Fogja be

Talán a vihar előtti csend az amitől így megkönnyebbül. Az a néhány centis sáv ad nyugalmat, ameddig biztonsággal be lehet egy szakadék fölé hajolni, és ameddig egy pillanatra nem is veszi észre, hogy már rég túlbillent. A színuszgörbe pillanatnyi pontja, ahol vízszintbe ér, ahol ikszegyenlőnulla. Az ütközés előtti pár századmásodperc, amíg a békéje tökéletes, amíg a szív is megszűnik lüktetni, mert el kell gyönyörködnie a rövid lélegzetkimaradás fojtogató panorámájában. A hullámvasút csúcsán a halálpontosan vízszintes talpfa, ahol olyan hosszú a pillanat, hogy ki is szállhatnál a szerelvényből, letelepedhetnél piknikezni a sínekre, és az ott heverő olajos csavarokkal szíveket meg dátumokat firkálhatnál a szálkás lécre. A hinta súlytalan holtpontja, amikor túl magasra lökik, és eltűnik alólad a többi felesleges ember, eltűnik a narancssárga poros sajtos kavics alólad, eltűnik a csúszda lestrapált gerincű piros íve mellőled, eltűnnek a betonnápolyi-rácsos lakótelepi házak körülötted, eltűnik a végtelen szombat délután, és csak az ég van, és csak a torkod és a tüdőd, ahogy az egész testeden át nyeled a levegőt, eleget a következő napra és a következő hétre és a következő évtizedre. A megszólalás előtti végtelen másodperc, amikor állunk az astorián, már nyitnád a szádat, de hirtelen minden olyan nagyon könnyűvé válik körülötted, te pedig olyan nagyon súlyossá, hogy félsz, ha tényleg elválik az ajkadtól az ajkad, betódul a szádon át a gyomrodba és betódul az orrodon át a tüdődbe a város, az eastwest business center, a 47-es villamos, a sok pácolt lámpapózna és a múzeumkörúti fák, hogy te ehhez túl kicsi vagy, hogy ezt te most mind benyeld.

Inkább fogja be a száját. Akadályozza meg, hogy az ajkai mögül, mint egy marék véres drazsé, a kimondandója előperegjen.