Amit kár volt

Ültünk P.-vel az Irish Cat-ben, mert P. felhívott, hogy igyunk valamit.

És most megint a nyárról volt szó, talán még 2007-ről, mert mi már ilyen kurva öregek vagyunk, tényleg, hogy annyira régen volt az az év, és közben minden kis kamasz-szégyenünk arról a nyárról folyamatosan, mint egy apró, torz selyemmajom, a vállunkra mászik, kigombolhatós lila kardigánban, tátogó ánuszrózsával, gyűszűnyi nemez-sapkával, és a fülünkbe makogja azt, amit nem akarunk hallani, azt, ami ha eszünkbe jut tíz év múlva, megbicsaklunk az épp eldadogott mondatunkban, és végigfut a a gerincünkön a hideg. P. már recitálja is, mert innen rég nem szabad abbahagyni.

Amikor nem volt se olló, se borotva, és az egyetlen szivarvágóval nyesegette mindenki a fanszőrzetét az éjszakai meztelen fürdőzéshez, volt ott néhány szerencsétlen révfülöpi csaj, akik az ingerszegény évközi hónapok után már szinte felköhögték magukból a lecsapolatlan hormont, és végigrohantunk valami szőlősön is, és szúrta a talpunkat valami torzsa, de az aszfalt meleg volt, langyos és kedves, és P. ekkor jelentőségteljesen felnézett a poharából, felnézett a februári, megilletődött csendben, hogy ő nem gondolta volna, hogy az a kis kurva, a betti vagy ki, hogy az tényleg széttör a seggén egy száraz nádhusángot, ha ennyire őszintén megkéri rá, és utána sírtak mindketten meghatódva, hogy a betti nem tudta, és úgy is a P. kérte meg rá, le kellett volna fényképezni, a kis kucorodós mozdulataikat a savanyú, kemény iszapban, mintha folyamatosan valami kihűlt ősméhbe akartak volna ketten visszamászni, és hogy ezt akkor az igaz szerelem keserű allegóriájaként definiáltam a magam számára. Közben felmászott mindenki a tekergő kék vízicsúszdára, és békaugrásban végigszenvedett a száraz, csípős félcsőben lefelé, a leengedett landoló-medencééig, és csuklott horpadva a csúszda jobbra-balra-fe-le, lent pedig a Balaton, ez a kamaszgiccsben szétszedett, titokzatos valami folyamatosan ott lötykölődött, gyakorlatilag szart abba, amit csináltunk, az Isten ege alatt, kétezerhétben, egy beláthatatlan, elemi görcsben, a máv-szagú, végtelenségig utazós, friss pázsitos, balatoni-hínár-szagos, lángos-zsírban-pancsolós, tanga-viszketős, áporodott-zuhanyzós, kárhozott szerelemtől a fejed-falba-verős elemi görcsben.

Hogy miért most, és miért február legutolsó napján, hogy P. magyarázza már ezt meg, ha kérhetem. P. ingatja a fejét. Gondterhelt. Legalább ezt leszűröm. Már megint van valami gond, amihez még én sem leszek elég. Pedig ha én nem vagyok elég jó lelki szemetesláda, akkor senki az égvilágon. P. nem mondta volna meg az istenért sem, hogy miért most. Őt ilyesmire rá nem veszi az ember. De P. szeme sok mindent elárult, mert tele volt színekkel. Ott volt benne a kihányt borok édeskés zöldje, a kezelhetetlen makkok remegő lilája, a sóhajok sárgája, az átvirrasztott éjszakák fehérje és a túl régóta várt üdvözülés rohadó aranya.

Mindenesetre kár volt felemlegetnie P.-nek 2007-et.

***

Kis indie-projektem terjedelmében elérte a 30 perces lélektani határt. Kerek két hónap kihagyás után térek vissza a hatodik dallal, ami most a To Each and Every Tamara Around the World címet kapja. Új dobok, egy rendes basszgitár és néhány más finomság szerepel benne (spanyol kadenciák újból, ezerrel, haha). Ez az a dal, amivel már tényleg elkezdtem saját magam ismételni. Kicsit fáradós, kicsit himnikus, kicsit túldramatizált, de most ehhez volt hangulatom, ebben a görcsölős februárban most erre volt képes a hülyegyerek.