Jó menyasszony

Boldognak kéne lenni és magabiztosnak, megbarátkozni a hófehér hivatással, a holtbiztos dramaturgiával, megbarátkozni végre a beérkezéssel és megbarátkozni a tökéletes egymást-megértéssel.

Megbarátkozni végre az akkreditált szerelemmel és azzal, hogy így a világ előtt nincs is nagyon mit titkolnia az embernek. Vagy ha van, az senkit nem érdekel már. A nem-megmondást hátra kell hagyni, és a mindenről-beszámolást örökre elővenni. A kicsattanó hitet magunkba fogadni, a könyörgő, véres barkochbákat magunkból kivetni. A perzselő sürgés-forgást begyakorolni, a végre-néha-csendben-magunkba-roskadást elfelejteni. Az önátadás méltóságát ápolni, az önátadást mint a hús hártyás-felfejtését kigyomlálni. A homogén tisztelet csendjébe belefeledkezni, a Másikat-féltékennyé-provokálás szép játékáról lemondani. Mert a lepecsételt kapcsolat egzakt, az ember benne behelyettesíthető, a másikkal közös nevezőre hozható – az ember saját magával egyszerűsíthető.

Hogyan magyarázható el a friss görcs, ami a mások betonbiztos érzelme mellett fog el... – sehogy. Hogyan csaphatnánk a szerelmes kézre, ahogy tálcaként nyúl alánk... – nem csaphatunk. Hogyan lehet úgy magunkat odaadni, hogy tudjuk, mindig mindent kamatosan visszakapunk... – nem lehet így odaadni. Hogyan lehet az utat kézenfogva végigjárni, ha azt külön nekünk kövezték is csatornázták alá... – nem lehet végigjárni. Hogyan számolhatunk el a süteményesen omlós harmóniával, ami ránk köszönt, és amihez pedig tényleg semmi közünk... – nem számolhatunk el vele. Hanem addig kell tovább kóstolgatni, amíg nem lesz csúnyán savanyú.

És talán a legjobban mégis az aggaszt, amikor ez a vonalzó-biztos béke már az ember méhéig hatol, mert csupa tavasz van és hétköznap, és tökéletes megismerés, és a megismerésben az egymás-mellett-tökéletes-elnémulás, és minden olyan felszabadult és öblítő-híg, és olyan jó ez a kuporgatott kenyér-meleg szerelem. De a mindent elborító friss és pépes imádat lassacskán hólyagosodik, és aztán csomókba áll össze, és a torkunkra forr a géles öblítő.

Ő tavaszba öltöztet majd, és nagyon fog tisztelni, és a kandallóra helyez majd, hogy mindenki lássa a porcelán-idolját. És hisz abban, hogy Őt szeretik, hogy megküzdött a jussáért, megérdemli a romantika trófeáját, hogy innen már holt biztos minden, hogy már lehet vaktában, görögve haladni, mint a pinball-golyó lefelé a lyukba, a beteljesülésig és a templomi orgona-nyársalásig. Legalább ne lenne olyan kurva biztos benne mindenki, legalább ne hinne így a békében és a boldogságban az egész világ körülötted. Mert ilyen nincs, ilyen papírfecni-pillangós, ilyen ostyavékony lapokra szabályosan darabolódó, szájban-olvadós béke. Itt csak szelíd, rajongó ima van, és nonstop kiszolgálás, a szőnyegként-egymás-alá-kucorodás. A hamis üdeség pedig súlyos teher lesz majd, mint a nedves lepedők fojtogatása a szűk mosólavórban, vagy a vasaló kicsapódott gőze, ahogy hidegen a tarkódra csókol.

De nem is szabad megaláznod, vagy rojtokban tépkedned az esküvői konfettit. Mert minden szelíd, és mindenki a javadat akarja. A te javadat, ami az övék, ami a Béke és a Harmónia önző istenéé. Téged kötöznek be nászi gyolcsba, és terád hintik a nyáladzó szenteltvizet. Nem alázhatod meg a romantikusokat, és nem vagdalhatsz bele a hamis odaadás misztériumába, vagy a szelíd és béna zsongás finom kötőszövetébe. Inkább szégyelld magad, amiért nem vigyorogsz mindenkivel együtt, és hogy mint egy komolytalan kiskutya, össze-vissza ugrálsz, szent őszinteség nélkül, az igaz érzelmek derékszögbe kitárt, hívogató karjainak felszentelt koordinátarendszere nélkül.

Nem akarod bevallani az unalmadat és nem akarod bevallani a görcsös félelmedet sem. Hogy majd az örökkévalóság a hosszú jegyesség elteltével egy szanált vigyort varr az arcodra.

Csak csalna meg, arról legalább lehet vitatkozni. És ne bánja meg, és ne kullogjon vissza hozzád. Akkor végre lesz értelme egymás szemébe nézni.