A dán nagybácsi érkezése (I. rész)

Ma péntek napját írjuk, és az esti póker botrányos infantilizmusba fulladt, miután két feszülő toppos Jim Beam-es cica feljött a fiktívbe a pókerasztalunkhoz és 4 pohár áráért 6 ot ajánlottak, valamint sorsolás alapján lehetett nyerni 1. felfújható, eddig soha nem látott fazonú Gibson elektromos gitárt (sic), item, add 2, Jim Beam műanyag apró viszkisüveget hívásjelzővel, item, add 3. Jim Beam-es karabínert. Én ez utóbbit céloztam meg, mint legabszurdabb dolgot a világon. Meg is nyertem. Csak az asztaltársaság ne hullott volna pillanatok alatt darabokra. Mindegy, egy kevésbé józan pillanatban gyönyörű sorral fosztottam ki mindenkit, és ez nem tölt el örömmel. Csak óvatosan szívtam az ultralájt Dunhill-t, hogy ne legyek rosszul (már voltam rosszul cigitől, szivartól nem).

Kb. 4/5-öd hold van most, jövök fel a kis kaptatónkon hazafelé, jobbra a szomszédék kecskéje vakarja a a szakállát a kerítésen és szemet húny felettem, mint tékozló fiún, aki a bűn birodalmában tévelygett eleddig. Ne akard hogy fájjon túl szép az álom engedj el én megadom magam... Mint egy rossz sanzon-szöveg és a zenével mégis annyira többértelmű. Nyolcvanban még az egész magyar hallgatóközönség beszopta a hasonló jellegű dalszövegeket, hogy „Ugye eljönnek majd a repülők...”, „ugye lesz majd füst ami betakar?”, azt a militarista anyjukat, mondták, hát úristen. Szóval na.

Az általam kinézett cseresznyeszín Schecter Omen 7 húros jószágnak lement az ára egy tizessel, és így örvend a lelkem.


A dán nagybácsi Kaajgelingen-ből

Még mindig kísért az egy héttel ezelőtt hazavánszorgott koppenhágai rokon villámlátogatása nálunk, dél körül, a teraszajtó felől. Nem disszidált, inkább csak kiutazott annak idején. Koppenhágában megszereti az oly jellemző andezit-szikla vidéket, a dán csokit, és a harcsaszájú nőket. Megutálja ezzel szemben az infralámpát, a cégesautót és az életet. Hazatért 2008. máj. 8-án. Soha nem hallottam még róla, mint egy tantaloszi mítoszfigurát rebesgette csak őt a családi fáma. Bejött a teraszajtón, én pedig még megszólalni sem tudtam, már megcirógatta a fejemet és levetette magát az ebédlőasztalhoz. Ha tudtam volna, ki ő, talán lazac-szagot vizionáltam volna borzas, szőke szakállához. Az ilyen szakáll mindig tele van halászháló szöszökkel, kagylókkal és tengeri moszattal. Anyukám felsikolt, de olyan hirtelen kerül elő az ebéd az asztalra, mintha már vártuk volna ezt a vendéget, pedig dehogy. Fontos megjegyezni, hogy beszélni szeretett volna hozzánk, de az első kísérletnél kudarcot vallott, ám ezt méltósággal vegyes alázattal tűrte. Megebédelt és elment. Azóta a nagybátyámék szentendrei nyaralójában telepedett le, és majd valamikor meglátogatjuk, és majd valamikor segítünk neki új életet kezdenie.