The Moment of Going Forth

Van, amikor már nem tudod magadból felépíteni a szabadságot. Van, hogy elfogynak a tartalékaid amivel alig pár négyzetméteren, ahol éppen vagy és amerre jársz, minden lépéseddel megalkotod magadnak a világot. Megfogalmazod, átértelmezed, újrahabarcsalod, új helyeken húzol kontúrvonalakat rajta, új erogén zónáit fedezed fel. Csak azzal, hogy átszűrődik rajtad a hang és a látvány, vagy hogy elcsuklasz a kitekintésben és betömörödsz a befeléfordulásban. Új helyeken kopogtatod hűvös sztetoszkópokkal és új tetoválásokat hímzel a köldök körüli harántreflextől hullámzó, irdatlan bőrfelületre. Vagy megtalálod a régi dolgait, és rossz szuvenírnek hamisítva újratálalod őket, beletúrsz a régi kócbabákkal teletömött kartondobozba, vetemedett falécekre hajtod a fejed. Kis műszerekkel gerjeszted a letűnt sóhajok duruzsolását és az izgalomtól kimaradt lélegzetek megtorpanós táncát.

Amerre sétálsz, a blahalujza téren vagy a battyányi téren, az árpádhídon át vagy az óbudai szigeten, révfülöp és pálköve között, csongrád és szeged között, torquay és plymouth között, cádiz és ronda között, antalya és isztambul között, thessaloniki és sarti között, amszterdam és haarlem között, firenze és siena között, a genfi tó és a CERN kerítése között, aachen és a fekete erdő között, Klaipeda és a Jablonka út között, ég és föld között, föld alatt és föld fölött között, balatonfenék és balatonfelszín között, atlanti óceán partja és atlanti óceán belseje között, akármerre vagy, az a világ vagy te és te vagy az a világ. A pár négyzetméter, ahol állsz, a több száz négyzetkilométer, ami körülötted van, a pár perc, amiben csüngesz, a pár év, ami előtted van még és az a sok ezer, ami mögötted. Amerre jársz, vagy a szobádban ülve, a 24 bund szűk rácsozatában, az akkordpozíciók végtelen, rekurzív sokféleségében, ott vagy, és lehetőleg nincs veled senki. Ezt csinálod és ez vagy te. És ezen kívül aktuálisan semmi más nem is.

Van, amikor eljutsz oda, hogy már nem rettensz meg magadtól. Csak hülyén és megnyugodva elmosolyodsz, mert nézel magadra és azt mondod, ezt a seggfejt már ismerem. És nem tudod a saját szabadságodat megteremteni többé. A hétköznapjaid nyers, vitrinbe rakott húsainak hentes-idillje nem szabadság. A 444 súlyzóemelés danaida-billegése nem szabadság. Két óra dobgép/metronóm csattogás nem szabadság. Az ugyanazt-megmondás ritmikusan megakadó lemeze nem szabadság. A céltalan szöveg-termelés nem szabadság. Az igazság nem-megmondásának torokfojtogató görcse minden reggel hatkor nem szabadság. Nem szabadság az sem, amikor leülsz békésen a babzsákodra, az asztali lámpával a jobb oldaladon, de félhomályban hagyva az arcod, a kontaktlencséidet masszírozva a helyükre türelmesen, miközben veled szemben leülsz te is és mint egy rossz pszichológusnak elmondasz mindent, és te ezt közben hallgatod, és magyarázol, de hiába magyarázol.

Van, amikor képtelenség kitermelni még egy napra a szabadságot és képtelenség úgy felkelni egy hétfő reggel, hogy te akkor a következő hetet is pont ugyanúgy vállalod, mint az azt megelőzőt vagy az azt követőt. Ilyenkor fogod a drága pénzen vett jogsidat és elmész a francba.

