Nem nekünk való hajnal

A negyedik 20 éves születésnapi buli idén, és lassan már 2 éve mindenki húsz éves, vagy csak többször ünnepli meg, vagy bekamuzza, miért nem tizenkilenc éves már valaki, vagy huszonkettő, ezen tanakodunk P.-vel a teraszon, a hidegtől lila ujjaink között a kis holland szivar vége ott facsarodik a saját lángja alatt, kezemben az ájpod, a bal füles P.-nél, a jobb nálam, Bach 147. kantátáját hallgatjuk elmélkedve, a képernyőről pont le van vágva a teljes cím, úgy kezdődik egyébként, Herz und Mund und, és még két valami, P. az ájfónját csapkodja, hogy a gúgölön rákeressen, csak foszlik a vifi, és már jó hideg van, az előbb még bent ültünk, 8 fiú és 8 lány, a nagy házibuli nagy holtpontjában, megilletődve néztük az aktuális apácapornót Eva Hengerrel, német katonák kontra olasz klastrom, és amikor a negyedik percnél beköszöntött a weimari kórus éneklésében a Herz und Mund, mint a címdal „Eva Henger, Der Lebenswerk Episode 1, akkor P.-vel felugrottunk, hogy ugyan nincs meg a weimari adaptációban ez a dal, megvan az én Trinity College-os verziómban!, és gondoltunk, az egész másfél órás evahengerből úgyis csak erre maszturbáltunk volna egyébként is, felvállaltuk hát a sznob kultúrbuzi szerepét, de mit tegyen az ember, nekem is ez az egyetlen dal az életemben, ami cédúrban van és mégis meghasad tőle a szívem, pedig egy cédúrtól azért ez már nem illik, tehát P. szorgosan kereste a teljes címet, én meg felnéztem az égre, vannak-e ott csillagok, vannak, ekkor jutott eszembe az, hogy finom a szivar és finom a tizenötezerforintos spéci edisönös dzsekdenielsz, amit P.-vel vettünk K.-nak húszadik szülinapja alkalmából, de amit úgyis csak ketten iszogattunk, és ki volt az a hülye egyébként is, aki poénból Eva Henger megapack dévédé boxset-et vett neki, és amikor lement a 147. cantata, én beraktam a Dawn in Thessaloniki-t, mert már hajnal volt úgyis, és ha szigorúan vesszük, ez is cédúrban van, és bár szégyen bevallani, volt már tőle libabőrös az alkarom, ami azért egy saját dalnál ciki, de P. is azt mondta, hogy tetszik neki, illetve csak hümmögött az ájfónja fölött, de elhittem neki, mert hát a csillagok is ott villództak a fejem fölött, egészen közel, akár beléjük is markolhattam volna, és már voltam annyira spicces, hogy többé-kevésbé végig énekeltem a saját gyártmányú lirikszemet hozzá, P. szerencsére nem hallgatott, az ájfónjával sétálgatott fel-alá a teraszon, hogy hol is volt az a két négyzetcentiméter, ahol a szomszédéktól átjött a vifi, én néztem a csillagokat, és olyan kicsinek éreztem magam, mintha egy gigantikus gyűszű alatt élném az életem, és a csillagok a mikroszkópikus lyukacskák, amiken a kinti óriásvilág tűhegye se fér már át, de a fény azért átszivárog, néhány dagadt foton azért átpréseli magát a szűk réseken, és számomra úgyis nyilvánvaló, az egész életemben már csak az ingerel folyton, amit nem kapok meg, csak az marad meg a perifériámban, csak a csillagok érdekelnek, meg a gigagyűszű-búra fölötti világos, igazi élet, ez már tiszta hexaémeron, ez a világkép, motyogom magamba, közben P. triumphantly felüvölt, nekiveti a hátát a terranovás vakolt falnak, de már úgy sem a Herz und Mund-ot keresi, mert P. most szerelmes, legalábbis így vettem le, mégha nem is akarja senkinek elárulni, és tényleg szerencse, hogy nem tud erről a blogról, mert soha nem mondtam neki, és ő úgyis csak magával foglalkozik, vagy még magával se, tehát nem fog idenézni, és valaminek nagyon örült az ájfónjával, közben csutkára ég a szivar, innen egy szippantás nikotinban annyi, mint fél doboz piros malbi, beleszívok azért, mert egyszer élünk és a csillagok se jönnek közelebb, elkezdtem akkor magamban kérlelgetni a világot, hogy ne adjon a kezembe semmit, pláne ne azt, amire annyira vágyok, mert csak tönkreteszem azzal, hogy magam számára tökéletesen elértéktelenítem, kerestem ekkor a szót, ami P. használ előszeretettel mindig, de nem jutott eszembe a devalvál, van ilyen pillanatnyi afáziám, szóval nem akarom, hogy a kielégülés tönkretegye a szeretetem tárgyát, ezt nem akarom, inkább soha ne kapjak meg semmit, mert nehéz a sok értékkel mit kezdeni, már majdnem kijelentem P.-nek, hogy az érték bizony felelősség, és az egy külön kategória, hogy élj vele és hosszú hónapokra fenntartsd, de P. már mellettem áll, és el sem akarom hinni, de azt kéri tőlem, mutassam azt az előbbi számot, amit írtam, közben komoran gyűri zsebre az ájfónját, na, mondom magamban, ha majd a klászefemen minden összetört szívű ember ezt a dalomat kéri a kívánságműsorban, akkor..., akkor el fogok keseredni, mert ez a szám nem erről szól, mindenesetre ott az ájpodomon a liriksz is, az egyetlen ami rímel egyébként, és azt olvassuk ketten, P. szerint szar a keverés, túl kásás, hát ezzel egyetértettem, de hát mit csináljak, így is fél millió forintnyi lopott szoftvert szenvedtem össze érte hosszú hónapok alatt, ezt tudtam belőle kihozni, meg az ezeregyszáz oldalas user manual-ból, aminek a felét estimesének el is olvastam annak idején, szóval nyomok még rá egy bass boost-ot, meg a pájönír fülhallgatóm is rossz, várj, szól P., előkapja a kis sennheizer-ét, közben pause-ol a szám, és a csillagok is közelebb ereszkednek, az ablak mögött függöny sűrű szövésén látszik a tévé és benne a retusált testű apácák, de már senki nem nézi, mindenki gitárhírózik vagy alszik, csak P.-vel lettünk nagyon magányosak, egy gyűszűnyi világban, olyan élőlényekként, akik arra vannak teremtve, hogy soha ne kapják meg, amire vágynak, és mindig arra vágyjanak, amit aztán soha nem kapnak meg úgysem, szóval ez jól el volt cseszve már az elején, és P., aki már két éve zongorázik, és nagyon jól nyomja ennek ellenére is, konstatálja, hogy egész pontosan játszom a kis zongorabetétet a dalban, haha, hát persze, mert egyenként benyomkodtam a mekbuk billentyűzetén a hangokat aztán egérrel ütemhatárra húzogattam őket, ja, és P. arcán látszik az őszinte csalódás, már kezdte hinni, hogy nem csak az a gitárbuzi vagyok, akivé az utóbbi időben váltam, mert mi már fél évtizede ismertük egymást P.-vel, jóval régebb óta minthogy én egyáltalán rájöttem volna a kiábrándító tényre, hogy a gitárnak általában 6 húrja van és nem 5, de amúgy is egy 7 húrossal vettem fel a Thessaloniki-t, P. is magában dörmög, az éneket, amit épp dúdoltam, hogy azt sikerült hibátlanul csak alaphangra énekelnem, most mit tehettem volna, nincs hallásom a komplex harmóniákhoz, P. furcsa megvetéssel néz rám ekkor, én a zsebében dudorodó ájfónját kémlelem, mikor csendül fel a halálszakítóesemes gyászharangja, mert P. az utóbbi időben a pinkfloydos High Hopes-ot tette be csengőhangnak, ami ugye harangütögetéssel kezdődik, én teljesen meglepődtem, mikor a rakparton beült mellém buli előtt az autóba, és rögtön meg is szólalt az ájfón, de P. a teraszon az újabb szivart kunyerálta, pedig már az előzőtől is falfehér lett az arca, terranovás vakolt fehér, nem is adtam neki újat, ne hányjon már az ölembe, csendre intettem őt atyáskodó szigorral, hogy figyeljen a dalszövegre és tartsa a ritmust.

