09 január 2009

D-day

December 9. (D-day)

Gyásznap. Tavaly karácsony óta az első nap, hogy nem gitároztam egy másodpercet sem, pedig lett volna rá időm. Rengeteg. Az egész nap. A nyári utazgatásokat leszámítva mindennap gyakoroltam. 15 perctől kezdve a 7 órás maratonokig bezárólag valamennyit biztosan. Ma rendet raktam a szobámban, ma ahhoz volt kedvem. Képzelheted.
Kiírtam 10 dvd-t megint. A monitorfénytől vízszintes csíkokat látok a levegőben, ha oldalt billentem a fejemet, akkor a vele billennek a csíkok is.
A töltőtoll néha megadja magát és elvérzik minden tintája. Megadom magam én is. Savas a szám a mócártcsokitól. Rohad benne az egész klasszicizmus és a gótikus szájpadlás.

Én már abba generációba születtem bele, amelyik egy nehezebb életszakasz előtt még elmenti a játékot, s ha elcseszi a következő lépést, újraloadolja. Ez abban az értelemben szerencsés, hogyha nem kell minden pályát újból megismételned, minden bejáratott szörnyet újra lelőnöd. Viszont néha elvesznek az értékes dll fájlok, és akkor bár azonos pályán maradsz, a plazmaágyút elveszíted, aztán ottmaradsz a szar bokszerrel meg a pisztolyoddal és 20 tölténnyel. A régi Doom kilépéskor mindig figyelmeztet, hogy a rideg DOS sokkal véresebb, mint egy Cacodemonokkal teli sötét terem. Igaza van, a DOS véres hely volt, és én a DosBox szimulációmmal palackba zárt szörnyet dédelgetek.

Most, a héber időszámítás szerinti ötezer-hétszázvalahanyadik évben, jó lenne kezdeni már valamit. Azt hiszem, kiírok még néhány dvd-t, és írok ma még három verset. Beüzemelek ezek mellett még egy új Oldspice Kilimanjaro-t is, mert a régi vájtvóteres szar elfogyott.

Kicsi este

Január 17.

Kicsi este van, dobozban is elfér, a doboz meg legyen szemüvegtok méretű. Most poros benne a szemüvegem, mert levettem, beleraktam, most porosodik, rajtam az új pár kontaktlencse. Ki se akartam próbálni pedig. Fixírozom ironikusan a gigantikus üvegszemet a Pink Floydos Pulse dévédé borítóján. Most sekély a pillantásom, mint az őzgidáé, akinek a söréttől a közeli dzsip-taposta pocsolyába esetett a szeme. Rossz érzés, csak azt akarom mondani.

Tehát egy új írás-technikát vetek be: töltőtoll + kockás papír + íróasztal. Maximum egy oldal, ohne javítás, utána gépelgetés. Be kéne üzemelni a régi írógépet is ismét. A Kormos-féle történelem esszék óta, na meg a magyar érettségi óta nem írtam töltőtollal. Az írásbeli magyarom íródott az első két oldal erejéig kék töltőtollal, utána golyós feketével, golyós kékkel, végül piros töltőtollal, ugyanis egymás után fogyott ki belőlük a tinta, és fogyott a felügyelő tesitanár türelme, fogytak körülem a könyörületes diáktársak is. Én voltam a laza tahó. Nem engedtek zenét hallgatni sem közben, hiába mutattam, hogy kérem, itt Dream Theater van meg Muse, hogy ezek vannak és nem megzenésített magyar versek mondjuk a Misztráltól. Leszartak.

Tehát fountain pen, klasszicizmus ezerrel, homlokom tümpanonba redőzik. Igyekszek közben artikulált bekezdésekben alkotni, kizárólag egy topic sentence-szel paragrafusonként, thesis statement-tel az introductory paragraph végén mely az esszé struktúráját absztrahálja egyetlen tagolt kijelentésbe, ahogy a bevezető, általános, felütésszerű gondolatok torkollanak tölcsérként együvé, és igen, világos leszek, mint a Tungsram égő. Egyébként meg kisbirka lennék legszívesebben, bogyókat kakilnék és az egész életem azzal telne a legelésen kívül, hogy a fekete arcomat próbálnám valahogy alulról cirógatni, mert egyébként úgysem tenné meg senki helyettem.