Azokat a zenéket hallgatod, amiket utazáskor mindig is, hosszú évtizedeken keresztül hallgattál. Napoleon Boulevard-t, a Mámort, Patika filmdalt, Celtic Dreams-et, Jazz+azt, a Hotel Californiát, Beatles-t, Cher-t és Deep Purple-t. Az ájpododon van megint két és fél hét vadonatúj zene, de neked most ezek kellenek, a véresre hallgatott zenék. Olaszországban úgysem fogod tudni kisugározni kis rádiós kütyüddel az ájpodot, hiszen ott tized megahercenként találsz egy új állomást, napi tizenhat órában, kristálytiszta sugárzásban. Nem nyomod az autót száznegyven fölé, mert vigyázol az autódra. Felveszed azt a pózt, amiben még 6 és fél órán keresztül fogsz ülni. És ekkor vagy újra otthon.

A sima autópályán és a simára vakolt ég alatt. A végtelen szalagkorlát mellett. A görcsös hitben, talán soha nem érsz oda. Az út melletti pihenők lestrapált diszkréciója, a benzinkutat örök zsánere a tiéd. A kisvárosok és falvak másodpercnyi létezése, mert amíg nem érsz oda, Triesztet még nem építették meg, és amikor elhagyod, Trieszt földig rombolódik a nyomodban. Amikor megpillantod őket Monrupino utcáin, vagy ahogy a Via Fabio Severo-n vezetik az autóikat körülötted, akkor születnek meg az emberek melletted, akkor nőnek fel gyerekké vagy felnőtté, addig létezik a sorsuk, és ahogy máshova pillantasz, meghalnak mind, bekerülnek a Via Ovidio melletti temetőbe, és a temetők is elsüllyednek a holtaikkal, bele az Adriába, mert te már nem vagy nekik szemtanújuk. Rajtad áll, hogy feltámasztod-e őket. Magaddal együtt. Hogy egy keserű mementóban vagy giccses gitár-rekviemben kapnak-e valami hamis emléket később.

Sokkal kisebb a kikötő annál mint amit elképzeltél. Az ottlik-i Medve fehér lovon ügetett a kristályos tenger felé, lefelé a vöröses homokkő-hegyekből, szűk szerpentineken, mert Trieszt volt számára az utolsó egérút Kőszegről, a határról. Én a kis piros citroenemmel érkeztem, de itt vagyok. Medvével ellentétben, aki soha nem ért ide. Kicsi a kikötő, viszont rögtön ott a főtér, rajta valami városháza-féle. Lobog az olasz zászló és lobog az északi olasz tartomány kékes-fehéres zászlója. Lelógatom a lábam a móló végéről. Majdnem elered az eső. Bedobom a kavicsomat a vízbe. Ezért jöttem. Bedobni a kavicsomat a tengerbe.

A legnehezebb pillanat most érkezik el. Mert tudod, még aznap haza is kell jutnod, és ha nem jutsz haza, Triesztben már nem vár be a holnap. Ez volt a te egyetlen lehetőséged, a kavics ügyetlen lendítése, a zuhanás három másodperce, és a zajtalan elnyelődés. Trieszt akkor is a földig fog rombolódni, ha te itt maradsz. Ez most a tét. Trieszt kifeszített, igazi léte csak mostanáig tart. Rombadől mögötted minden elhagyott város, és felperzselődik minden út: a Via Comerciale, az Osojnikova cesta és a Mariborska cesta, az emhetes és a budaörsi út is, egyedül te döntöd el, hogy végigjárod-e őket idejében. Súlyos árat fizetsz a szabadságodért. Nem aludhatsz az autóban, mert nem lesz Nap, ami Triesztben másnap felébreszt.

