Amikor az uszodai öltözőben 30 fiatal fiútest csillog vizesen, csomagolópapír-tisztán és ilyenkor az intimszférád olyan nagyon kicsire tömörül, szeretnél gombostűhegy kicsire zsugorodni, csupa libabőr leszel ettől, mert a bőröd már húzódna is össze. Ilyenkor a fiúk nagyon kicsik. Talán pont ilyenkor válik egy fiú menthetetlenül meleggé, talán ilyenkor kezd a zuhany alatti egymást fürkésző, perverz pantomimtól a biológiai undor átbillenni mindörökre valami furcsa és szép önmegadássá.
Most már tudod, hogy neked kellett volna 50 éve megírnod a Lolitát, a világ legjobb férfiregényét. Ez életed örök vesztesége lesz, ez a kihagyott lehetőség. De így is olyan mintha te írtad volna. Akár meg is írhattad volna. Nem ilyen jól, nem ilyen zseniálisan, mégis, valami hasonlót csinálhattál volna. Helyette ezt az alábbi verset írtad meg, ami már szerepelt is valamikor ebben a blogban, de most megtoldottad egy harmadik versszakkal. Ha lenne magyarul egy pontos kifejezés a „nymphet“-re, az lenne most ennek a versnek a címe.
Cseviola te vagy a lányom tárd ki a kezed
amikor futsz elém most nem fogsz elesni
nem bánt láva és szögesdrót
csak a hajnal ken be akár a
dér amikor ráfagy reggel a biciklivázra
Cseviola ez most a mi napunk szökellj akár az antilop
follyon méz a csigolyáid árkaiban s tömjén
szökjön a hónod alól
beléd tapadok mint sörét a madárba
bordáid közt reked a hús és kívül reked a pára
Cseviola legyél üde és mint az új fehérnemű friss
karaokizz teli torokból a szerelem jogarával
s hajadról oldd el a kendőt
bárcsak a sok egzaltált ciklusod bevárna
engem és bár ne ütnék ennyire apádra
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése