Egy nap, egy tök átlagos nap

Különös eseménysorozat szemtanúja voltam a minap. Hasonlított egy Beckett-drámára, de annyira abszurd azért mégsem volt, csak egy kicsit. A Blaha és a Battyhány között arra lettem figyelmes, hogy a metróajtón, ahol én ácsorogtam és olvasgattam, minden megállónál összesen 5 nő száll fel. Volt köztük fiatalabb lány és idősebb nénike. Mindig pontosan öt és csak nő. Meghökkentem, pedig talán én sem félek a nőktől. A Batthyány téren egyedül szállt fel egy idős úr, de akkor már én is leszálltam, így az egyensúly megmaradt. Azután találkoztam az én volt bálvány-szerelmemmel. Levedlett a róla alkotott képzetemben minden hamisság és csak a lehetetlenül selymes bőre maradt meg, amire tudok még figyelni, illetve a szeme fehérje. Az a legizgalmasabb, a bogárszerű pupillája és szivárványhártyája mellett, ezutóbbiakat nem lehet szétválasztani szabad szemmel. A bőre pedig olyan porózus, olyan füst-szerű. Természetesen itt a Vasco szivaromra gondolok, éppen száll ki P. barátom szájából, habos, fehér, zamatos, harapható. Az én volt szerelmemnek is ilyen a bőre. De amikor felszállt a 237-esre, elfordította a fejét, nem is mert meglát... nem ismert meg látszólag, de mint kiderült, a valóságban sem, mert én annyira összehúztam magam, mint egy gombostű. Nem a feje, hanem a hegye. Kinéztem magamnak a legújabb 7 húros gitáromat, egy Schecter-t. De ez senkit se érdekel rajtam kívül, pedig sokat mesélnék róla. Elfogyott itthon a Baileys, úgyhogy olcsó tojáslikőrökön kell az embernek tengődnie, amire naturaquát kell enni, ha nem akar az ember hányni az utóíztól/től – elnézést, nem tudom eldönteni, hogy az íz szó elég ősi-e ahhoz, hogy veláris i legyen benne. Utóíztől. Jó. Még mindig átépítik a király utcai KFC-t, úgyhogy búsul a lelkem. Imádtam azt a szutykos kis helyet, ahol tíz percet kell várni a csirkémre, de csak akkor, amikor már feladtam a rendelést, így nem számoltam az ellőttem álló öt másik szerencsés vállalkozót. Utána letelepedek a cigány smasszer biztonsági őr társaságában, aki fél méterre tőlem vigyázza az étvágyamat, és csak akkor áll félre, mikor a takarítófiú jön és tőlem húsz centire cseréli ki és vonszolja át az éttermen a szemeteszsákot. Csak azért kerültem testközelbe a szemetessel, mert egyébként mindegyik asztal tocsog a kólától és a zsírtól. Egyszerűen imádtam azt a helyet, most meg megpróbálnak belőle kultúrhelyet csinálni belőle. Szánalmas. Lassan végzek az Egy polgár vallomásaival. Márai annyira tudatos író, hogy másról se tud/mer már írni, mint az írásról. Annyira természetesek számára a nemzet, polgárság, írói mesterség, zseni, szabadság, ember, élet fogalmai, hogy le meri őket írni.