Nem akarsz haza menni. Ide sem akartál megérkezni. Az egyetlen hely, ahol otthon vagy, a kettő közötti Semmi, a Shell kutak omladozó mosdói, és benne a faltól-falig tükör, amiben a repedések mentén már közel tíz éve is széthasadt az életed valamelyik jól megszívott, véres nyár után. Ugyanúgy itt állsz, Nagykanizsa előtt, a Shell kút mosdójában. Joemy Wilson Hubemaculum-ja a Celtic Dreams-ből ott tombol a füledben. Holnap kezdődik minden előről. És te mégis ki fogsz lépni a fehér fürdőszobaajtón, elsétálsz a frissen tankolt autódig, be fogsz ülni, beütöd a négyjegyű kódot, 1946, pont ekkor született a David Gilmour. De a Saxo-dat már szinte csak az töri fel, aki nem akarja. Még 180 kilométer haza. A garázsig két és fél óra. Túl kevés. Két és fél évet kellene hazafelé utaznod, harmadszorra is meghallgatnod a Dark Side of The Moon-t, másodszorra a Saucerful of Secrets-et. És utána leengedésnek a saját számaidat, mert azokat is szereted. Meg ezért hoztad el őket, hogy rakódjon rájuk valami nagyon nehéz patina, hogy kezdjenek ezek is érni, a végtelen utazásaid alatt, keltetni ezeket a dalokat, dagadjanak szépen a keserű élesztőtől, amit otthon beléjük oltottál, dagadjanak meg a szépen a Budapest-Trieszt vonalon kifeszített vonal elviselhetetlen nyomása alatt, az ott keletkező hőben.

Utálod az emhetest ahol beér Budapestre. Utálod ezt a megkönnyebülést, a feszültség orv elszivárgását, az elszánt belélegzés nyomán beléd tóduló levegő szemérmetlen elmetszését, amikor belecsuklasz egy nagy buboréknyi vákumba. Nem szereted, amikor a köldökzsinórra így rácsattintják az ollót.

Újra itthon vagy, és te mégis úgy érzed, ott hagytál valamit a tengerparton. A kavicsot hagytad ott. Nem, nem is azt. Az utat hagytad ott. Most belefogsz abba, amit mindig is szoktál csinálni, hogy szép hengerekre orsózod ezt az 1200 kilométernyi világot, ami másodpercenként átszivárgott a mellkasodon odafelé és vissza. Finom kis szálakra fésülöd őket, párhuzamos kötegekbe különíted őket. Most már a végtelenségig gombolyíthatsz-tekercselhetsz. Igen, erre vagy jó. A nonstop, perverz tekercselésre vagy jó.

Igazából nem lettél szabadabb. Csak mondjuk alázatosabb. Beláttad, hogy az önmagad-generálta szabadság tökéletesen hamis. Lejárt defenzív stratégia. A szabadságod nem a görcsös megvalósításban és a görcsös értelmezésben rejlik. Nem a toporgásban vagy az ügyetlen előre lépkedésben. A szabadságod abban rejlik, hogy nem állsz meg. Hogy nem mondasz ki hadarva mindent, amit nem bírsz belül tartani, hanem kuporgatod fájdalmasan tovább, folyamatosan újralángoló, ciklikus görcsben, és hagyod egy kicsit érni. Abban rejlik, hogyha a félve elpotyogtatott titkaidat felkanalazzák mögüled és dobálgatják egy kézzel cinikusan fel-le az orrod előtt, akkor rá tudod bízni véres szuvenírként arra a szerencsétlenre, aki megtalálta: hadd őrüljön bele ő a te feltárt kimondatlanodba. És nem a tengerpartra menekülésben van a szabadságod, hanem abban, hogy felvállalod a Shell-kút tükrét, felvállalod a kavicsdobás súlyos, drazsésan morzsolódó három másodpercét, és felvállalod a mögötted összemló Triesztet.

(El sem hiszed, hányszor képes voltál felháborodni, amikor az autópálya útjelző tábláiról megtapasztaltad, hogy a szlovének valóban képesek voltak a „Trieste“-ből minden kurva magánhangzót kivenni: Trst.)