Tetrisz

A múltkor nekem szegezték a kérdést: ha egyetlen dolgot kéne mondanom, mi az, amit nem szeretek a nőkben. Tételes válasz következik.

Amit nem szeretek a nőkben, az a már-már mániákus igény a következetességre. A folyamatos lelki cédulázgatásuk, ahogy például három mondatod után bekategorizálnak. Szemre, szájra, viselkedésre, kilóra. Ugyanazt a mozdulatodat, szemöldök-ráncolásodat és szófordulatodat az első alkalommal katalogizálják és napokkal később visongva fedezik fel rajtad újra. Húzogatják köröm-kopásig a strigulákat, és komolykodva nyugtázzák a nyilvánvaló eredményt: az általuk megismert emberek viselkedésében a diskrepancia teljes hiányát. Ugyanazért a rossz elszólásért már második alkalommal akasztanak, ugyanazért az ennivaló mosolyért pedig kis híján megzabálják az embert. Innen nincs menekvés. És nem csak téged zabálnának meg, hanem mondjuk a háziállat kiskutyát is, hiszen ő aztán mindig ugyanúgy emelgeti a szőrös ki mancsát. Nem nehéz a férfiembernek önmegadóan belecsúszni a nők privát állatsimogatójába.

A következetesség-fétisnek megvan a maga hátránya is persze. Ha a sors ironikusan odaszarik az út közepére, ráadásul pont a szépen ívelő statisztikai görbék fenséges metszéspontjába, akkor helyzet van. Oda sok indokolatlan humorérzékre volna a nőnek szüksége, ami meg nincs. Nem áll rendelkezésre. Csak maximum tettetett irónia, ami meg nem mindig áll jól. Ha megbomlik a pattern és megszaladnak a szemek a kis hímzővásznon (igen, most az egyszer szándékolt a rossz szexista allúzió), ott kellene tudni fütyörészve újrakezdeni az egészet. A férfiak ekkor kezdenek bekussolni, a nők ekkor továbbhadarni.

Nem szórakozhatsz, kis megnyilatkozásaid kérlelhetetlenül épülnek egymásra. Figyelve vagy. Hullik a tetrisz sok kis ártatlan darabkája, a tétova T-k és a keresetlen L-ek. És neked szépen homogén sorokba kell rendezned mindet, hogy megmaradjon a statisztikai görbe, a status quo, és annulláld a következményeket. És a játék persze egyre gyorsul. Minden tetted igazoltatva lesz. Jaj neked, ha lázadsz, ha szándékoltan hagysz frusztráló réseket a párbeszédben. Ha nem hull minden darab ólmosan a helyére. Akkor szépen betelik a képernyő, és te nem fogsz majd tudni mit kezdeni a betöltetlen hézagokkal, hiába magyarázod, hogy te ott akartál kilélegezni, pont ezekben a kis lyukacskákban, hogy nem bírtad volna a következetesség tarka téglafalát elviselni a monitoron. Game Over.