Mindketten tudtuk, úgysem lesz újabb hajnal.

The amber dawn is waking up

you become lonely like a cup

you milled our love to pieces and

the winds are now blowing sand

You could’ve stopped the husky craze

now the air fills heavy of the haze

the moon sinks sepia-pale over a wall

I join the grandmas in the mall

The rain swings doors and clashes through

It seems as if we didn’t have a clue.

You came and made yourself a seat

You called me Matt and Tom and Pete.

you used to tame me like a goat

a forlorn mother so remote

Diving through the pouring sleet

I touch the sycamores on the street

The copper morning sky which means

we will fall apart at the seams

Let’s just count from one to ten

Because it’s just me and you again

when you were yellow and I was blue

when we had all the things to do

what do we do when the night stops when

It’s just me and you again

you left the grandpas’ smile go wry

you didn’t care when the years went by

you didn’t give when it was due

you stepped and crushed the morning dew

You were the mistress of the beach

wetting your boyfriends eye with bleach

you used to mime your mourn and lie

and embroider a handkerchief “good-bye”

You were the scrubby girl in class

a marble made of synthetic glass

you were the chiming morning chords

you were the one to betray your lords

Now the Greek alleys and all the trees

the heavy air and the heavy breeze

Ithaca and its shallow shores

the sycamores lining up as whores