőt, még tovább, egészen Joe Bonamassáig, mondjuk hozzá sincs túl sok hangulatom, csakhogy Bonamassa bácsit még nem hallgattam, és most, hogy már egy koncertjéről is sikerült lemaradnom, be szeretném hozni a lemaradást, hátha használ valamit a fáradt lelkemnek, mert bizony elfáradt, szegény, de csak úgy, mint ahogy elfárad a bovden, vagy megroggyan a dísztéglafal az ablakvájatok körül, vagy szétstrapálódik egy konverszcsuka, bereked egy hangtölcsér, megszomorodik a joghurt, kirojtosodik a cédé, kinyúlik a gitárhúr, görbül a hegedű nyaka, túlcizellálódnak egy humorista poénjai, lomposodnak a gitárkábelek, szemcsésedik kis lencsékkel a fénykép, tudománnyá artikulálódik egy vallás, kormozódik egy szoprán énekesnő hangja, lelapulnak a megenyhült kaktuszok, egyre tompább mosoly alakúra kopnak a pengetőim, bemattulnak a finoman lakkozott lépcsőkorlát-ornamentikák, szaporodnak a feleslegesen egzotikus szavak az erre szakosodott szótárakban, kopik a ceruzahegy, szóval értjük, kicsit elfárad hát az ember képessége, hogy összpontosítson, hogy a feje fölül érkező, ismeretlen fényforrásból érkező sugarakat akár csak egy-egy tenyérnyi helyre koncentrálja, nem megy, két negyedet már nem tud tizenhatoddá osztani, nem tud dobszoftvert alkalmazni, nem tud plug-in garmadát keze intésével vezényelni, nemtörődöm szabadsággal kapaszkodik valami jelenlétben, az emberre lassan patina rakódik, a hangszedők berozsdásodnak, a fogólap berakásai szépen kipattognak, és azt veszi észre, mármint az ember, hogy cinkos mosollyal próbál más embereket beavatni egy olyan élet folyásába, melyről nem tudható, az örökös kifelé vetítettségben egyáltalán létezik-e, van-e egy tisztességes elektronágyú mögötte, amely tudná pumpálni belé a képet és formát mögülről, vagy csak idő kérdése, hogy szépen, mint a hagyma, rétegekre hámlik.